Olcsó sörnek híg a leve? Megnéztük, miben különbözik a prágai koncertélet a budapestitől

Mai szemmel kora huszonévesen elég idióta hozzáállás volt a részemről, hogy nem foglalkoztam olyan együttesekkel, amelynek a tagjai fiatalabbak nálam, mert mégis, mit tudnának mondani nekem? Aztán ez 2010-ben megváltozott az All Time Low-val: elmentem a bolognai I-Day fesztiválra, hogy megnézzem a Blink-182-t, a Sum 41-t és a Simple Plant, és az akkor még az említett feltörekvő banda nyitotta a színpadot. A pop-punk nagy rajongójaként pedig magával ragadott, milyen ügyesen hozzák a szögegyenes, de annál slágeresebb dalokat. 

Aztán az útjaink folyamatosan keresztezték egymást, amikor kimentem egy bécsi Green Day-koncertre, megint ott voltak előzenekarként, amikor meg, elsősorban a New Found Glory miatt a Strand Fesztiválon kötöttem ki, főfellépőként érkeztek. És maguk is meglepődtek, milyen komoly rajongótáboruk van itthon, szóval joggal gondoltam, ezentúl gyakori vendégek lesznek nálunk. Nem lettek, eltelt tizenegy év és egyszer sem tértek vissza a hazánkba. 

Az életünk azonban összefonódott, amikor örökbe fogadtam egy kutyát, és miközben lamentáltam, mi legyen a neve, épp dallamtapadásom volt a Stella című slágerüktől, így lényegében a keresztszülei lettek. Amikor tavaly nyáron bejelentették az idei európai turnét, egy hirtelen ötletből vezérelve ráírtam arra az exemre, akivel a mai napig közösen neveljük a kutyát, hogy a prágai állomásra ki kéne ugrani, mert több szempontból is ellenállhatatlannak tűnt. 

Egyrészt meglepően könnyen és olcsón megközelíthető, másrészt még sosem jártam ott, úgy, hogy emlékeznék rá – nem azért, mert részeg lettem volna, hanem mert túl fiatal voltam –, harmadrészt olyan előzenekarokat hirdettek meg, amelyek önmagukban is kihagyhatatlanná tették az eseményt. Az egyikük, a pop-punkot emóval vegyítő Mayday Parade ezer éve a bakancslistámon volt, de korábban nem sikerült kipipálnom, mert tipikusan az az amerikai zenekar, ami nagyon ritkán ruccan át az öreg kontinensre. És a fellépők között szerepelt még a kissé karcosabb Four Year Strong, valamint a pop-punkot skával imádni valóan keverő The Paradox. 

Aztán

az utóbbi két előadó ugyanis kifarolt a turnéból. A The Paradox logisztikai problémákra hivatkozott, de én rosszindulatúan arra gyanakszom, hogy hirtelen annyira elkezdett felívelni a karrierjük, hogy már derogált nekik egy ilyen turnén a legkisebb névként szerepelniük. Őket gyorsan pótolták az Avril Lavigne hangzását követő Taylor Acornnal, de aztán a Four Year Strong is lemondta azzal az indokkal, hogy pihenésre van szükségük, mert kissé kiégtek. És mivel az utolsó pillanatban hozták meg ezt a döntést, a helyükre már nem érkezett más; sokan ennek ellenére az ő pólójukban jelentek meg a koncerten, remélem, tüntetőleg, és nem azért, mert a helyszínen értesültek róla, hogy hiába várják őket. 

Aztán elindult a turné Angliában és a YouTube-videókat nézve lenyűgözött, az All Time Low milyen stadionzenekarokat is megszégyenítő monumentális háttérvetítéssel és pirotechnikával tarkított látványvilággal nyomja. Mondjuk nem csoda, azért tartoznak a műfajon belül „csak” a másodvonalba, mert nem akkor futottak be, amikor a legdivatosabbnak számított ez a stílus, így a Blink-182, a Green Day vagy a The Offspring magasságába nem sikerült eljutniuk, 

A kontinens többi részén azonban még nem, így szomorúan konstatáltam, hogy amikor beljebb merészkedtek Európában, hirtelen jóval fapadosabbá váltak a koncertek. Grátiszként még az a kellemetlen meglepetés is ért, hogy míg ősszel Észak-Amerikában, ha csak egy refrén erejéig is, de belekóstoltak a Stella című számba, az óceán ezen oldalán már kikerült a műsorból. 

Viszont valószínűleg esetünkben az érdekel mindenkit a legkevésbé, hogy konkrét milyenek is voltak a koncertek, ezért rövidre is fogom. Taylor Acorn szupercuki, de nem érzem sem a dalaiban, sem az előadásmódjában, sem a külsőségekben azt az X-Faktort, ami miatt Avril Lavigne-nek aggódnia kellene, hogy elveszti a pop-punk királynői trónját. Rögtön első szám után egy baki meg is törte a fellépését, elszállt a gitár és a mikrofon is vagy öt percre, sokáig tanácstalanul állt a színpadon, majd sikerült rávennie a közönséget, hogy amíg a technikusok zöld ágra vergődnek, énekeljék el az All Time Low Dear Maria, Count Me In című slágerét, 

Ami a másik két fellépőt illeti: a magyar előadók gyakran panaszkodnak, milyen megterhelő a fesztiválszezon, mert hetente akár három-négy koncert is becsúszik, egy menő amerikai banda azonban csak nevetne ezen, egy turné alatt hét nap alatt hatszor is színpadra állnak, ez az elképesztő rutin a Mayday Parade és az All Time Low esetében is érződött. Nem volt hiba, lendületes, szórakoztatóan nyomták végig a műsorukat, pontosan azt kínálták, ami elvárható tőlük, kár is cifrázni. 

Sokkal érdekesebb itthoni szemmel, mennyiben más Prágában egy koncert. Az eseménynek otthont adó SaSaZu Club a lépcsőzetes elrendezésével rögtön lenyűgözött. Akárcsak az Akváriumban, itt is van balkon, viszont sima jeggyel is fel lehet menni, így az alacsonyabb látogatók sem csak az előttük tornyosuló nézők tarkóját látják; egy jelentős részben tinik által kedvelt együttes esetében ez enyhén szólva sem hátrány. 

Ami azonban számomra az igazi pluszt jelentette, hogy amikor belépünk a belső terembe, rögtön a színpad oldalán találjuk magunkat, ráadásul azzal egy magasságban, és mivel nincsen ponyvával lefedve, így onnan is végignézhetjük a koncertet, karnyújtásnyira a zenészektől. Azaz hasonló perspektívából láthatjuk a morajló közönséget, mint az előadó. A hangosítás mondjuk nem erre a pozícióra van kalibrálva, így a dob milliószor dominánsabb, mint az ének, de majd otthon meghallgatom stúdióminőségben a dalokat, erről a nem mindennapi élményről nem tudtam lemondani. 

Nem mintha a küzdőtéren egyébként találhattam volna helyet a leghátsó sorok kivételével, a cseh közönség nem viccel, alig negyedórával a kapunyitás után megtelt az első harmada, majd hamar az egész terem is, ha megpróbálsz egy fotó erejéig is beljebb furakodni, nem teszed zsebre az ezzel járó szikrázó szempillantásokat.

Szóval, ha valaki Magyarországon új koncerttermet szeretne nyitni, és kikérné a véleményem, erőteljesen bátorítanám, hogy csak kérje el a SaSaZu Club tervrajzait, mert felépítésében úgy tökéletes, ahogyan van. Viszont akkor 

A sör hazájában finom szólva is fennakadt a szemöldököm akkor, amikor vidáman kikértem az első korsóval, és közölték, hogy a négy pult közül csak az egyikben árusítanak alkoholt. Elképzelheted, mekkora sor által annál, ami ráadásul nagyon lassan haladt, köszönhetően annak, hogy számos magyar szórakozóhellyel ellentétben, itt nem csak kártyával lehet fizetni. Értem én, hogy sokak számára fontos a készpénzhez való jog, de ilyen esetben nem segíti a tempót, ha a pultos az aprókat számolgatja. Viszont ez a probléma később megoldódott, mert hirtelen egy jóval nagyobb pultnál is vidáman csapolni kezdtek. 

Vidáman, de nagyon nem ügyesen, sosem dolgoztam bárban, de azt azért tudom, hogy meg kell dönteni a poharat a csapolás közben, ők azonban nem tették, így a korsó fele hab volt. Ugyanakkor legalább az árakra nem lehetett panasz, 

Szintén meglepett, hogy nem volt repohárrendszer, amellyel kapcsolatban felemás érzéseim voltak: nem vagyok méregzöld, de kulturáltabb megoldásnak tartom, mint az egyszer használatos műanyagot. Más kérdés, hogy itthon azért számtalan klub nem elvi okokból él vele, hanem a greenwashing lehetőségeként tekint rá. 

A legnagyobb rácsodálkozásomat azonban az váltotta ki, amikor arra lettem figyelmes, hogy még mielőtt az All Time Low belekezdett volna a ráadásba – és nyilván arra tartogatják a legnagyobb slágereket –, tucatszám kezdték elhagyni a koncerttermet. Aztán a kilépő sörömet kortyolgatva rájöttem ennek az okára: két ruhatár üzemel a helyen, ami korántsem bírja a terhelést, aminek következtében kilométeres, csigalassan haladó sorok alakultak ki. 

Ez nem kicsit ijesztett meg, mert ugye volt régen az a reklám, amiben azt kérték, döntse el, iszik-e vagy vezet, de egy koncert esetében, ha lenne jogsim, akkor sem okozna számomra fejtörést a kérdésre a válasz, így hirtelen az éjszakai vonat elérése lehetetlen küldetésnek tűnt. Ennek következtében bár utáltam magam miatta, de muszáj volt pofátlanul előre tolakodnom; szállás hiányában egy hétfő éjszakát a februári hidegben kihúzni Prágában nem igazán tűnt vonzó alternatívának. 

Nyitókép: az All Time Low Prágában. Fotó: Német Dániel