Az angol arisztokrácia haldoklik, de nagyon is élvezi! – nagy finálé Downton Abbey-ben

És kevésbé nekem, tekintve, hogy sem a sorozatból nem láttam soha egy részt, és eddig halvány lila gőzöm nem volt arról sem, hogy a széria lezárást két nagyjátékfilm is követte az utóbbi években. Ez egyszerre tette nehézzé és könnyítette is meg A nagy finálé élvezetét, előbbit azért, mert beletelt egy kis időbe a szereplők közti rokoni és érzelmi viszonyok kibogozása, utóbbit pedig mert így semmiféle előzetes elvárásom nem volt Simon Curtis rendezésével kapcsolatban.

Ami, mint megtudtam a mellettem ülő fekete öves Downton Abbey-rajongótól, egyáltalán nem okozott csalódást. Ahogyan a forgatókönyvet ezúttal is jegyző Julian Fellowes, úgy Curtis is ragaszkodott a hagyományokhoz; tündöklő nők és elegáns férfiak járnak-kelnek a végtelenül lojális és visszafogottan vicces szolgák kifényesítette családi ezüstök között. A nem elhanyagolható különbség a korábbiakhoz képest,

és ha mindez nem volna éppen elég, ott van Lady Mary (Michelle Dockery) válása is, akitől e botrányos ügy következményeként egy emberként fordul el a díszes arisztokrata társaság. Apjának, Grantham grófjának (Hugh Bonneville) pedig nem csupán ezt kell elboruló kedvvel tudomásul vennie, hanem a háború utáni nehéz gazdasági helyzet okozta változásokat is. 

Ennek leglátványosabb vezéráldozata a londoni családi palota – oh, borzalom! – emeletnyi lakásra való cseréje, párhuzamosan saját maga lecserélésével a ranglétrán lassan visszakapaszkodni látszó Mary javára. Mindezt beárnyékolja egy gaz amerikai ármánykodása, aki csodás módon még épp időben felszívódik, és a személyzet szintén felfordulni látszó élete – az őrségváltás minden frontos elkerülhetetlen.

Ezt jelzi a cím is, ami ilyen értelemben kevésbé a Downton Abbey-univerzum végleges felfüggesztésére utal – úgy hírlik, egy előzménysorozat nincs kizárva –, sokkal inkább egy történelmi korszak végére vonatkozik. Mert ugyan a Crawley família tagjai még megerőltetés nélkül képesek a könnyed tündöklésre, a yorkshire-i vásár szervezőbizottságában történő személyi változások vagy a modern brit életet és életérzést képviselő Noël Coward (Arty Froushan) megjelenése már egy új éra nyitányát hivatottak szemléltetni. 

Még jó, hogy „az öreg hölgy”, azaz az özvegy grófnő nem élte meg ezt a zűrzavart – bólogatnak egyetértően a hátsó folyosók lakói. Értve ezalatt az előző nagyfilmben és tavaly a valóságban is elhunyt Maggie Smitht, aki nem csupán egy elég horrorisztikus festményről figyeli a kissé bizonytalanul sürgő-forgó társaságot, 

És hogy mit fognak a Crawley-k tíz múlva csinálni, amikor a zűrzavar már nem csupán közeledik, hanem országos, sőt globális méretűvé dagad? Megmentik-e egymás életét, és ha igen, hogyan egy újabb háború alatt? Szembe tud-e nézni Downton Abbey háza népe az új idők új szeleivel? Talán igen, talán nem, ki tudja. Szerencsére most még csak 1930-at írunk, és nagyon is jól esik belemerülni ebbe a kiváló színészi alakításokkal és szórakoztatóan butuska, játékos bájjal teli, a felmerülő gondok és dramaturgiabeli hiányosságok ellenére is nosztalgikusan pihe-puha világba.

Downton Abbey: A nagy finálé, angol–amerikai filmdráma, 2025, szeptember 11-étől országszerte a mozikban.

Nyitókép és fotó: UIP-Dunafilm