Ízirájder, öcsém! – Csuja Imre most először a saját életéről mesél a színpadon!

Azt már megszokhattuk: ha Lévai Balázs valamibe belefog, arra az egyedi látásmód és hangvétel miatt biztosan érdemes odafigyelni. Így volt ez a Dob+basszus vagy a Bestseller című műsor, illetve az azok nyomán született könyvek esetében és a produceri-rendezői munkái során is, mint a #Sohavégetnemérős, a Nyugati nyaralás vagy a Nagykarácsony. 

Az általa kitalált és – mondjuk így – játékmesterként felügyelt EgyÉletem sem lóg ki a sorból: a rendhagyó produkció annak a sokszor emlegetett tételnek a gyakorlati bizonyítására törekszik, miszerint az élet a legjobb forgatókönyvíró. A kísérlet lényege, hogy egy ismert művész – nem feltétlenül színész – egyedül kiáll a színpadra, és mintha csak a barátaival vagy a családtagjaival beszélgetne, sztorizgat az életéről. Egyszerűnek tűnik, mégis bonyolult, hiszen itt a cél nem feltétlenül az, hogy a közönség a térdét csapkodva röhögjön az előadó anyósán, feleségén, gyerekén, szomszédján vagy azok politikai és egyéb nézetein. Hanem hogy a körülbelül másfél órás műsor végére a néző egy komplex színházi élménnyel is gazdagodjon amellett, hogy úgy érzi, erre a kis időre ő is helyet kapott a nagy ebédlőasztal körül. 

Többek között Grecsó Krisztián, Mucsi Zoltán, Kemény Zsófi és Csákányi Eszter mellett december közepén Csuja Imre vállalta, hogy egyszerre több száz embert lát vendégül ily módon a MOMkultban. A kissé csikorgósan induló estből – mindig érdekes figyelni, hogy a szerepléshez szokott emberek egy része mennyire elfogódottá válik, ha önmaga kiterítéséről van szó – körülbelül félidőre kedves, barátságos házibuli kerekedik, ahol nem csupán a pálya legfontosabb állomásai kerülnek szóba, de a magánéleti mélységek és magasságok is. Néhol össze is fonódik a kettő; amikor Csuja Imre „színpadi lányai” között a kivetítőn megjelenik Tompos Kátya fényképe, ugyanolyan mély csend lesz, mint amikor a színész a saját tragédiájára, két fia halálára utal csodálatosan szép és kifejezetten élet- igenlő keretben. 

És persze nevetünk is sokat, például amikor az Üvegtigris emlékezetes babettás jelenetét közösen újranézzük némi magyarázat kíséretében, vagy amikor egy önként jelentkezőnek főszereplőnk megtanítja, hogyan kell inni a nem kevésbé emlékezetes, Csuja-féle „vegyigyümit”. A végén pedig – mint mindig – csak győz a színház: a három nagy előd modorában (emlékeim szerint Kabos Gyula, Latinovits Zoltán, Major Tamás) előadott vers ugyanolyan élvezetes, mint a zárásként és talán nem minden célzatosság nélkül istenhozzádként elmondott „vidám Ady”. 

Nyitókép: Egyéletem Produkció