„Jó nektek, magyaroknak, hogy még van miért küzdenetek!”

2008 körül a magyar örök nyárban, forró nappalok a Balatonnál, bulizós éjszakák Pesten és Budán: fiatal társaságunkban, az utazói klubban fogadunk svéd srácokat. Imádják a balatoni árnyas, gyepes strand megejtő hétköznapiságát, a lángost, a langyos édesvizet, a nem túl komplikált balatoni nyaralói létet. Ahogy imádják a budapesti éjszakát is: a város látványát, a biztonságot és a szabadságot, az otthonosságot, amit nálunk éreznek.

Kifejezetten értelmes és nyitott gondolkodású srácoknak ismertük meg őket, nem csak a felszín után érdeklődtek: meséltünk nekik a magyar történelem mélységeiről és magasságairól, a rendszerváltás utáni nemzedékeink élethelyzetéről, a lehetőségeinkről és a kihívásainkról. És jól emlékszem, ahogy egyikük erre csillogó szemmel, elgondolkodva reagált: „Jó nektek, magyaroknak, hogy még van miért küzdenetek.” 

Belém égett ez a gondolat e Svéd­országból jött sráctól – egy irigyelt, gazdag, késznek és tökéletesnek gondolt országból érkezett fiataltól nekem, egy különösen a 20. században sok viszontagságon átesett, történelmi viharoktól tépett ország fiataljának. Mint egy életlecke vagy egy életfeladat külső szemlélő által megfogalmazva. Szavai­ból az jött le, hogy náluk, Svédországban az állam mindent megteremtett és elrendezett már, a készbe születtek bele, az életek és egyéni lehetőségek a már megteremtett keretek között bontakozhatnak ki, már amennyire a keretek engedik. Vagyis az, amire Európa innenső fertályából oly sokan áhítozva vágynak, egy készre csiszolt jóléti állam, az abba beleszületettnek már inkább kényszerzubbony vagy minimum egy tét nélküli élet perspektívája. Amiben már nincs miért küzdeni, amiben már nincs tered valami saját csapásirány kitűzésére, ahol a dolgoknak már nincs tétje. Azt viszont mi, magyarok mindnyájan minden nemzedékben tudhatjuk:

2025, nyárutó, Tihany: fiatal német pár a kilátóban, ámulva próbálják befogadni a látványt, a tavas-dombos tájat, amely egyszerre emlékeztet egy japán metszetre, egy kiégett szavannára és a mediterrán riviérára. Elbeszélgetünk velük: az ifjú hölgy apja magyar volt, gyerekkorában évekig Sajkodon nyaraltak; és sok év elteltével, immár felnőve elhozta német párját, hogy megmutassa neki ezt az őseredeti magyar tájat. Imádják minden elemét. 

Még ugyanaznap esti séta a pesti korzón: útitársunk egy ausztráliai multikulturális pár, nem véletlenül vannak itt. A férj óceániai maori, a feleség viszont félig magyar származású, apja 1956 nyomán vándorolt ki a világ túlfelére. Az asszony már nem beszél magyarul, édesapja rég meghalt. Ő maga gyerekkora óta vágyott arra, hogy egyszer láthassa magyar ősei hazáját. Először jár Európában, azon belül is Magyarországon. Kisétálunk vele a naplementében a Lánchíd közepére: épp felkapcsolódnak a díszfények, sétahajók egész armadája vonul fel-alá a folyamon, felajzott turisták készítik Insta-kompatibilis kompozícióikat, körülöttünk zsibong a nagybetűs élet, és mindenfelől a magyar géniusz számtalan nagyszabású alkotása néz ránk.

Azoknak a svéd srácoknak, annak a félmagyar német lánynak, annak a félmagyar ausztrál asszonynak úgy tetszett az országunk, a városunk, ahogy van. Rácsodálkoztak hazánkra, kultúrsokként rádöbbenve szívták magukba a magyar jelenvalóságot. Előítéletek, görcsök, sértettség, ön- és közgyűlölet nélkül. Mi magunk, hazai magyarok nem akarunk így tenni? Legalább ebben, saját hazánk alapvetéseinek szeretetében közös nevezőt találni? Egy jó sajtos-tejfölös lángost valaki?

Nyitókép: Shutterstock

***