„Egész életemben azért harcoltam, hogy visszaállítsuk a régi világból azt, ami megmenthető” – Somogyi Győző fesmőművész a Mandinernek

„A juhász világnézete a helyes, aki a puszta közepén leszúrja a botját, ráteszi a kalapját, és azt mondja: itt a világ közepe. Fölfelé kell a viszonyítási pontot keresni, Isten felé, nem pedig földrajzilag, és még kevésbé időben. A művésznek örök mércékhez kell magát mérnie.” Mielőtt belekezdenénk az írásba, akár itt abba is lehetne hagyni a betűvetést, hiszen ebben a pár mondatban benne van minden lényeges, amit Somogyi Győző a világról, önmagáról, művészetéről és mindenkori ihletéről vall. De életútja sokkal kalandosabb, művészete sokkal szerteágazóbb, világunk pedig sokkal kaotikusabb manapság – és Somogyi Győzőnek minderről meg is van a maga véleménye. 

Színpompás, kimerítően tartalmas és tekintélyt parancsoló méretű monográfia jelent meg a napokban Somogyi Győzőről, Festő a világ közepén címmel. A szerző Takács Gábor művészettörténész, aki Somogyi Győző régi tisztelőjeként és művészete kedvelőjeként vetette bele magát a nagy munkába: egy nem mindennapi, sokrétű alkotó több mint fél évszázadnyi életművének összefoglalásába. 

A művész nagyapja Subich János néven született, vasutasnak állt, s a somogyi Öreglakról Budapestre vezette életútja, családnevét pedig Somogyira magyarosította. Unokájának, a művésznek a horvát család- és nemzetségnév mitikus kapcsolatot jelent a Zrínyik felé. Somogyi Győző a török kori és későbbi magyar katonai és huszár­hagyományok egyik leghíresebb őrzője és képviselője a művészeti pályafutása mellett – lásd a sokak otthoni könyvtárában meglévő, huszáregyenruhákról szóló, általa illusztrált kötetet és az élő hagyományőrzés világát, amelyben aktívan részt vesz, korhű huszárruhájában lovával felvonulva. 

Apja, Somogyi Viktor a nagypapához hasonlóan a MÁV-nál szolgált, Győző Budapesten született. A világháborús ostromot a pesti pincében vészelték át, lakásuk telitalálatot kapott, mindenük megsemmisült; a fiú emiatt évekig az anyai rokonságnál lakott Jászapátiban. Kamaszkorát pedig az 1956-os forradalom találta telibe, akkor ismét megrongálódott a lakásuk, s addigra legnagyobb bátyja, Emil már Amerikába távozott. 

„Négyéves koromban papír, ceruza, olló volt a kezemben, és azóta szinte folyamatosan alkotok” – meséli. A képzőművészeti gimnázium diákjaként már megállás nélkül rajzolt, firkált, papírkatonákat gyártott. Nyaranta a barátaival Tihany környékén vakációzott, ahol megalakították a szimbolikus Tihanyi Királyság közösségüket, hadügyminiszterként Győzővel. Festő szakon érettségizett, de utána nem vették fel sem az iparművészetire, sem a képzőművészetire. „Az, hogy képzőművész leszek, nem volt kétséges előttem, de hogy miképpen, arról fogalmam sem volt” – vallja. A művésszé válás egyenes és kényelmes útja helyett, mondhatjuk, az élet iskolája várta őt: elment kétkezi munkásnak, tapasztalatai pedig maradandó hatást gyakoroltak művészetére és világfelfogására. Nyomdában dolgozott, ahol számos technikát elsajátított, emellett szabadiskolában ismerkedett a filozófiával, majd a történelem és a vallás felé fordult érdeklődése. 

Utóbbi olyannyira felerősödött benne, hogy beiratkozott a papneveldébe. Mint Takács Gábor írja monográfiájában: úgy érezte, ha az egyházat választja, akkor a jó oldalra áll, amely végül győzni fog. Egy időre felhagyott a képzőművészettel is. 1967-ben pappá szentelték, egy évvel később a teológia doktora lett. De ösztönös és szabad szellemű természete ezután sem vitte a könnyű út felé. Nem kívánt állami fizetést felvenni, kritikusan viszonyult egyházi elöljáróihoz is. Valódi munkáspapként szolgált, fizikai munkát végezve nyomdában, tehenészetben, a lovas világban, még éjjeli tejszállítóként is dolgozott. Mindez hatalmas élettapasztalatot adott neki: megismerte a magyar munkásság kommunista propaganda mögötti valódi sorsát, az anyagi és szellemi nyomor világát. Kapcsolatba került a földalatti, nem hivatalos egyházi közösséggel is – ami miatt 1970-től már a rendőrség által megfigyelt célszemély volt. 

A hetvenes évektől ismét felébredt benne a művészi alkotás iránti vágy: a 20. századi magyar művészet egyik nagy alakja, Erdély Miklós műhelyében tevékenykedett évekig. A neoavantgárdoktól számos inspirációt nyert, mégsem oldódott fel a haladó művészet elvárásrendszerében, sőt: az inspirációk által kezdett el gondolkodni saját művészete céljairól. 1972-ben kijutott Nyugat- Európába, autóstoppal bejárta Svájcot, Itáliát, végül Párizsba jutott. Élmények és ráébredések sora érte őt. „Úgy találtam, hogy Európa csodálatos, de le van öntve egy amerikai mázzal; és a Nyugat, ami után a magyar lakosság úgy sóvárgott, lényegében ez a műanyag máz, ami talán a kommunizmusnál is rosszabb.” 

Párizsi tartózkodása során egy olyan élmény érte, ami meghatározta életét. Anélkül, hogy pontosan ismerte volna, önkéntelenül egy magyar rackajuhot kezdett rajzolni. Ebben a pillanatban ráébredt arra: haza kell mennie, ott van az ő helye. Az a bizonyos rackajuhrajz nemcsak az életútját térítette haza, hanem a művészi stílusára is rá­vezette őt. „Végtelen sok tanulmányt és közepesnél rosszabb képet készítettem harmincéves koromig. 

A pontra és a vonalra figyeltem, nem a kompozícióra, térre, pláne nem az anatómiára – és kioldódott belőlem a stúdiumok iskolás görcse.” 

A haza hívása, a hazatérés melletti döntés és a magyar őshagyomány újrafelfedezése – a hetvenes évek közepén ezek a hatások vezettek a ma leginkább ismert alkotásaihoz és saját életútjának kiteljesedéséhez, a tartós otthon megtalálásához. Először is: akkoriban fedezte fel és sajátította el a tojástempera technikáját, amelyet jól ismert színpompás tájképeihez használ mind a mai napig. A technika mellé viszont meg kellett kapnia az ihletet is. „Görögországba kellett mennem, a görög szigetekre, ahol a tenger tintakék, a szikla vakító fehér; azután hazajöttem, és már itthon is láttam a színeket.” 

Végül pedig fölfedezte a magyar mediterráneumot, a hazai színek és őseredeti tájak paradicsomát: a Balaton-felvidéket. Ez a vidék lett az otthona. Sőt, nemcsak az otthona lett: ő és társai fél évszázada az első és legbátrabb lokálpatrióták voltak, síkra szálltak a helyi természeti és épített örökség védelme mellett. 

Salföld megtalálása és az otthon itteni meg­teremtése szintén a gyermekkorban gyökerezik. Ma is szenvedéllyel beszél nagy elhatározásáról: „Kibombáztak bennünket a fővárosból, Jászapátiban egy tanyán töltöttem az első éveimet malacok, tehenek és egyéb csodák társaságában. Azok a szagok, ízek, tájszólások megragadtak vágyódásként mindvégig. Azóta is azt próbálom újjáteremteni. Negyvenévesen jöttünk Salföldre, életközepi váltásként. A faluban az volt cél, hogy teljes önellátásra rendezkedjünk be, visszatekerve az idő kerekét vagy száz évvel. Eredetileg villany, víz és telefon nélküli életet terveztünk, autó helyett lovas kocsival közlekedtünk, és mindent magunk akartunk megtermelni, közben tanítva a régmúltat a fiataloknak. Közösségi működés, önellátás, népviselet, népdalok, kötelező templomba járás – ez volt az életmódunk. A feleségem, Dalma szövőműhelye mindennek a kiindulási pontja.” Mi változott és mi nem azóta? „Egy ideig tudtuk is tartani ezt az életmódot, de amikor a kamionforgalom miatt már nem lehetett lovas kocsival kimenni az országutakra, elkezdtünk ezt-azt leadni. Az állattartás viszont megmaradt. 

Ezt kívántam szolgálni, ezt akartam segíteni.” 

Somogyi nem elégedett meg a Salföldön birtokba vett portájának rendbehozatalával – társaival késztetést érzett arra, hogy az egész őket körülvevő tájat is őrizzék és rekonstruálják. „A művészi munka feltétele, hogy a művész élő műalkotás legyen, és művészi életformát alakítson ki. (…) Ahány művész, annyiféle, de az biztos, hogy nem lehet ön- és világpusztító. Az ihlető környezet és létforma felépítése maga is a művészi munka része” – vallotta egy megszólalásában. 

1979-ben egyik alapítója, majd titkára lett a Káli Vidék Baráti Körnek, a későbbi Káli Társaságnak, amely az egyik első környezetvédő csoport volt a Kádár-korszakban, s amelyet olyan Balaton-felvidékre költözött személyiségek hoztak létre Somogyi Győző mellett, mint Szomjas György filmrendező, Sonnevend Imre erdőmérnök, Kerner Gábor építész, néprajzkutató és Rohály Gábor fogorvos, majd borász. Ők és társaik belevetették magukat a helyi örökség számbavételébe, a dokumentálásba és az értékvédő lobbizásba a környék szellemiségének felébresztésére, a helyi kultúra újraélesztésére. Somogyi a saját kezével írja és illusztrálja 1986 óta a lokálpatrióta Káli Híradó újságot, valamint kincset érő könyvekhez örökítette meg aprólékos illusztrációival a Balaton-felvidéki népi építészet formavilágát – nemcsak dokumentálási, hanem nevelési célzattal is. 

Itt érünk Somogyi munkásságának és karakterének lényegéhez: nem csupán tájképeket és portrékat elvonultan alkotó, magányos művész, hanem örökség- és kultúravédő, közösségszervező aktivista, továbbá állattenyésztő gazdaember is egy személyben. A mai, szakmákra és szak­barbárságokra széttört társadalomban egy ilyen, a nagy egészet átlátni képes és a nagy egészben létezni kívánó, a modern életmód elvárásrendszerét maga mögött hagyó személyiség sokak szemében különc lehet, furán nézhetnek rá azok, akiknek a látóhatára nem nyúlik tovább a saját orruknál. Az ő szemében viszont a technológiai civilizációban élő, szűk életkereteikben létező, korlátozott perspektívájú egyének lehetnek különcök, vagy legalábbis reménytelen, félkész emberek. 

Somogyi Győzőtől azonban nem hallhatunk lesajnáló, élcelődő, a külvilágot vagy másokat megvető szavakat. Nem véletlenül: aki fiatal korában hosszú évekig dolgozott fizikai munkásként, aki maga is megtapasztalta a hányatott életsorsot, aki egykor pappá szentelt hívőként komolyan veszi a keresztény hitelveket, csakis empátiával közeledhet a körülötte való világ lakóihoz. Akkor is, ha a világ az ő szemszögéből a hanyatlás útját járja, és a legtöbb, amit tehetünk, hogy mentjük, ami menthető – az eredeti tájból, a régi közösségekből, a föld és a szellem megműveléséből, a kultúrából magából. 

„A festőnek a környezete a munkaeszköz. Ha betonfalakat kellene néznem, nem tudnék ilyen képeket festeni. Rájöttünk, hogy először a saját portánkat kell helyreállítani, mindezért a feleségemnek lehetek hálás; aztán a szomszédság, az egész falu és végül az egész táj hozzátartozik a helyreállítás feladatához, ameddig a szem ellát” – mondja lapunknak. 

Alkotásait is ez az empatikus szeretet járja át: a táj, a természet és az ember alkotta tárgyak szeretete, a haszonállatok iránti rajongása, valamint az esendő ember iránti együttérzés. Takács Gábor monográfiájában is bőséggel láthatjuk, ahogy a tojástempera-tájképein a nyers színek kavalkádja ragyog: narancssárga, kék, rózsaszín, vörös és zöld házak, hegyek, égboltok és templomtornyok játékos összessége a valós balatoni táj álomszerű, égi másaként. S ugyanilyen fontosak az ősi egyházi művészeti formákból táplálkozó szakrális képei, a metszetek, a tusrajzok vagy a gyerekkora óta kedvtelésének számító történelmi, különösen hadtörténeti témájú alkotások végtelen sora. Történelmi személyiségek és mai magánemberek és családtagjainak portréit is megfestette a maga egyedi, karakteres stílusában. 

Ihlete forrásairól azt mondja lapunknak: „Az egész kultúrtörténet a rendelkezésünkre áll, amiből meríthetünk. De ami abszolút idegen a magyar valóságtól, mondjuk a buddhista szakrális művészet, azt nehezen lehetne itthon bármire használni. 

Egy kincsesládán ülünk, amiből nyugodtan meríthetünk. A modernitás ezt tiltja, a múltat ugye végképp eltörölné. Én egész életemben azért harcoltam, hogy visszaállítsuk a régi világból azt, ami megmenthető.” 

Somogyi egy helyütt arról beszélt: „Az ideál valahol a múltban van, a mitikus múltban; és oda kell visszanyúlni, azt kell mindig, újra és újra rekonstruálni.” Arról is rendre kifejti véleményét, hogy Ádám óta egyre csak romlik a helyzet. Hiszi és vallja: a bűnbeeséssel „az ember Isten ellen fordult, a Sátán áldozata lett, és azóta is egy világtörténeti harc folyik Isten és a Sátán birodalma között”. Somogyi Győző mégsem szokta magát nagybetűs konzervatívnak nevezni, szerinte ugyanis alig van már mit megőrizni. „Helyre­állítani, nem megőrizni kell a régi rendet, és nekem mint magyarnak az a dolgom, hogy átadjam a nekem jutó hagyományrészt.” 

A nyolcvanas-kilencvenes években fokozatosan elvált útja a progresszív művészekétől, s a rendszerváltás előtti és utáni jobboldal egyik emblematikus kulturális személyiségé vált, egy társaságban Makovecz Imrével, Jankovics Marcell-lel, Szema­dám Györggyel, valamint Katona Tamás és Kovács István történészekkel. A napi politikai csatározások és közéleti lövészárokharc mocsarában azonban nem merült el: más távlatok és más feladatok hívták őt hitvallásának és értékrendjének kiteljesítésére. 

Közösségi munkásságának eredményeit mégis felemásnak látja. „Sok mindent sikerült megmenteni, de olyan erősek az üzleti, építőipari érdekek, hogy szinte visszaszorulunk hét-nyolc faluba. Az eredeti kultúrát létrehozó és éltető lakosság mára kihalt. Megjelent helyette egy lelkes városi réteg, amelynek tagjai nyaralnak, csak használják a tájat, de nem művelik. Nem húz ki egy csalánt, nem legeltet a réten, talán azt gondolja, majd a paraszt megcsinálja. De már nincsenek parasztok. Rengeteg lelkes ember van, aki elvágyódik a természetbe, de kevesen vannak, akik ezt meg is merik lépni.” Ezért is gyűjti azokat az embereket az országban, akik hozzá hasonlóan gondolkodnak. 

Somogyi Győző a mai napig alkot, mellette gondozza lovait, szamarait és rackajuhait is, közben pedig tovább szervezi az általa is évtizedek munkájával kicsinosított tágabb otthona, a Balaton-­felvidék értékvédő közösségének életét. Mert – mint az említett juhász – ő már rég letűzte a botját, és kijelentette: számára ez a világ közepe.

Nyitókép: Földházi Árpád