Ukrán pokol Máramarosszigeten: amikor a magyarok még a román megszállást is megváltásként élték meg

1918–19. Az Osztrák–Magyar Monarchia váratlan gyorsasággal forgácsolódott szét az első világháborús katonai vereség, a politikai puccsok, forradalmak, nemzetiségi villongások és idegen katonai megszállások pörölycsapásai alatt.

A Magyar Királyság ezeréves területének legvédtelenebb része, Kárpátalja a Kárpátokon túlról betörő ukránok és a felheccelt helyi szélsőségesek rémuralmát nyögte, az ő bábáskodásuk alatt működő államszerűség pedig szemet vetett egy fontos magyar városra: Máramarosszigetre. Az „új honfoglalók” azonban nem számítottak rá, hogy a többi területrabló is célkeresztbe veszi a vármegye székhelyét, és a románokkal kell megbirkózniuk a zsákmány érdekében.

E hiénaharc és a végül bekövetkezett román megszállás máig beszédes, gyötrelmekkel teli krónikáját örökítette meg az utókornak titkos naplójában dr. Szent-Gály-Faur Aurél. Máramarossziget akkori főjegyzője leírta, hogyan vívott szabályos csatát egymással az ukrán és a román katonaság a városért, és hogy a rettegő lakosság miért remélte, hogy inkább Regátból, és nem a Galíciából érkező hódítók igája alá kerül, ha már mindenáron idegen járom alá kellett kerülniük. A Mandiner-díjas Erdélyi Szalon Könyvkiadó gondozásában 2023-ban megjelent kordokumentum szemléletesen foglalja össze, min ment keresztül a sajátos kutyaszorítóba jutott város lakossága, és becsületes közszolga benyomásain át enged bepillantást abba, milyen brutalitással „ébredt nemzeti öntudatra” északkeleti szomszédunk, és mennyi köze volt a „népakaratnak” ahhoz, hogy valaki az ő fennhatóságuk alatt kötött-e ki.

Ukrajna születése az összeomlás árnyékában

Az első világháború végén a széthulló osztrák és orosz birodalmak nyomán az ukrán államiságot célzó törekvések is lendületet vettek. 1917-ben Kijevben létrejött az Ukrán Népköztársaság, amely a cári Oroszország szétesését kihasználva próbált önálló állammá válni. A hatalom azonban gyorsan változott: 1918-ban a német támogatással megalakult Hetmanátus, élén Pavlo Szkoropadszkijjal, konzervatívabb irányba terelte az államépítést.

A központi hatalmak veresége után ezt a rendszert az ukrán direktórium váltotta fel, amelynek egyik meghatározó alakja Szimon Petljura volt, és amely a köztársaság helyreállítását tűzte ki célul. Eközben Kelet-Galíciában létrejött a Nyugat-Ukrán Népköztársaság is, amely hamar fegyveres konfliktusba került a lengyelekkel. 1919-re a helyzet a hatalmi viszonyokkal együtt szinte átláthatatlanná vált.

Háborúk kereszttüzében: az ukrán állam bukása

Az ukrán államisági törekvések egyszerre több fronton kényszerültek harcra. A bolsevik Vörös Hadsereg, a lengyel csapatok, a Bukovinába benyomuló román erők és különböző fehérgárdista alakulatok mind részt követeltek az egykori osztrák-magyar és cári területekből, és többnyire mindenki megkérdőjelezte a másik legitimitását, hatalmát. A belső politikai megosztottság, a gyenge intézményrendszer és a folyamatos háborús helyzet ellehetetlenítette a stabil állam kiépítését, ami a különböző zászlók alatt harcoló, gyakran szabadcsapat, sőt rablóbanda jellegű ukrán fegyveres erők működésére is rányomta a bélyegét. Bár időlegesen sikerült különböző ukrán államalakulatokat létrehozni és fenntartani, ezek nem tudtak tartósan meggyökerezni. Az ukrán függetlenségi kísérletek végül 1921-re omlottak össze: a terület nagy része szovjet uralom alá került, míg nyugati részeit más államok kebelezték be.

A Hucul Köztársaság és a kárpátaljai hatalmi vákuum

A lembergi – a mai Lviv – ukrán ráda, azaz tanács, már 1918. október 19-én igényt formált a magyar korona északkeleti vármegyéinek ruszin lakta részeire is. A Budapesti Hírlap már 1918 novemberében arról írt, hogy az új nyugat-ukrán állam „Magyarországból Szepes, Sáros, Zemplén, Bereg, Ung és Máramaros vármegyéket” is követeli, bár a Monarchiától ekkor még nem akartak elszakadni. November 3-án azonban a követelőzések hatására a Huszt környékén élő ukranofilek egy csoportja is szervezkedésbe kezdett, majd 10-én – a gyulafehérvári román nagygyűléshez hasonlóan – egyoldalúan kimondta a Nyugat-Ukrajnához való csatlakozást. 17-én pedig már az ungvári csehszlovák néptanácsnak hadat üzenve, Máramarosszigeten is ukrán ráda alakult, amely azonban nem rendelkezett jelentős, tényleges befolyással. Az általános zűrzavar közepette 1919. január 8-án jött létre Rahó központtal az úgynevezett Hucul Köztársaság, amelyet a ruszin lakosság egy része kiáltott ki.

A területi autonómiát kikényszerítő Hucul Néptanács jellemzően a ruszin lakosság azon részéből szerveződött, amely a világháború elején még erősen ruszofil beállítottságú volt, és „felszabadítókként” üdvözölte a Magyarországra betörő cári csapatokat. Később viszont – hála az Ukrán Légió identitásképző erejének, nacionalista légkörének és növekvő befolyásának – egyre inkább ukrán tudatúvá és sovinisztává vált.

Vezetői az ukrán állameszméhez kapcsolódva a Nyugat-Ukrán Népköztársasághoz való csatlakozást tekintették céljuknak, ám ténylegesen inkább laza, félkatonai szerveződésként működtek. Fegyveres erőik 1919 elején, nyugat-ukrán segítséggel megszállták Kőrösmezőt és a környező magyar közigazgatás alatt álló területeket, részben etnikai érvekre, részben stratégiai szempontokra hivatkozva. A gyakorlatban azonban a ténykedésük fosztogatásokban és pogromokban csúcsosodott ki, hasonlóan az erdélyi románság randalírozásához.

A hatalomba került ukránok számára különösen fontos célpontnak számított Máramarossziget, Máramaros vármegye székhelye, amely közigazgatási és közlekedési csomópontként jelentős előnyt biztosíthatott volna számukra a régióban.

Város a célkeresztben

A nyugat-ukrán állam a máramarosszigeti szeparatisták hívására és folyamatos izgatására határozta el, hogy megszerzi a várost. A Tatár-hágón át a Galíciai Ukrán Hadsereg egyik zászlóalja tört be Kárpátaljára, és január 7-én megszállta Kőrösmezőt, majd védelmi állásokat épített ki a Tisza völgyében. Miután hírül vették Ungvár csehszlovák megszállását, 14-én előrenyomulva elfoglalták Rahót, majd Nagybocskón át közeledtek Máramarosszigethez.

A román megszállásra kiszemelt megyeszékhely így egyszerre két irányból került nyomás alá, miközben a magyar államhatalom már csak akadozva működött, a forradalmi zűrzavar, a közellátási bajok és a közbiztonság megingása napról napra növelte a bizonytalanságot és minden érdemi válaszlehetőséget megbénított (bár érdemi magyar katonaság – jellemző módon – nem is állomásozott a térségben).

Dr. Szent-Gály-Faur Aurél, a város főjegyzője így idézte fel naplójában a légkört:

A napló tanúsága szerint a helyiek előtt hamar világossá vált, hogy Máramarossziget nem maradhat békés és mindentől távoli vármegyei központ, hanem stratégiai település lett az újdonsült hódítók szemében. Világossá vált:

Véres versenyfutás

A korabeli sajtó eleinte bizonytalanul, majd egyre növekvő aggodalommal követte az eseményeket. A Szamos 1919. január 2-án arról tudósított, hogy „az ukránok legközelebb megszállják Kőrösmezőt”, a betolakodók parancsnoka pedig égre-földre esküdözött a Népszava szerint, hogy „az ukránok nem hódítani jöttek az országba, hanem azért, hogy gátat vessenek a telhetetlen étvágyú cseh és román imperializmusnak”, és nem tartanak igényt Ruszka Krajnára. A Budapesti Hírlap pedig arról számolt be, hogy az ukránok – saját állításuk szerint – „csupán azt nem akarják megengedni, hogy Románia odaékelje magát Ukrajna és Magyarország közé”, és így mutatta be a helyzetet:

Hamarosan azonban nyilvánvalóvá vált, hogy

Szent-Gály-Faur naplója érzékletesen mutatja be a pánikot és a meglepő reakciókat, amelyek veszély közeledését kísérték:

A sajtóbeszámolók szintén a városért zajló versengésről szóltak. A Szamos 1919. január 15-én már biztosra vette, hogy „a két csapat a város birtokáért harcba fog bocsátkozni”.

Kétszínű játék: az időtlen ukrán fegyver

Január 14-én (más források szerint 13-án) két Kőrösmezőről érkezett tiszt jelent meg Máramarosszigeten. A főjegyző naplója szerint az éjszakába nyúló tárgyalások a városházán és a polgármesteri hivatalban folytak, s az ukránok eleinte azt bizonygatták, hogy csupán a városon való szabad átvonulásra van szükségük, hogy biztosíthassák a farkasrévi Iza-hidat a románok ellen. Azt kérték, hogy ennek érdekében dr. kricsfalvi és darvai Kricsfalusy Sándor polgármester szereltesse le a nemzetőrséget, nehogy véletlen összetűzésekre kerüljön sor a magyar karhatalom és az ukrán menetoszlop között. Azonban hamar kiderült, hogy a valóságban teljesen más tervei vannak a kéretlen jövevényeknek:

A kortárs sajtó hasonló képet rögzített. A Szamos így tudósított az eseményekről:

De a helyieknek ebben végül csalódniuk kellett:

A főjegyző naplója ugyan szűkszavú tömörséggel emlékezik meg az eseményekről, az mindenképp figyelemreméltó, hogy Máramarosszigeten már a konfliktus kiéleződésének kezdetén megjelent a „románvezetés” vádja: a település tisztviselői és befolyásos polgárai ugyanis egymást vádolták azzal, hogy az ukrán megszállásra válaszul behívták a regáti hadsereget – akik a valóságban jöttek maguktól is – a városba. Ennek a vitának inkább a későbbiekben lett jelentősége, az akkori közhangulat viszont nagyon is amellett tette le a garast, hogy inkább az ekkor már Nagybányán állomásozó román királyi csapatok vonuljanak be a megyeszékhelyre, mert tőlük várták a rend fenntartását. Az egyik polgár például így fakadt ki a főjegyzőnek:

Farkasrév: ahol eldőlt a város sorsa

A románok megjelenésének hála az ukrán megszállás ténylegesen alig egy napig tartott. Szent-Gály-Faur Aurél naplója szerint január 17-én hajnalban „erős puskaropogás hallatszott Szigetkamara felől”. A főjegyző még fel sem tudott öltözni, amikor a polgármester hajdúja telefonon közölte vele, hogy a románok megütköztek az ukránokkal, azokat leverték, és a város felé tartanak. A napló más helyen pontosabban is rögzíti a helyzetet: a románok előrenyomulása az ukránokkal szemben a farkasrévi hídfő térségében döntötte el a küzdelmet.

A korabeli sajtó több tudósításban is beszámolt az ukrán akcióról és románokkal vívott ütközetről:

Ezzel kapcsolatban egyébként Mikes Imre Erdély útja című, eredetileg 1931-ben megjelent, a keleti országrész elvesztését taglaló, szomorú krónikája is szolgál egy érdekes adalékkal:

Szent-Gály-Faur naplójában pedig a következőket olvashatjuk:

Csöbörből vödörbe

Természetesen Máramarossziget lakosai a románoktól sem számíthattak sok jóra. Ahogy Szent-Gály-Faur Aurél is írja: az 1919 júniusáig vezetett feljegyzéseit ezután a regáti megszállók elől volt kénytelen rejtegetni a sorozatos zaklatások és házkutatások során. A lebilincselő és ugyanakkor szívszorító könyv a továbbiakban több mint 300 oldalon keresztül taglalja az országrablók garázdálkodásait, ám ez már túlmutat a jelen írás keretein.

Bár a románok végül visszaszorították az ukrán terjeszkedést, az ukrán nacionalista törekvéseknek pedig jó időre véget vetett a Kárpátalját bekebelező csehszlovák rémuralom, érdemes megjegyezni, hogy a szicsgárdisták által képviselt és szított ukrán sovinizmus sosem tűnt el a vidékről. Kárpátalja 1938-as felszabadulása idején éppúgy fellángolt, mint 1945 után, és vége-hossza nincs azoknak a szomorú híreknek és beszámolóknak az elmúlt évtizedekből, amelyek azt jelzik, hogy továbbra is él és virul ez a minden más népcsoportot – köztük természetesen minket, magyarokat is – alsóbbrendűnek tekintő, erőszakos irányzat.

Felhasznált irodalom:

• Mikes Imre: Erdély útja. H-Press Kft., Sepsiszentgyörgy, 1996.
• Szent-Gály-Faur Aurél: Máramarosszigeti napló, 1919. Erdélyi Szalon Könyvkiadó, Szentendre, 2023.

***

Fotó: Az első szicsgárdisták 1918-ban, Kijevben