Fölény és kegyetlenség jellemezte a kalandozó magyarokat– Bácsatyai Dániel a Mandinernek

Nyitókép: Kalandozó magyar harcos egy X. századi itáliai freskón

Bácsatyai Dániel (1985) történész, az ELKH BTK Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa.

***

Mi volt az oka és a célja a magyar hadjáratoknak a 10. század első felében?

A kérdésről folytatott vitákban alapvetően három, gyakran egyoldalúan tálalt és kizárólagosnak beállított motívummal lehet találkozni. Az első megközelítés a zsákmányszerzésre helyezi a fő hangsúlyt, azaz a kalandozó hadjáratokat nem tekinti többnek olyan ötletszerű vállalkozásoknál, amelyek nemesfémek, luxuscikkek és rabszolgák, valamint a megfélemlített helyiektől beszedhető védelmi pénz és a foglyokért remélt váltságdíj megszerzésére irányultak.

A második értelmezés a hadjáratok hátterében meghúzódó, néhol bizonyítható, máshol okkal megkérdőjelezhető külföldi felkéréseket emeli ki, azaz a kalandozókat hadivállalkozókként, a kínálkozó lehetőséget jó érzékkel megragadó zsoldosokként mutatja be.

A harmadik szemlélet távolabbi nézőpontból, a magyar törzsszövetség magasabb rendű gazdasági-politikai célkitűzéseinek keretében értelmezi a hadjáratokat. Eszerint a vállalkozások fő célja az volt, hogy a szomszédok felett aratott döntő győzelem és területeik kellően elrettentő hatású feldúlása révén

Ez történt 899-ben Itáliában, 926-ban a Német Királyságban, 934-ben és 943-ban pedig – vélhetően jóval korlátozottabb eredménnyel – Bizáncban. A megfélemlített területek némelyike, mint Észak-Itália, Bajorország, vagy éppen a dalemincek földje, nem csak rendszeres járulékot vagy alkalmi adókat fizethettek, hanem a magyarok kényszerű szövetségeseiként a felvonulási területet biztonságáról is gondoskodtak.

Melyik a „nyerő” megközelítés?

A három motívum egyenként mind igaz: a valódi kérdés az, hogy mi az célok erősorrendje. A hierarchiában az elsőség a rendszeres adó kikényszerítésének célját illeti. Ez volt ugyanis a katonai kíséret hűségét biztosító, s következésképp az uralom alapját jelentő jövedelmek leginkább áhított, stabilitást biztosító összetevője.

A kalandozók Konstantinápoly falai előtt – Képes Krónika (14. sz.)

Sikeres időszakról beszélhetünk?

Úgy vélem, a korszak sikerességét a rendszeres adó megvalósulásának mértéke, valamint a felvonulási terület biztosításának sikere alapján kell megítélnünk. Mindez alapján egy fél évszázados ív bontakozik ki a szemünk előtt: a 910-es években a magyarok saját magterületeiken törték meg a bajorok, majd az első nem Karoling német király, a frankföldi I. Konrád ellenállását, és 926-ban utódját, a Szász-dinasztiából származó I. (Madarász) Henriket is adófizetésre tudták kényszeríteni. Sokatmondó, hogy

Az ív leszálló ága ekkor kezdődik: ha a 933. évi merseburgi vereség katonailag nem is volt megrázó erejű, éppen elég súlyos körülmény volt a győzelem és a rendszeres bevétel elmaradása. A magyarok ezért minden követ megmozgattak, hogy visszaálljon a korábbi kedvező állapot, a következő két évtizedben azonban már nem jártak sikerrel. Ekkor kerül a célpontok közé Bizánc, a felvonulás és a biztonságos visszatérés fő területe pedig Itália lesz, amely lehetővé teszi a franciaországi és spanyolországi hadjáratokat is. Ez utóbbiak látványos katonai teljesítmények voltak, ám az itt szerzett bevételek nem elégíthették ki tartósan a törzsszövetség igényeit. Amikor a megerősödő Szász-dinasztia előbb Bajorországra, majd Itáliára is kiterjesztette a hatalmát, világossá vált, hogy a nyugat-európai kalandozásoknak hamarosan vége.

Egy szervezett hatalom tudatos, vagy önálló törzsfők esetleges akcióiról volt szó inkább kalandozó eleink esetében?

Egészen a millenniumig nem vonták kétségbe, hogy a külföldi hadjáratok a törzsek szövetsége által elhatározott közös vállalkozások voltak. Ez a kép a millennium idején változott meg a korszak nagy hatású történetírója, Marczali Henrik hatására. Ő úgy vélte, hogy a kalandozó hadjáratok zömmel a törzsfők fejedelmi központtól független magánakciói voltak. Az általa kifejtett hanyatlásteória szerint az erős egyéniségű honfoglaló fejedelem, Árpád halála után a dinasztia romlásnak indult, a kezdeményezést pedig a „sóvár, kapzsi törzsfők” ragadták magukhoz.

Milyen példát találunk erre?

Ezt a beállítást Marczali egyetlen esetre alapozta. 906-ban ugyanis két önállóan mozgó magyar sereg találkozott össze a szláv dalemincek földjén (a mai Meissen környékén). Az egyik kalandozó hadtestet a dalemincek felkérték a szomszédos Szász Hercegség feldúlására, a másikat azonban nem. Ez azonban nem akadályozta meg a második csapatot, hogy végigpusztítsa a szászok földjét. Valóban gondolhatunk arra, hogy itt két rivális törzs egymástól független hadjáratával van dolgunk; az is sokatmondó azonban, hogy a két magyar kontingens bevárta egymást és együtt tértek haza:

Akárhogyan is történt, ez az önmagában álló eset nem elegendő annak a tételnek a bizonyítására, hogy a kalandozások döntő része önálló törzsi vállalkozás lett volna.

Hogyan közelített a többi történész?

Marczali nézetei a következő generáció nagy szintézisének, a Magyar történet Hóman Bálint által írt középkori fejezeteinek megjelenéséig maradtak egyeduralkodók. A hadjáratok öncélúságával szemben Hóman már a vállalkozások mögött húzódó politikai tudatosságot hirdette. Az új paradigma azonban csak a 20. század második felében köszöntött be Györffy Györgynek és Vajay Szabolcsnak köszönhetően. Györffy György a törzsi keretek honfoglalást követő gyors felbomlása és az Árpádok szilárd egyeduralma mellett érvelt, Vajay Szabolcs 1968-as monográfiája pedig a Késő-Karoling-kor szövevényes diplomáciai összefüggései között ábrázolta a kalandozó hadjáratokat, amelyeket egységes vezérlet alatt indított, nagyszabású koncepcióval rendelkező vállalkozásoknak tekintett.

Marczali nézeteit eközben az önálló „törzsi államok” koncepcióját kidolgozó Kristó Gyula éltette tovább, aki sokszor jogosan kritizálta Györffy és Vajay egyes nem kellően alátámasztott megállapításait, az önálló törzsi hadjáratok melletti döntőnek szánt érve azonban semmi esetre sem állja meg a helyét.

Pedig ha bizonyítható lenne az erők efféle megosztása, az valóban megkérdőjelezné az egységes irányítás teóriáját. 

Bácsatyai Dániel (fotó: Ficsor Márton)

Akkor hát törzsi keretekben vagy egységesen kalandoztunk?

A fentiek nem jelentik azt, hogy nem

Máskülönben nehéz lenne megmagyarázni, hogy miért tekintette kötelezőnek magára nézve minden törzs a 926. évi szerződést követő békét a németekkel, mint ahogy azt is, hogy miért éppen a merseburgi csata utáni évben, a német adó elapadását követően indult a legelső bizánci vállalkozás (934).

Legbeszédesebb régészeti bizonyítékaink, a Kárpát-medencei érmeleletek ugyancsak azt valószínűsítik, hogy a távolsági hadjáratok egységes keretek között zajlottak le. Nyugati pénzeket ugyanis nemcsak a nyugati célpontokhoz közelebb eső Dunántúl 10. századi sírjaiban találtak, hanem a Kárpát-medence keleti vidékein is, sőt, a leggazdagabb nyugati éremleletek éppen a Felső-Tisza-vidékről kerültek elő. Mindebből az következik, hogy a kalandozások célpontjait nem határozta meg a törzsek szállásterületének amúgy is rendkívül bizonytalan elhelyezkedése.

Érzékelhető az összetartozás tudata, valamiféle közös kulturális vonás a portyázó magyarokon, vagy akár különböző kulturális hátterű elemekről is beszélhetünk?

A portyákra vonatkozó források nem igazán engednek bepillantást a magyarok belső világába. Mivel a külföldi szerzők nem igazán lépnek túl a barbárokra évszázadok óta alkalmazott közhelyeken, így a hadviseléstől eltekintve alig áll rendelkezésre érdemi információ a kulturális sajátosságokra vonatkozóan. Ritka az olyan kézzelfogható adat, mint a kalandozók Liutprand által megörökített hui-hui csatakiáltása, vagy a magyarok vezéreikhez való ragaszkodásának sokszor feltűnő motívuma. A közös kulturális vonások elsősorban a régészeti források révén ragadhatók meg: a kalandozások kapcsán feltétlenül említést érdemel például az a sajátos szokás, hogy a Nyugaton és Bizáncban zsákmányolt érmék egy részét átlyukasztották és a viseletre varrták.

A kulturális háttér esetleges sokszínűsége még kevésbé tapintható ki a forrásokban (leszámítva természetesen a kabarokról megemlékező Konstantin császárt).

Pedig az említett sokszínűség bizonyosan létezett, hiszen

Vezetőik között egy esetben szláv név is előfordul: a 922. évi itáliai kalandozás vezérét Bogátnak hívták – a szó jelentése „gazdag” –, nevét az egykorú külföldi író és a hazai krónikások is ebben a formában őrizték meg. Bizonyos, hogy a honfoglaló elit, más sztyeppei törzsszövetségek vezető rétegeihez hasonlóan nem zárkózott el attól, hogy etnikai eredettől függetlenül bárkit sorai közé fogadjon: az egyedüli kritérium a közös katonai célok elkötelezett és hatékony szolgálata volt.

Átlyukasztott érmék: a kalandozások zsákmánya (Dienes István: A honfoglaló magyarok. Budapest, 1972.)

Valóban rettegtek tőlünk a korabeli népek?

Igen, és elemi érdekünk volt, hogy ez így is maradjon. Amikor egy kortárs szerző összehasonlította a korszak barbárjait,

A hatásos megfélemlítés a magyarok által választott megélhetés záloga volt. A váratlanul megjelenő, gyorsan mozgó kalandozók, akiknek a legsikeresebb években nem sok szervezett ellenállással kellett szembenézniük, gyakran letáboroztak egy-egy gazdag város szomszédságában; komoly ostromba nem bocsátkoztak, a bent lévőket azonban napokig zsarolva próbálták sarcfizetésre kényszeríteni, miközben portyázóik elpusztították a környéket.

A leghírhedtebb eset az itáliai királyok székvárosának, Észak-Itália egyik legnépesebb és leggazdagabb településének, Paviának a felgyújtása volt, amelyet könyörtelen következetességgel hajtottak végre 924 tavaszán: a híradások szerint 44 templom lett a lángok martaléka, a városlakók közül mindössze 200-an menekültek meg, az életben maradt polgárok pedig 8 mérő ezüstért váltották meg magukat. A számok talán túlzóak, de kétségtelen, hogy a leckéből sokan tanultak.

Miért áldozott le a kalandozások csillaga?

A kalandozások óriási sikerét a taktikai fölény mellett a keleti Karoling utódállamban fellépő hatalmi vákuum tette lehetővé. A honfoglaló elit számára kézenfekvő megoldás volt, hogy megélhetésüket főként a nyugat-európaiak, majd később a bizánciak megsarcolása révén biztosítsák. Ez az előny azonban, mint láttuk, a század 930-as éveire olvadni kezdett.

Hamar kiderült, hogy a rendszeres adót felmondó, hatalmukat fokozatosan kiterjesztő és megszilárdító

A 933. évi vereség után négy évvel ismét a Szász Hercegség megtámadása mellett döntöttek, de hiába törtek be a hercegségbe nyugat felől – a máskor bevált stratégiát követve – az új királyt, I. Ottót nem érték felkészületlenül. Ottó egészen a lotaringiai Metzig űzte őket, s a hadjárat e kényszerű irányváltásának következménye volt a páratlanul nagy területre kiterjedő 937. évi franciaországi kaland, amely Itáliában fejeződött be.

A következő évben a kalandozók ismét Szászországban próbálkoztak, de ezúttal valóban megrázó vereséget kellett elkönyvelniük, nem is tértek vissza többé ide. A következő évtizedben sorra lezárultak a felvonulási területek, előbb a Duna mentén, majd Itáliában is.

Hosszú távon jól jártunk azzal, hogy lezárult ez a korszak?

A nyugati kalandozások jövedelmének elmaradása bizonyára komoly belső válságot okozott, alighanem megkérdőjelezte a dinasztia legitimációját is. Talán nem véletlen, hogy a nyugati kalandozások utolsó két évtizedében két nem Árpád-házi vezér, Bulcsú harka és Gyula szerepét hangsúlyozzák a források. Természetes volt tehát a magyar vezetés döntése, hogy mindent egy lapra tegyen fel: ez vezetett az augsburgi kísérlethez és vereséghez 955-ben.

Hosszú távon tehát

Az uralom új keresztény eszmei és mezőgazdasági alapokra helyezése azonban csak hosszú útkeresés és küzdelmes belső átalakulás, tehát rendkívüli erőfeszítések eredményeként valósulhatott meg, amely magában foglalta a pogány múlttal való teljes szakítást és a szomszédos nagyhatalmakkal való kiegyezést is. Ez utóbbi Szent István szilárd hatalomgyakorlása és az ezredforduló III. Ottó császár és II. Szilveszter pápa neveivel fémjelzett kedvező politikai konstellációjának hála nem fenyegette az ország szuverenitását.

A bezdédi tarsolylemez, Karáth József felvétele

Az eperjeskei tarsolylemez, Gyarmathy László felvétele

A galgóci tarsolylemez, Gyarmathy László felvétele

A karosi tarsolylemez, Hapák József felvétele