És ha ez nem lenne elég, nemcsak tematikájában mentek szembe bátran Hollywooddal, hanem azáltal is, hogy az amerikai premiert december 19-ére időzítették, azaz egy napra az Avatar harmadik részével, a Sydney Sweeney főszereplésével készült The Housemaid – A téboly otthonával, de egy nagy tömegek által jóval hívogatóbbnak és „márkásabbnak” számító másik animációs produkcióval, a SpongyaBob: Kalózkalanddal is. És leszámítva James Cameron blockbusterét, az említett konkurenciát az év utolsó hónapjában le is nyomták. És noha a végelszámolásban ugyan később a többi alkotás rálicitált, azért a Dávid szépen visszatermelte a gyártási költségét; ráadásul számtalan országban hazánkhoz hasonlóan húsvétra időzítették a bemutatót, így a nemzetközi bevétel még szépen gyarapodhat.
És hogy magáról a filmről is beszéljek végre, nem vagyok teológus, de látszólag nagyjából szöveghűen ábrázolja, ahogyan az apró termetű pásztorkölyök, akit mindenki lenéz, az istenhitéből erőt merítve legyőzi Góliátot, majd eleinte ünneplik, nem sokkal később a hatalmát féltő Saul király üldözni kezdi, de végül Dávid felülkerekedik, és Izrael uralkodójává válik.
A látvány abszolút első osztályú,
simán felveszi a versenyt a nagy hollywoodi stúdiók hasonló alkotásaival. Ami miatt azonban hátrányban van azokkal szemben, az, hogy egy bibliai történet nyilván nem enged akkora teret a folyamatos sziporkázásnak, mint mondjuk a Zootropolis 2. Viszont azoknak az idősebbeknek, akik ki vannak borulva attól, hogy a gyerekeknek szánt produkciókban általában maximális decibelen rikácsolnak a szereplők, a film visszafogottabb hangvétele üdítő lehet. És bár a Disney-mesékben falra mászom a giccses betétdaloktól, és itt sem rohantam a megtekintés után beszerezni bakeliten a filmzenei albumot, de nem is idegesítettek a számok.
Utóbbiakat egyébként a kétszeres Grammy-díjas Jonas Myrin komponálta, de számunkra jóval fontosabb, hogy