Meggyőző bizonyítékok: Puff Diddy parancsára ölhették meg Tupacot

Ők még a a Lostprophets zenekar egykori énekesét, a csecsemőket megrontó Ian Watkinset is simán felmentették volna, fogalmazódott meg bennem a Netflix dokuszériájának utolsó epizódja alatt.

Puff Diddyt szexuális erőszak, szexkereskedelem, emberrablás, kényszermunka, megvesztegetés, prostitúcióra kényszerítés és bántalmazás vádjával állították bíróság elé, a filmben nyilatkozó egyik esküdt beszámolója alapján azonban a tárgyalás inkább tűnt egy közönségtalálkozónak, mintsem egy jogi eljárásnak. A fiatal nő még  azt is megjegyzi, volt pillanat, amikor a rapper épp úgy biccentett a fejével, ahogyan azt az egyik videóklipjében teszi. 

Amikor a fent említett énekest nemcsak színpadon, hanem civilként is láttam, szintén elég megnyerő fickónak tűnt, nem voltak szarvai, sosem sejtettem volna, ki is ő valójában. Így el tudom képzelni, hogy ha nem dokumentálta volna ő maga a szörnyűségeit és az ügyét nem Angliában, hanem Amerikában tárgyalják, és esküdtek döntenek a sorsáról, nem teljesen kizárt, hogy Puff Diddyhez hasonlóan megússza ötven hónap börtönnel, most pedig nem halott lenne, hanem talán már újraépítette volna a karrierjét. 

Nyilvánvalóan nem az a legfontosabb aspektusa a Netflix dokumentumfilm-sorozatának, hogy az amerikai rendszerben milyen banális ítéletek születnek, számomra mégis ez volt a legdöbbentőbb része. Valószínűleg amiatt is, mert nem mozgok otthonosan a kilencvenes évek tengerentúli hiphop kultúrájában, Puff Diddyről korábban annyit tudtam, hogy ő az a srác, aki azt a végtelenül nyálas számot, az I Believe I Can Flyt énekelte, aminek a szövegét gimiben angolórán meg kellett tanulnunk. Aztán rákerestem, és kiderült, hogy tévedtem, az említett sláger R. Kellyé, akit egyébként szintén hasonló bűnökért ítéltek el pár éve, de ő legalább megkapta a jussát, harminc évet ülhet. 

Mindezeket azért is tartottam fontosnak megjegyezni, mert bár a széria alaposan bemutatja, hogyan alakult ki a keleti és a nyugati part közötti ellentét a hiphop világában, nem tudnám felmondani a gyorstalpaló leckét, gyakran elvesztem a nevek és a kiadók sűrűjében. 

Egyébként is, alapvetően az összeesküvés-elméleteket három kategóriába sorolom. Vannak az olyanok, mint hogy lapos a föld, ezekről részeg paraszti ésszel is be lehet látni, hogy marhaságok. Van az a típus, amiben van némi logika, például, hogy a holdra szállást valójában csupán megrendezték egy hollywoodi stúdióban Stanley Kubrick vezetésével: lett volna benne amerikai érdek, hogy így szerezzenek előnyt az űrversenyben az oroszokkal szemben, a technológiai is adott volt, az elemi logika mégis azt diktálja, hogy semmi nem marad titokban, amit egy embernél több tud – márpedig itt jó pár tucat munkatársnak kellett volna csendben maradnia, esetenként több mint fél évszázadon keresztül. 

A harmadik kategóriába helyezem a Kennedy meggyilkolásához hasonló teóriákat, azokat, amelyeket az újságírói eszköztárammal képtelen vagyok megerősíteni vagy megcáfolni. Ilyen a fiatalon elhunyt legendás rapper halála is. A dokumentumfilmben hanganyagokkal is alátámasztott, meggyőző érvek szolgálnak Puff Diddy ellen, de egyrészt a nyomozók sosem jutottak egyről kettőre az ügyben, másrészt számtalan más hihető elmélet is felütötte már a fejét. A sorozat pedig nem vádolható pártatlansággal, hiszen Curtis Jackson, más néven 50 Cent a producere, 

Ám annak ellenére, hogy a témához nem igazán kapcsolódom, maga a sztori izgalmas volt. Már csak azért is, mert ha egy fikciós játékfilmről lenne szó, akkor végtelenül közhelyes gengszterfilmnek tűnne, itt viszont árnyalódik az alapvető igazság: bár általában tényleg az élet írja a legjobb sztorikat, a valóság végtelenül banális is tud lenni. 

Puff Diddy gyerekkora nem volt éppen idillikus, bűnöző apját meggyilkolták, a mellékállásban testét áruló anyja szigorúan nevelte, és olykor eljárt a keze, vagyis finoman szólva sem azokat a szülői mintákat kapta, amelyek egy erkölcsös útra terelték volna. Aztán alig húszévesen, 1990-ben asszisztensi állást kapott az Uptown Records nevű kiadónál, rendkívül céltudatos volt, és nem sorolom fel lépésről lépésre a karrierjének az összes lépcsőfokát, de három évvel később máris társalapítója lett a később a teljes keleti parti hiphopot leuraló Bad Boy Recordsnak.

Közben korán megtapasztalta azt is, hogy nem kell vállalni a tetteiért a felelősséget. 1991-ben egy jótékonysági kosárlabda-mérkőzésnek az egyik arca és szervezője volt, de miután kétszer annyi embert engedtek be a csarnokba, mint ahányan befértek volna, tömegpánik alakult ki, kilenc embert halálra tapostak, további huszonkilencen megsérültek. Mindez akár véget is vethetett volna az épp induló karrierjének, de megúszta. 

Aztán ahogyan egyre nagyobb hatalom került a kezébe, és lényegében az ő döntésén múlt, kiből lehet sztár a színtéren, 

A barátnőjét rendszeresen verte, az sem tántorította el, ha felveszi egy biztonsági kamera ütlegelés közben, és amikor a nő megcsalta, azt tervezte, hogy megöli a vetélytársát, az akció során pedig a saját asszisztensét is elrabolta. Nemtől függetlenül abuzálta verbálisan, fizikálisan és szexuálisan a közvetlen kollégáit, szintén nemtől függetlenül a tudtukon kívül drogozott be prostituáltakat, és nyilván nem voltak gátlásai akkor sem, amikor anyagi érdekből tönkretette azokat a kollégáit, akiknek korábban a legtöbbet köszönhette.  

Martin Scorsese ebből a sztoriból egy hamisítatlan felemelkedés és bukás történetet forgatna, a valóság azonban ridegebb, hiszen könnyen lehet, hogy a bukás végül elmarad. Ez nem spoiler, a Netflix minden rész elején és végén felhívja a figyelmet arra, P. Diddy csupán ötven hónapot kapott az előzetest is beleértve,  azaz a jelenleg 56 éves rapper még férfiereje teljében szabadulhat. És nyilván nem kevés olyan rajongója van, aki nem a dokumentumfilm-sorozatnak és az áldozatoknak, hanem Puff Diddynek hisz. Ő persze minden vádat tagad, így simán újraépítheti a karrierjét belátható időn belül. 

Nyitókép és fotó: Netflix