Emlékszel még, ugye, a kamaszéveinkre? – ilyen lett az Ákos-film, ami messze nem csak a rajongókhoz szól

„Október 16-án kerül országszerte a mozikba a Kovács Ákos énekes-dalszerző pályáját bemutató zenés portréfilm, az Ember maradj – Az Ákos-sztori. Eddig. Az alkotás a több évtizedes siker színfalai mögé enged bepillantást, a személyes küzdelmek és örömök ritkán látható világába.” 

Eddig a sajtóhír, amely ugyan kiválóan összefoglalja a 108 perces mozgókép tartalmát, de nehezen adja vissza a valódi lényeget. Az Ákos-sztori ugyanis ennél jóval többről szól, ráadásul nem egy meglepetést okoz nemcsak a címszereplőt eddig kevésbé, vagy a rá aggatott számtalan címke miatt finoman szólva is csak felületesen ismerők, 

Annál inkább, mert mintha ez esetben nem is feltétlenül a zene volna a lényeg, akármilyen furcsának is hangozhat ez egy alapvetően dalszerző-énekes-zenészről készült hosszú portré esetében. Ami nem azt jelenti, hogy a megfelelő pontokon ne szólalnának meg a megfelelő dalok – az Induljon a banzájtól a Felemelig –, jól tükröztetve egymásra a karrier egyes állomásait a magánéleti stációkkal. 

És ha már meglepetések, számomra ez volt az első, hogy az Ákos-univerzumban viszonylag járatlanként is tudtam valamiképpen a felhangzó dalok egy részének a szövegét, talán mert annak idején az osztálykirándulások fontos eleme volt, hogy a Hello, hello-t vagy a Dúdolni halkan-t ordítottuk bele az éjszakába. Abban pedig biztos vagyok, attól függetlenül, hogy összességében szereti-e Ákost vagy sem, húszon felül szinte mindenkinek van legalább egy hasonló „Ákos-élménye” itthon. 

A film az archív felvételek révén visszavisz az utóbbi korszakba is, látjuk, hogy egyáltalán nem túlzás, amit az egyik zenésztárs mond: „abban a pár évben a Bonanza Banzairól szólt minden”. Sőt, még az is kiderül, a katonaság hogyan inspirálta az együttes nevének megszületését, amire ma kis híján Kommersz Ede és a családként, esetleg Szexcaliburként emlékezhetünk vissza.

Hasonlóan érdekesek a hatvanas-hetvenes évekbeli gyerekkort megidéző részek, amelyekben nagyobb döccenők nélkül simulnak össze a valós felvételek és fotók az „újrajátszott”, de hangulatukban, látványvilágukban a múltat idéző jelenetekkel – ezek tökéletesen megférnek a professzionális 4K-s technikával rögzített mai részekkel. A rendezői választás, azaz hogy az egymás után következő „beszélő fejek” hosszas monológjai helyett különböző módokat vegyítenek, ugyancsak jól működik: a dramatizált jelenetek, koncertrészletek, életképek, barátok, zenésztársak és maga Ákos hosszabb-rövidebb, de mindig lényegre törő mondatai nagyrészt jó ritmusban váltakoznak.

Ahogyan a beszélgetőtársként felkért Abaházi Csaba profizmusát sem érheti panasz; 

Néha könnyes szemmel, máskor erős önreflexióval teszi mindezt, elsuhanó, de nagyon is beszédes pillanat, amikor egy villanásnyira előkerül egy csupa nyomtatott nagybetűvel írt cetli: „apa, téged szeretlek a legjobban a világon, csak legyél egy kicsit többet itthon”. 

A siker egyéb árnyoldalai mellett a film és főszereplője a konfliktusos témákat sem kerüli meg, így mások mellett a Bonanza Banzai felbomlásáról vagy a híres telekomos „szakítás” kiváltó okairól és utóéletéről is hallunk néhány új információt. Aki azonban bármiféle aktuál-, pláne pártpolitikát vár, annak csalódnia kell. Bár a vége felé elhangzanak olyasféle mondatok, hogy „a politikailag korrekt újbeszél a szavak tiltásán keresztül dönti romba az eszményeket”, vagy hogy „nem hiszek a semlegességben” 

ezek mindössze egy lelki alapállapot leszögezései, semmint ide vagy oda szavazásra való buzdítások.

Összességében az Ákos-sztori amellett, hogy a nézővel közösen végigjárja, hogyan lett a fiatalkori útkeresésből és hatni vágyásból komplett, még korántsem befejezett életpálya, egy férfi és egy ember veszteségeket sem nélkülöző, érzelmes felnövéstörténete. Aminek az őszintesége, közvetlen hangvétele, árnyaltságra való törekvése, humort sem nélkülöző líraisága pedig jót tesz az akarva-akaratlanul valahogy mindig fölé növő „sztárnak” is.

Nyitókép és fotók: Uránia Film, Facebook