A választásról

„Idén lesz a mohácsi csata ötszázadik évfordulója. Sokszor idézzük Ottlik Gézát, aki ennek kapcsán így fogalmazott: »Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk.«

Első fontos következtetés: ötszáz év múlva mi, magyarok emlékezünk meg Mohácsról és magyarul emlékezünk meg, az oszmán birodalom meg nincs sehol. Mint ahogyan a náci Németország sincs sehol, a vörös kommunista monolit, a Szovjetunió sincs sehol. Világbirodalmak jöttek és mentek, mi pedig maradtunk. Nem erősebbek voltunk, hanem bölcsebbek.

És a túlélés grammatikája alapján írják a történelmet. Ha a történelem nem is ismétli önmagát, rímelni azért rímel, mondják.

A vén Európát ismét civilizációs kihívások érik. Az illegális migráció »menedzselése« fölrúgta az Európai Unió kényelmes békeprojektjét. A »Willkommenskultur« következményeit már nem lehet visszafordítani. Nyugat-Európa másmilyen Európa lesz. Nem tudjuk, hogy milyen, egy dolog viszont mára kiderült: egyre kevésbé európai, egyre inkább más. Mi azonban megtapasztaltuk, milyen, amikor 150 évig a félhold, 40 évig a vörös csillag vet árnyékot házainkra. Sem más civilizációs kódrendszerű idegen hatalmat, sem ideológiavezérelt birodalmat nem akarunk ismét a nyakunkra.

És ha jól értjük mi innen Közép-Európából, ahol eddig se nagyon hittük el, hogy a történelem véget ért volna, akkor jelenleg a kettő furcsa elegyeként ismét birodalomépítés zajlik Brüsszelben. Kvóták, kényszerzöldítés, rizikós kereskedelmi szerződések, jogállamisági bunkósbot, forrásmegvonás, lopakodó hatáskörelvonás: mind ugyanabba az irányba mutat. A döntéseket kivonják a nemzetek ellenőrzése alól. Most tehát egyszerre kell több fronton küzdenünk.

Először: az importált zsigeri antiszemitizmust és a másfajta civilizációs kód szerint élő tömegeket kívül kell tartanunk Magyarország határain. Magyarország maradjon magyar ország. És mivel Magyarország önmagával határos, ezért a mi szívkörünk Kárpát-medencei. Nem szeretnénk, ha Csíksomlyón müezzin szólítana imához. No migration!

Másodszor: Magyarországot kívül kell tartani a háborún. A kezdetektől leszögeztük, hogy az orosz-ukrán háború nem a mi háborúnk. A háború halál. A béke élet. És lehet, hogy a woke-vakok számára a fehér ember élete nem számít, de azt legalább kiszámolhatták volna, hogy mekkora egy bomba ökológiai lábnyoma.

Mindezt akkor éljük, amikor Európa éppen tüdőn lövi magát. Brüsszel erre nem csak hogy magára húzza a háborút, hanem még az unokáink jövőjét is elzálogosítja. A sikeres háborúhoz ugyanis három dolog hiányzik az Európai Unióból: pénz, pénz és pénz. Brüsszel az európai versenyképességet javítani hivatott forrásokat egy értelmetlen háborúra költi. De ez nem elég. Ezért elveszi az európai gazdáktól is, dömpingárúval helyettesíti az általunk megtermelt jó termékeket. Azt a pénzt is beleöli a háborúba. Majd adóemelések formájában elveszi a maradék pénzünk egy részét is, és az is megy Ukrajnába, hogy ott lehúzzák az aranyvécén. No war!

Harmadszor: Európán belül létrejött egy civilizációs határ, ami valahol Bécstől keletre húzódik. Ezt a határt a születési anyakönyvek rajzolják ki évről évre. Meg kell nézni a tavalyi összegzést Bécsben, ezt vessük össze Budapesttel, Bukaresttel, Prágával vagy Pozsonnyal. A demográfia nem statisztika. A demográfia sors. A család stratégiai fontosságú, mert csak erős és stabil családban születik több európai gyermek. No gender!

Negyedszer: a víz, az energia és a biztonságpolitika okán Közép-Európát sorsközösségnek mondjuk. Egymásra vagyunk zárva. De civilizációs értelemben is sorsközösség vagyunk. Az igazi Európa, az európai Európa csak itt maradhat meg. És nem szeretném, ha mi lennénk azok, akik az euroatlanti együttműködés megerősítése helyett az euro-Atlantisz végzetét segítenénk elő. (Elnézést a borzalmas szóviccért!)

Ezért építünk a világban egy hivatásközösséget. A hivatásközösség fogalmát Joó Tibor értelmezését kitágítva értem. Joó Tibor, a két világháború közötti magyar politikai gondolkodás méltatlanul elfeledett alakja, a nemzetet nem etnikai-biológiai, hanem szellemi-erkölcsi hivatásközösségnek fogta fel. A nemzet lényege, mondta Joó Tibor, nem a vér, a nyelv vagy az állam, hanem az önmagára eszmélő, közös hivatást vállaló közösségi szellem. A nemzet akkor válik nemzetté, amikor önreflexióra képes, történeti öntudatot és közös hivatást vállal.

Amikor Joó Tibor fogalmát tágítjuk, nem szupernemzetre gondolunk, mert nem akarunk másik Brüsszel lenni, csak épp nemzeti mázzal leöntve. A mi hivatásközösségünk azt jelenti: a nemzeti önértelmezések felett és mellett létrejön egy közös, másodlagos önreflexió: annak belátása, hogy közös történeti-erkölcsi feladatot hordozunk Európában és a nagyvilágban. Mi vagyunk a hagyományos nyugati civilizáció őrzői. Annak a civilizációnak, amely a világ még mindig legélhetőbb helyeit építette meg Európában és Amerikában.

A Patrióták közössége tehát hivatásközösség. A józan észen, a realitáson és a nemzetek felülmúlhatatlan értékteremtő erejére alapozva nem csak politikai hatalmat, hanem élhető jövőt akarunk nyerni. Nyugat-Európa elveszítette kapcsolatát a valósággal. A progresszív ideológiák mind ugyanannak a betegségnek a tünetei: a valóság tagadásának. Azt hiszik, a világot szavakkal át lehet írni. Azt hiszik, a biológia nem tudomány, hanem akarat. Azt hiszik, az energia a konnektorból jön. Azt hiszik, a béke a közösségi médiás posztokból születik. Ez őrület. Közép-Európa ereje abban áll, hogy mi még a rögvalóban élünk. Tudjuk, hogy a téli fűtéshez gáz kell, nem ideológia. Tudjuk, hogy a határokat nem a jó szándék, hanem a kerítés védi. Tudjuk, hogy a családhoz apa és anya kell. Mi vagyunk a világ valóságtesztje. És egy megőrülő világban a józan ész a legkeményebb valuta.

1526-ban a magyarok megvívták a csatát. Elvesztették – de megvívták. A király, a püspökök, a nemesség java odaveszett a csatatéren. De nem adták meg magukat. Nem nyitották ki a szárnyas kapukat. Nem mondták azt, hogy »a szultán kultúrája egyenértékű a miénkkel, fogadjuk be békével«. Harcoltak, és elbuktak. A bukás után másfél évszázadnyi hódoltság következett, és a nemzet túlélte.

Kertész Imre, a Nobel-díjas magyar író, aki a 20. század legnagyobb európai traumáját, a Holokausztot túlélte, ezt írta: »Mindig ez a vége: a civilizáció eléri azt a túltenyésztett állapotot, amikor többé már nemcsak hogy képtelen rá, de már nem is akarja megvédeni magát.«

Kertész szavai azért súlyosak, mert ő pontosan tudja, mit jelent, amikor egy civilizáció lemond az önvédelemről. Látta, ahogy Európa egyszer már összeomlott, és látta a romok alól kikecmergő, majd félrement újjáépítést, majd az újratervezést is. Élete végén ugyanazt a mintázatot ismerte fel. Kertész diagnózisa kegyetlen, de éppen a kegyetlensége teszi hasznossá. A diagnózis nem végítélet. A betegség felismerése a gyógyulás első lépése.

A különbség a megvívott és a meg nem vívott csata között van. Mohács tanulsága tehát az is, hogy még vereséget szenvedni is jobb, mint fel sem venni a harcot. Aki harcol és veszít, az még újrakezdheti. De aki fel sem veszi a küzdelmet, az már halott, legfeljebb még nem tudja.

A józan ész talaján értelmes ember annak alapján dönt, amit tud – és nem az alapján választ, amit nem tud. Hogy mit akar a Tisza, azt nem tudjuk. Amit sejtünk belőle, az nem jó.  Az viszont eléggé egyértelmű, hogy mit akar Orbán Viktor miniszterelnök és a Fidesz.
Ezért szavazok a Fideszre. Mert tudom, mit akarunk. Tizenhat éve bizonyítjuk. Magyarország maradjon magyar ország. A háború halál. A család élet. A haza és a nemzet megtart.

Ezért érdemes küzdeni, ha azt szeretnénk, hogy ötszáz év múlva is éljenek a Kárpát-medencében, akik magyarul emlékeznek – és hogy a magyar haza ezerötszáz évesen is megtartsa őket.”

A nyitókép illusztráció. Fotó: Facebook / Orbán Viktor