Havasok felföldje, Fogaras

Lenyűgöző, ahogy a kilométeres mélységű, függőleges északi szakadékok és a lankásabb déli hegyoldalak peremén átbuknak a felhők, s közben hol tejfehér köd, hol vakító napsütés, hol eső váltakozik. E sorok írójának felejthetetlen élmény volt a Fogarasi-havasok. Felejthetetlen ma is bárkinek, aki felkapaszkodik a meredek ormaira, s megkezdi az éles hegygerinc mentén az akár többnapos túrát, érintve Erdély, illetve Románia legmagasabb csúcsát, a Negojt és a Moldoveanut is. 

Fogaras határvidék, és mindig is az volt. A havasbeli szakadékok miatt itt volt tán a legáthatolhatatlanabb az ezeréves határ – de ez nem akadályozta meg sem az ellenséges seregeket, sem a jámbor román pásztornépeket, hogy a századok során a völgyekben, szorosokon bejöjjenek Erdélybe. A hősi és harcos idők elmúltával Fogaras vármegye csendes, eldugott határszéli vidékké vált, de már a Monarchia delén is a 90 százalékot ostromolta a román lakosság aránya. És ahogy másutt a peremvidékeken, itt is a vármegye vezetésében és a fontosabb intézményekben tömörült a csekély számú magyarság. Köztük a tanárok is. A tanárok között pedig egy bizonyos Babits Mihály, aki a Dunántúlról származott el e távoli helyre. 

„Fogaras messze volt. Mondhatnám, távol sarkvidékén e magyar glóbusznak. Mikor először odautaztam, meg kellett állapítanom, hogy Velencébe hamarabb elértem volna. […] A hegyek mind morcabban néztek le rám és elém sorakoztak. Mire Fogarasig értem, egy szikrázó fal állott előttem, kemény óriá­sok sora, mely minden utat elzárni látszott. Itt voltam a világ végén. Túlnan már a Balkán kezdődött, az idegenség. Sőt ez is már egy kicsit Balkán volt. Már Balkán, de egyúttal még Erdély, tündérkert. […] Én, aki messziről jöttem Erdélybe, halálomig őrzöm magamban az erdélyi táj félreismerhetetlen és semmihez sem hasonlítható hangulatát, mely úgy különbözik az én Dunántúlomtól, mint a barna a kéktől. […] Én úgy jöttem, mint a civilizátor; mint ifjú római valami távol provinciába. Sanda, fekete bivalyokat láttam, és idegennyelvű, sunyi népet. A tündérkertből már csak a vár volt meg, a régi magyar vár, az Apaffiak vára. Öreg maradék – ahogy bekönyökölt az árba patriarkális könyökeivel, a saroktornyokkal” – írta visszaemlékezéseiben Babits. 

A költőt végül Esztergom várta az élet alkonyán, Fogaras hegyei és völgyei pedig immár jó száz éve a román állam fennhatósága alá kerültek. Az egykori megye­székhely ősi vára viszont még ma is áll. Mátyás király idejében még Vlad Țepeș, vagyis a legendabeli Drakula is birtokolta, aztán volt a szászok, Corvin János és a mohácsi hadvezér Tomori Pál kezén is. Később az erdélyi fejedelemasszonyok birtoka lett, és ma is szinte változatlanul őrzi 1600-as évekbeli képét. A masszív külső várfalak és a befelé néző, elegáns reneszánsz épületrészek megkapó látványt nyújtanak, és tökéletesen felidézik Erdély küzdelmektől hangos és kulturális virágzástól ékes aranykorát. A mai várban látható kiállításon már békésen megférnek egymás mellett a vidék három régi nemzete, a románok, a szászok és a magyarok tárgyi emlékei, mindannyiuk szellemi öröksége. 

Fogarason túl a régi vármegye területének igazi kincse maga a Fogarasi-havasok, az egyik, ha nem a legvadregényesebb táj a Kárpátok sok országot átszelő karéjában. A hegygerincen állva az északi szakadékokon túl Erdély távlatait, a déli lankákon végignézve pedig a régi Havasalföld idilli, pásztori tájait szemlélhetjük. S e vármegyében emelkedett a magasba a hegyormok között Törcsvár erődítése, a Kárpát-medence egyik legszebb vára – amely ma is népszerű a magyar történelem és kultúrtörténet kedvelői, illetve a globális Drakula-rajongók körében.

Nyitókép: Törcsvár
Fotó: Shutterstock