Pál István Szalonna: „Négy éve nem tudtam hazamenni Kárpátaljára, ennek a fájdalmát mindennap megélem”

„Itt az emberek énekelnek és táncolnak, ha örömük van, ha bánatuk, vagy csak úgy, amikor kedvük támad hozzá” – hangzik el a film egy pontján. A történet hetvenes évek végén játszódik, ez a mondat megáll a jelenben is?

Nagy vonalakban igen. A zenének minden koron átívelve megvan a maga egyszerű pszichológiája, ami a legfőbb erejét is adja: ha együtt énekelünk, muzsikálunk, táncolunk, akkor nem félünk. És azt hiszem, sőt azt tapasztalom, hogy az anyaország nagyon sok helyén, otthon, Kárpátalján, Erdélyben, Uruguayban vagy Észak-Amerikában az emberek a 21. században is ösztönösen vonzódnak e felé az erő felé. A világ zaja sok mindent elnyom persze, de azért vagyunk mi, muzsikusok, 

És azt se feledjük el, hogy ma már a bölcsődétől találkozni népzenével, néptánccal a Gryllus-daloktól az ugrósokig nagyon széles merítésben. 

A kis és nagy képernyők viszont egyre nagyobb konkurenciái ezeknek.

Nyilván az álmunk az lenne, hogy a többség ne a televízió vagy a laptop előtt töltse a szabadidejét, hanem együtt énekléssel, egymásba kapaszkodással, mint száz vagy százötven évvel ezelőtt. Mégsem gondolom, hogy minden veszve lenne. Ott vannak például a lakodalmak – ha már a Magyar menyegző kapcsán beszélgetünk –, amelyekben lehet, hogy 2026-ban Kalotaszegen sem pontosan úgy énekelnek, zenélnek, táncolnak, mint a múltban, de azért csak megőrződött a dolgok rendje. A filmben is látni például a „koreográfiát”, ahogy egy jó legényes után a férfiak felállnak, az asszonyok meg hátul az asztaloknál elkezdenek nótázni. A mostani, felgyorsult világban elsőre talán furcsa lehet, ha valahol nem dübörög minden pillanatban a buli, de érdemes megfigyelni, a régi falusiak minden alkalommal milyen magától értetődően követték a lét, a természet a nyugvó- és csúcspontokat váltakoztató örök ritmusát.

Ezért született meg ez a mozi: kaput nyitni a múltba?

És azon keresztül a jelenbe. A Magyar menyegző éppen azt mutatja meg, hogy ez az egész nem panoptikum, hanem nagyon is létező dolog. Mert előfordulhat, hogy lesz, aki megnézi, és azt mondja, rendben, talán így nézett ki a történet a hetvenes években, de azóta alaposan megváltozott a világ. Majd leballag egy romkocsmába vagy elvetődik egy táncházba, és jól meglepődik. 

Lehet, hogy már nem viselet van rajtuk, más a hajuk és máshogy beszélnek, mégis valahonnan megtanulták a lépéseket. De honnan? És erre a kérdésre is ott a válasz a filmben. A legvégén, a táncházi képben, ahol a fiatalokat budapesti közegben láthatjuk, pontosan ez az élő, lélegző jelleg mutatkozik meg, amit a múlt század második felében Sebő Ferencék mozgalma mentett át még a gyerekeink, unokáink jövőjébe is.

Aki néhány pillanat erejéig a vásznon is látható, akárcsak a táncházmozgalom jó néhány ikonikus alakja. És még kik?

Elsősorban és legnagyobb súllyal maguk a kalotaszegiek. Azok a nagymamák, szülők, apukák, anyukák, akik ott nőttek fel, anyanyelvként beszélik a saját kultúrájukat, és soha nem mentek el onnan; számunkra ők voltak a kapaszkodók, akik a mi hitelességünket is szavatolták. A Magyar Állami Népi Együttes és a Magyar Nemzeti Táncegyüttes tagjai, akik öt-nyolc éves koruk óta ugyancsak tanulják, kiválóan ismerik ezt a nyelvet, mindegy, hogy Sopronban, Budapesten vagy Békéscsabán születtek. Zenészek sokasága, köztük a Magyar Állami Népi Együttes zenekara, a Szalonna Banda és a helyi nagy muzsikuscsaládok leszármazottai; sok más mellett Fodor Sándor „Neti” bácsi fia, a mérai „Árus” Béla, a bánffyhunyadi ifjabb Varga István vagy ifjabb Toni Rudi, Kalotaszeg legnagyobb brácsás generációjának szinte utolsó mohikánja. Utóbbiak meghívásával is ugyanazt akartuk érzékeltetni, hogy ennek az egésznek nincs se eleje, se vége, 

Sőt, korlátai sincsenek, hiszen a táncházmozgalomnak is pont abból lett az energiája, hogy nem elszakadt a falutól, és végérvényesen befejezett valamit, hanem oda-vissza hatottak egymásra. 

Az én esetem erre nagyon jó példa. Murzsa  Gyula kárpátaljai prímástól tanultam muzsikálni, aztán Debrecenbe, majd Budapestre vetődtem. Évekkel később az idős Gyula bácsi, akinek a fia már nem tudott zenélni, megkért, hogy menjek vissza, és az unokájának legyek én az első mestere. Ez a típusú visszaforgás egyre fontosabb lesz amúgy is, hiszen a fiatalok jó részének, velünk ellentétben már nemigen adatott meg a régi nagyokkal való személyes találkozások lehetősége, így őket nekünk kell a szárnyaink alá venni. 

A Magyar menyegzőnek nemcsak szereplője, de zenei rendezője is volt. Hogyan válogatott?

Nehezen, mert a szívem szerint minden pillanatban csak zene szólt volna, ami nyilván nem kivitelezhető egy játékfilm esetében. Ezt az ellentmondást úgy oldottuk fel, hogy az összes forgatási szünetet, még az ötperces leállásokat is végigmuzsikáltuk a helyiekkel, csak úgy, a magunk meg persze a színészek és a stáb örömére. Ami segített egyébként a választásban, az maga a téma volt. A kalotaszegi lakodalmaknak, ahogy említettem, évszázadok óta megvan a maga rendje, beleértve az egyes fázisokhoz rendelt dalokat is. Ezeknek az esszenciáját igyekeztem megmutatni, ami még akkor is hatni tud, ha valamely nóta a kész alkotásban esetleg csak tíz másodpercig hallható. A hiányérzetemet némileg enyhíti, hogy úgy néz ki, hamarosan megjelenik egy lemez a film zenéiből, amit azokkal vettünk fel stúdióban, akikkel a forgatáson élőben együtt húztuk. 

Kizárólag helyi gyűjtésekre alapoztak egyébként?

Természetesen. A Magyar menyegző zenei szövetét Méra és kisebb részben a környékbeli települések hagyományai alkotják. Egyetlen kivétel volt, egy méhkeréki csapás beemelése, ami ugye jó messze van Kalotaszegtől, és a románság tánca, de ez meg egy rendezői döntés eredményeként kerül bele a hajnali ébredéses jelenetbe, afféle pluszcsemegeként. A mezőségivel való befejezés is szándékolt a legvégén; ez megint csak a táncházmozgalom előtti főhajtás, hiszen a hetvenes évek óta minden egyes buli – Palatkától Budapesten át Los Angelesig – így ér véget.

Az ön számára viszont nemcsak új év kezdődött, de egy új életforma is. 

Igen, büszkén mondhatom, hogy egy hónapja boldog apuka vagyok, megszületett az első kisfiam. A tavaly húszéves Bandával is sok minden vár ránk. Egy jó pörc- és pecsenyefesztivállal kezdünk Géberjénben, ide, a keleti végekre amúgy is nagyon szeretek járni, mert a közös éneklések és a jó ételek után az én lelkem is mindig helyrebillen. Jubileumokat is ünneplünk, rengeteg örömteli feladattal, hiszen mások mellett 75 éves a Magyar Állami Népi Együttes, 25 a Hagyományok Háza és 30 esztendeje került sor az első Művészetek Völgyére.

Az orosz–ukrán háborúnak azonban úgy tűnik, csak nem akar vége szakadni. Kárpátaljaiként ez hogyan hat a lelkére?

Februárban négy éve, hogy nem tudtam hazamenni, nem láttam a családomat; 

De mit tudunk mi, kisemberek tenni a nagy politikai játszmák árnyékában? Imádkozunk, reménykedünk és a villanykörtétől a jó szóig minden rendelkezésünkre álló eszközzel igyekszünk segíteni és tartani az otthoniakban a lelket. Soha nem nézve, hogy valaki magyar, ruszin vagy ukrán. Csak azt, hogy a barátaink, és hogy mindennél jobban szeretjük őket.

Nyitókép: Pál István Szalonna és zenésztársai a Magyar menyegző a Kolozsvári Magyar Operában tartott novemberi ősbemutatóján. (Biró István)