„Hiába röpködök én ide-oda, távoli tengerpartokra vagy nagyvárosokba, addig nem érkezem meg sehová, amíg nem értem meg, hogy mit jelent egy hely a világegyetemben” – írta néhány héttel ezelőtt és néhány oldallal hátrébb Győrffy Ákos a tárcájában. Ez a mondat azóta is folyton visszhangzik bennem: keresem magamban, próbálom felidézni, van-e olyan hely a világegyetemben, amit tényleg a magaménak mondhattam akár egy pillanatra is. Ahol „az egyre szűkülő köreim” között átéltem a lét – nem is feltétlenül az enyém – végtelen tágasságát. Vagy egyszerűbben, ahol legalább egy villanásra úgy éreztem: én itt valóban és végérvényesen otthon vagyok.