Már a bemutató előtt politikai viták kereszttüzébe került: a Marx A tőke című munkája nyomán készült előadás pénteken debütált a Nemzeti Színházban. Három és fél óra kemény menet, amivel érdemes próbát tenni, de annak tudatában, hogy nagyon nem adja könnyen magát.
Véletlenül néhány nap eltéréssel volt részem két teljesen különböző színházi élményben, amelyeket mindössze egyetlen közös dolog kötött össze: a valóban megsüvegelendő sportértékük. A Nemzeti Színház legújabb bemutatója, a Marxtőkéje és a tatabányai Jászai Mari Színház Most Fesztje keretében egy délután egy színész, jelesül a kiváló Harsányi Attila által játszott három monodráma rekordgyanús produkciók – legalábbis ami az unikális színpadi munkát illeti. Más kérdés, hogy az ember azért akar-e színházba menni, hogy efféle, a felszínen trükköző tornamutatványokkal szórakoztassák, a már régen nem kötelező katarzis attól még ártalmas hiányáról nem beszélve. Vagy azért, hogy kapjon is valamit azon az érzésen túl,
hogy a kevesebb talán több lett volna.
Utóbbi megállapítás különösen a Marxtőkéje esetében igaz. Ami – a Nemzeti nem egy előadásához hasonlóan – körülbelül fél órával hosszabb a kelleténél; ez különben divat újabban, a filmeknél is, talán, hogy a nézők úgy érezzék, az egyre borsosabb árú jegyekért tényleg kaptak is valamit. Ahogyan igaz az is, hogy a rendező Vidnyánszky Attilára soha nem volt jellemző, hogy a könnyebbik végét fogná meg a dolgoknak, és hát Marx A tőke című művét ha nem is élvezhetően – a téma okán ez nehezen lenne elképzelhető –, de legalábbis érthetően színre vinni minden, csak nem könnyű vállalás.
Hogy miért is van akkor szükség ilyesmire, arra a Nemzeti igazgatója maga adta meg a választ néhány hete a Mandinernek adott címlapinterjújában, amelyben az azt firtató kérdésre, miért foglalkoztatja oly régóta ez az alkotás, részletes és abszolút respektálható indoklást adott. Szerinte már az alaphelyzet mondhatni drámai, hiszen „itt van egy szerző, aki olyan kijelentéseket tett és írt le a világról, embertársairól – szerzőtársával, Friedrich Engelsszel együtt –, hogy a századrészéért a történelem elhagyatott, sötét sarkában lenne a helye. A gyilkos uszítástól a terror hitelesítésén át az antiszemita kijelentésekig sok minden idézhető tőle. Olyan antiszemita írásai vannak, amilyeneket Adolf Hitler is megirigyelt volna! (…)
Hogy van az, hogy ez az ember még mindig hat?
Hogyan fordulhat elő, hogy Marx születésének 200. évfordulóján, 2018-ban Jean-Claude Juncker európai bizottsági elnök – aki ráadásul néppárti politikusként elvileg keresztény-konzervatív – relativizálta a német filozófus döbbenetes eszméit?”
Ezt is ajánljuk a témában
A mi szent témáink időről időre gúny és gyalázkodás tárgyai, miért ne nyúlhatnék Marx művéhez? – teszi fel a kérdést a minap bemutatott előadás kapcsán a Nemzeti Színház igazgatója. Nagyinterjúnk.
A kérdésfeltevés tehát abszolút jogos, ahogyan az a gondolat is, hogy miért ne lehetne ezt az embert teljes valójában, a személyes életében elkövetett kegyetlenkedéseivel, nemtörődömségével együtt pellengérre állítani, méghozzá éppen ezen a „máig ható” fő művén keresztül. Ami egyfajta figyelmezésül is szolgálhat a mostani generációk számára: mivé ferdülhetnek az elsőre akár még világjobbítónak is hangzó eszmék, ha a tömeg csak bégetni áll be ész nélkül mögéjük. A baj csak az, hogy bizonyos előismeretek nélkül – például, hogy az ember valaha behatóan tanulmányozta volna ezt a bizonyos fő művet –, ebből az előadásból pont az nem derül ki, ami a Vidnyánszky által is említett lényeg: miért kellene nekünk valójában Marxot és Engelst, de különösen a tanaikat olyannyira gyűlölni?
Kapunk helyette egy elképesztően sűrű, leginkább deklamációszerűen, hangosan citált szöveghalmot néhány gondosan hangsúlyozott tételmondattal, köztük a leghíresebbel, a Kommunista Kiáltvány fent említett urak jegyezte kezdő szavaival: „Kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete”.
Mindezt a rendező rá jellemző kézjegyekkel burjánzó vizuális és egyéb ötletparádéba csomagolta.
Mintha egyszerre látnánk több darabot: egy sajátos passiójátékot Szent János apokaliptikus látomásaival és egy ártatlan angyallal, egy Marxot tetemre hívó bírósági pert a fiatal ügyész-konferanszié (Bordás Roland) karmesterségével, egy politikai színházat eszmetörténeti futamtöredékekkel, egy szatíraszerűséget és egy, a mindezek hátterében megbújó családi drámát halott gyerekekkel és kihasznált rokonokkal, barátokkal szegélyezve.
Közben időről időre felharsan a zene, némelykor élőben is, villognak a kivetítőn a szlogenek, a színpadon sorakoznak a diktátorfejű matrjoska babák, többször előkerül egy MAGA-szlogenes Trump-sapka, a színészek vörös szalagokat dobálnak a nézőtérre, az egy másik nemzetis előadás okán (Agón) idetévedt Kristán Attila meg vagy negyedórát lóg a levegőben egy ugyancsak lebegő zongora mellett. És ha mindez még nem lenne elég látványpékségnek, Marx és Engels mellett folyamatosan ott masírozik a kabaréfigurákká súlytalanított utódok serege:
Lenin, az egy adott pillanatban Hitlerré változó Sztálin, Rákosi, sőt még Szamuely is fel-feltűnik időnként
– ahogy egy emblematikus jelenetben el is hangzik, „sok jó kommunista kis helyen is elfér”, ugye.
Mindebből egy második felvonásában erősebb, összességében elég küzdelmesen követhető eszmei díszszemle kerekedik, tele szándékolt egydimenziósításokkal. Emiatt viszont sajnos azok a felcsillanó emberi azonosulási pontok is hamar eltűnnek, amelyek például Marx (Rátóti Zoltán) és a Vecsei H. Miklós által sok fájdalommal megformált Engels találkozásai során adódnak olykor. Vagy a Marx-feleség sok milliók szenvedését előrevetítő szenvedéseiből; Varga Klári Jennyként nagyszerű, ha másért nem is, őmiatta mindenképp érdemes megnézni a Marxtőkéjét.
Marxtőkéje – tetemrehívás két részben, Nemzeti Színház, rendezte Vidnyánszky Attila. Következő előadások: április 18., 15.00; április 29., 18.00
Nyitókép: Rátóti Zoltán (Marx), Vecsei H. Miklós (Engels), Rácz József (Lenin), Fehér László (Sztálin, Hitler), Köleséri Sándor (Rákosi Mátyás) a Marxtőkéje című előadásban. (Fotó: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház)
Kapitány István eltörölné a védett benzinárat, Panyi Szabolcs bebukott, az ukránok belátnak a Tiszába. Itt a Mesterterv legújabb adása.
A Baljós közelség bemutatóját követő pódiumbeszélgetés a háború társadalmi és morális következményeit, a sorkötelezettség kérdését, Ukrajna uniós csatlakozásának jogi és gazdasági implikációit, valamint Magyarország békepárti álláspontját és stratégiai mozgásterét állította a középpontba.
A nénivé öregedett Geszti meg rappel alá.
Összművészeti találkozónak adott helyet a hétvégén a Szépművészeti Múzeum. A műtárgyak között pár napig a divat és a stílus kapta a főszerepet. Tehetséges és fiatal tervezők mutatkoztak be a közönségnek, bebizonyítva, hogy Kelet-Európa e téren is igencsak élen jár. Beszámolónk.
Szinte biztos, hogy a pénteken debütált Hogyan tudnék élni nélküled? musical az alapjául szolgáló mozihoz hasonló siker lesz. Nem is érdemtelenül: Szente Vajk dinamikus rendezése tele van meglepő, de nagyon is működő ötlettel, a látvány pedig egészen elképesztő.
Az alkotás rendhagyó road movie formájában dolgozza fel Földes László Hobo életművét, és bár főleg az archív bejátszások miatt érdekes, nem ad hozzá túl sokat a már jól ismert portréhoz. Az Úton lenni boldogság február 13-án, a főszereplő 81. születésnapján debütál a Dunán.
Kiszivárgott a Tisza titkos energiaterve, amit persze tagadnak, miközben Magyar Péter és köre tartalmilag már több pontját nyíltan is felvillantotta.
Érdemes szembenéznünk egy olyan problémával, amely nemcsak aktuális, hanem örök: a szegénység és a kiszolgáltatottság kérdésével.
„És hiába a magyar benzinársapka: egy ilyen húzás sokba kerülhet az államnak” – olvasható a portálon.
