Ha fellépett valahol, napokig álltak sorba jegyekért – Blaha Lujzára emlékezünk

Tekintetes Reindl Sándor Károly Benedek Rezső államtitkár, szolgabíró és százados uram alakja mára feledésbe ment, pedig akár kegyelettel is emlékezhetnénk rá. Választott bíróként részt vett a trianoni békeszerződés által elszakított területek vagyoni ügyeinek Magyarország és Románia közötti rendezésében. Emellett Reindl Ludovika törvénytelen fia volt. Édesanyját időnként nevezték Kölesinek, Soldosnénak, Splényi bárónénak is, bár a legtöbbünk igazából Blaha Lujzaként ismeri. És azt is mindenki tudja, hogy őt értjük a nemzet csalogánya megnevezés alatt.

Ki is volt ez az asszony, aki Budapest legforgalmasabb, legjellemzőbb terének a névadója immár száz éve? Hányan ismernék fel más nők között, s tudnák, hogy milyen volt a haja, szeme, hangja? A hetvenöt évet élt dalnő Magyarország történetének egyik legsötétebb idejében született, rögtön a bukott szabadságharc után, 1850-ben. Szülei vándorszínészek voltak, apja harcolt a honvédseregben, és néhány éven át álnéven bujkáltak. Lujza halálakor ugyancsak tragikus, nyomasztó évek jártak. 1926 elején hunyt el – Trianon után, a legnagyobb gazdasági krízisből és nyomorból való felkapaszkodás idején.

Az ő életpályája viszont a két időpont között, a Monarchia évtizedeiben meredeken ívelt felfelé, és halálakor már nemzeti intézményként tisztelték. De ha csak ennyit mondanánk, akkor az ugyanolyan klisé volna, mint valamelyik dalbetét az általa játszott számtalan operett egyikéből. Szóval: ki volt ő?

Pályája csaknem annyi éven át tartott, mint az élete. Gyerekszínészként kezdte a szülei mellett, ötévesen, zajos sikerrel. Édesapját, Reindl Sándor császári huszártisztet, népfelkelő őrmestert, színészt hatévesen vesztette el kolera miatt. Így lett a neve Kölesi rövid időre, édesanyja második férje után. A leendő díva alig 16 évesen ment férjhez Blaha János cseh származású osztrák katona-karmesterhez, aki Bécsbe vitte tanulni. A férj 21 évvel volt idősebb az aránál, és a későbbi emlékezők szerint valóságos aggastyánnak tűnt mellette. De csupán 41 éves volt, amikor tüdővész miatt elhunyt.

A rövidke házasságnak volt egy apró momentuma, amelyre jó, ha felfigyelünk. Bár a férj megtanult magyarul, a nemzetközi siker reményében szerette volna, ha Lujza német ajkú énekesnővé válik. A tizenéves lány azonban határozott nemet mondott, és itthon folytatta a pályát. A covid után talán másképp gondolunk a 19. század nagy járványaira, melyek néhány évenként megtizedelték a magyarságot. Érdemes kissé elkalandozni itt, mert néhány érdekesség sokat hozzátesz a kor hangulatának és jelentőségének a megértéséhez. Szintén tüdővészben, fiatalon halt meg Lie­der Friderika, a szabadságharc neves orvosának, Orzovenszky Károlynak a felesége. Orzovenszky gyógyította meg Görgei Artúrt súlyos harctéri fejsérülése után, majd egyik alapítója volt a balatonfüredi szívkórháznak. Friderika pedig az első ismert hárfaművészünk, aki Erkellel, Jókaival szerepelt, s elmagyarosodott, igaz magyarrá lett.

Blaha Lujza következő, majd harmadik házassága sem lett sikeres és hosszú. Pályája azonban országos hírnevet hozott neki, leginkább a pesti Népszínházban. Melyről könnyen gondoljuk ma, hogy valamilyen könnyed, alacsony színvonalú intézmény volt. Valójában nemzeti színházként funkcionált, ez is lett a neve később. Nagy érdeme, hogy megtörte a német színház hegemóniáját, melyből a Habsburg Birodalom minden nagyobb városában volt egy a németség miatt. A Népszínház megteremtette a magyar nyelvű színjátszás alapját, és hazafias tömegeket mozgatott meg a kultúra, a költészet, a zene és a színjátszás segítségével, nem utolsósorban pedig százakat ösztönzött, hogy készítsenek műveket.

Blaha Lujza nem kizárólag csodás éneke, színpadi tehetsége vagy varázslatos személyisége miatt vált szimbólummá, hanem azért is, mert 

Budapest világvárossá lett modern vasúttal, földalattival, bérházak és gyárak tömegeivel. Világhírű művészeket nevelt fel az ország. Bár a 19. század elején a város rácok, görögök, németek lakta, a magyarok által lenézett hely volt – erről az olasz származású Gvadányi írt humorosan –, a század végére elmagyarosodott. Sőt, a szabadságharc leverése, a véres Bach­-korszak ellenére is rengeteg külföldit vonzott: üzletembereket, mérnököket, tudósokat, a svájci Gerbeaud Emilt és Ganz Ábrahámot, az osztrák Dreher Antalt vagy a bajor Gundel Jánost például. Hogy mi vonzotta őket, azt egyetlen szóval lehet leírni: kultúra. Nem a gazdasági és műszaki fejlődés, mert azt maguk hajtották. Ez valahol a verbunkossal kezdődött, a csárdással folytatódott, és Liszt Ferencben teljesedett ki, de együtt az irodalommal, festészettel, a népművészet és az építészet felfedezésével. Minden hatalom alapja a kultúra. Ez fogja össze, ez hajtja az embermilliókat a közös cél felé.

Amikor Blaha Lujza meghalt, már ennek a jónak a lebontása, becsmérlése zajlott, hiába jött még annyi Nobel-díj és világsikerű operett. Ez idő tájt a Nyugatban tizenhat cikk jelent meg róla. Az egyik csúnyán lehúzta Verő György színiigazgató Blaha Lujza és a Népszínház című könyvét, mert gőzerővel folyt az Ady-féle, polgárinak, liberálisnak mondott, valójában nihilista életnek a propagálása. Ízléstelen, de eklatáns példa az a cikk, mely a sunyi, piszkos munkát elvégezve összehasonlítja Jókai, Blaha és Ady síremlékét, és megállapítja, hogy mi az érték.

Hihetetlen, de ha Blaha fellépett valahol, napokig álltak sorba jegyekért. Talán nemcsak látni-hallani akarták, de átérezni vele a magyarságukat is. Hogy milyen is volt az akkori magyar néplélek, arról pedig itt egy anekdota. Kaposváron egyszer a színésztársa teleette magát előadás előtt, amit ő szóvá tett. A színész vitázott vele, hogy ő is hibázhat, mire Blaha ezt válaszolta: „Az soha elő nem fordult, mert ha (ujjával csalogány torkára mutatott) ez fölmondaná a szolgálatot, a fülem tövéből is kicsalom a hangot”.

Nyitókép: Wikipedia