A geopolitika világa elvileg a végletekig komoly terep: háborúk, nagyhatalmi érdekek, energia, pénz és technológia határozzák meg a mozgásteret. Közép-Európában azonban régóta tudjuk, hogy a legvéresebb komolyság gyakran elfedi a lényeget – és éppen az irónia, a humor képes megmutatni, hogyan is működik valójában a világrend átalakulása.
A világrendváltásról általában komoly arccal szokás beszélni, mintha a történelem most különösen figyelne, ezért nem volna szabad félreérthetően fogalmazni. Pedig aki látott már birodalmakat jönni-menni, az tudja: a világ dolgaiban a legnagyobb tévedések gyakran abból születnek, hogy mindenki túl komolyan veszi magát, miközben nem érti, mit játszik a másik.
Egyszerűen felismerhető, hogy a nagyhatalmak nem elméletekben, hanem játszmákban gondolkodnak. Az amerikai fél pókerezik, gyakorlott kézzel emel és visszaemel, sokáig abban a kényelmes helyzetben, hogy nemcsak a lapjai voltak erősek, hanem a zsetont is ő osztotta. Kína viszont gót játszik: lassan, türelmesen, látszólag jelentéktelen kövekkel foglalva el a táblát, míg egyszer csak kiderül, hogy már alig maradt hová lépni. Oroszország sakkozik, de gambittal, és amikor a helyzet szorossá válik, időnként előkerül a rulett is.
India több táblán játszik egyszerre, eltérő tempóban, tudva, hogy néha az idő a legnagyobb nyereség. Magyarország pedig ultizik: bemond, kontráz, visszalép, jól tudva, hogy az asztal emlékszik.
A világrendváltás zűrzavara nem abból fakad, hogy rosszabb játékosok ültek volna le az asztalhoz, hanem abból, hogy mindenki más játékot hozott magával. Márpedig ahogy a humorban, úgy a kártyában sem ismerünk tréfát – mert nélküle nem lehet elég komolyan beszélni arról, ami valóban számít.
Az amerikai fél például kártyázik. Nem is akárhogyan: pókert játszik, rutinos mozdulatokkal, olyan arckifejezéssel, amelyből a gyakorlott ellenfél sem tudja eldönteni, erős lapot lát-e, vagy csak jól betanult magabiztosságot. Nem mutatja meg minden kártyáját – sőt, a fontosabbakat különös gonddal rejti el –, ellenben annál szívesebben ejt el félmondatokat, oldalra pillantva, mintha csak véletlenül csúszna ki egy-egy megjegyzés a szája szélén Emel, visszaemel, néha megvárja, míg a többiek idegesen kevergetik a zsetont, és hosszú időn át abban a kényelmes, már-már nevelő célzatú helyzetben volt, hogy nemcsak a lapjai bizonyultak erősnek, hanem a zsetont is ő osztotta, az asztalt is ő tartotta fenn, időnként még a játékszabályt is ő magyarázta.
Ilyen körülmények között könnyű elhinni, hogy a játék alapvetően mindenkinek javára válik, hogy a póker tulajdonképpen közösségi élmény, ahol mindenki nyerhet valamennyit – egészen addig a kínos pillanatig, amikor valaki, talán túl sok vesztett kör után, óvatosan megkérdezi: tulajdonképpen kié is ez az asztal?
A póker ugyanis addig elegáns játék, amíg mindenki elfogadja, hogy az asztal ott áll, ahol, és nem kezdi el vizsgálgatni, mi tartja a lábait.
A kínai játékos egészen más természet. Ő nem siet, és ami még feltűnőbb: nem is látszik rajta, hogy egyáltalán játszik. Köveket rak le egy látszólag üres táblára, csendesen, szinte udvarias mozdulatokkal, amelyek a türelmetlen szem számára eleinte nem jelentenek semmit, legfeljebb annyit, hogy megint történt valami apróság, amit nyugodtan figyelmen kívül lehet hagyni. Aki azonban ismeri a go szabályait – vagy legalább egyszer végignézett már egy ilyen játszmát anélkül, hogy közben elunta volna magát –, az tudja: itt nem a gyors győzelem a cél, hanem az, hogy a végén maradjon hová lépni.
A kínai fél ritkán nyer látványosan, még ritkábban azonnal. Sokáig inkább csak ott van, mindenhol egy kicsit, annyira, hogy az ellenfél előbb-utóbb azon kapja magát, hogy már nem igazán tudja, hol lenne érdemes próbálkozni. A go közepén ugyanis gyakran senki nem tudja megmondani, ki áll nyerésre, sőt néha azt sem, hogy egyáltalán ki vezet. Kínai szemmel ez nem zavaró bizonytalanság, hanem maga a stratégia: a játszma akkor halad jól, ha még nincs mit eldönteni.
A go nem békés játék, csak türelmes. És ez a türelem idővel rendszerint elfoglalja az egész táblát.
Az orosz játékos sakkozik. Legalábbis első pillantásra úgy tűnik, mert van tábla, vannak figurák, ahogy a lépések is emlékeztetnek arra, amit sakk néven ismerünk. Csakhogy ez nem az a fajta játék, amelyet csendes vasárnap délutánokon játszanak teával az asztalon és türelemmel az órában. Itt a bábuk időnként gyanús könnyedséggel kerülnek le a tábláról, mintha soha nem is lettek volna igazán fontosak, a szemlélő pedig óhatatlanul azon kezd tűnődni, vajon a játékos előre számolt-e ezzel, vagy csak megszokta, hogy néha áldozni kell.
Gambit ez, méghozzá a javából. Tudatos áldozatfeladás egy későbbi remélt előny érdekében, rövid távú veszteségek elfogadása azért, hogy a másik fél mozgástere szűküljön, és egyszer majd ne legyen hová lépnie. Ez a fajta sakk nem szép, nem elegáns, de van benne egy sajátos logika, amely szerint az igazi érték nem a megmaradt figurák számában, hanem az ellenfél szorongásában mérhető.
És amikor a helyzet igazán szorossá válik, a lépések elfogynak, és az idő is gyanúsan gyorsabban kezd járni, általában a sakkasztal mellé hirtelen odagördül egy rulettkerék is. Mintha valaki halkan azt mondaná: ha már kockázat, legyen rendes az. Ilyenkor Moszkva hajlamos nagyon magas szórású döntéseket hozni, amelyek néha valóban meglepően jól sikerülnek. A rulett gondja azonban nem az, hogy egyszer-egyszer nyerni is lehet vele, hanem az, hogy aki egyszer rátámaszkodik, annak előbb-utóbb mindig újra pörgetnie kell.
India eközben több asztalnál is ül, ami önmagában is figyelemre méltó teljesítmény, hiszen a legtöbb játékos egyetlen táblán is nehezen igazodik el. Nem csupán több táblán sakkozik, de azt különböző tempóban is teszi: egy játszma az Egyesült Államokkal, egy másik Kínával, a harmadik Oroszországgal, sőt több kisebb parti zajlik egyszerre a közvetlen régiójában, mindegyik saját ritmussal, saját szabályérzettel és – ami talán a legfontosabb – saját órával.
Nem mindenhol kell lépni, nem mindenhol ugyanakkor és nem mindenhol ugyanazzal az ideges kézmozdulattal.
Van tábla, ahol India kivár, türelmesen figyeli, hogyan fárad el az ellenfél, van, ahol óvatosan lép, mintha csak próbálná kitapogatni a mezőt és van olyan játszma is, amit láthatóan nem siet lezárni, mert jól érzi magát abban az állapotban, ahol még minden nyitva van. Mintha pontosan tudná: a legnagyobb nyereség olykor nem egy látványos lépés, hanem az idő maga.
Ebben a sakkban nem a matt keresése a legfőbb cél, hanem az, hogyan lehet még egy lépést kivárni – ezzel együtt még egy napot, még egy évet nyerni a döntés előtt.
Aztán ott ül a magyar játékos, aki nem először kever lapot. Ismeri az ultit, nem könyvből, hanem az asztal mellől, ahol az ember hamar megtanulja, hogy nem minden lap arra való, hogy bemondják, és nem minden bemondásra kell azonnal kontrázni. Tudja, mikor jön el a pillanat a vállalásra és mikor bölcsebb csendben maradni, mert az ulti nem a hangos szó műfaja, hanem a jól időzítetté. A kontra ugyanis nem kötelező, nem is puszta szó – de ha egyszer elhangzik, annak ára van, amit valakinek mindig meg kell fizetnie.
Az asztal pedig emlékszik. Ezt az ember először csak gyanítja, később biztosan tudja. Aki minden leosztást végjátékra visz, aki minden körben nagyot akar mondani, sőt még nagyobbat nyerni, az előbb-utóbb azt veszi észre, hogy a többiek már nemcsak figyelnek rá, hanem készülnek is. Nem feltétlenül ellene, csak számolnak vele. Az ulti közösségi játék, az asztalközösségnek pedig hosszú a memóriája.
A magyar külpolitika ebben a keretben meglepően jól érthető. Időzítés, tétkezelés, bemondás és visszalépés váltja egymást, attól függően, hogyan áll a parti, illetve kik ülnek még az asztalnál. Az ulti azonban akkor működik igazán, ha nem minden leosztás célja az azonnali győzelem, hanem az, hogy a következő körben is legyen még hely az asztalnál és maradjon mozgástér a kézben.
Európa sokáig abban a kellemes hitben élt, hogy csapd le csacsit játszik, ahol elég gyorsnak és szabálykövetőnek lenni, a végén pedig mindenki tapsol. Csak később derült ki, hogy magának a Fekete Pétert osztotta ki, más lapot számára nem adnak, az asztalnál már mások ülnek, a partit máshol játsszák, s ha nagyon figyel – kibicként – legfeljebb azt jegyezheti fel, mikor fogy el a pakli.
Így ülnek hát egy asztalnál, ki-ki a maga szabályai szerint, ezért nem kevés csodálkozással szemlélik, amikor a másik nem úgy játszik, ahogy szerintük illene. Az egyik emel, a másik kivár, a harmadik köveket rak le, a negyedik újraosztást remél, de mindegyikük őszintén meglepődik azon, hogy a többiek nem ugyanazt a játékszabálykönyvet olvasták el. A világrendváltás zűrzavara ugyanis nem abból fakad, hogy hirtelen rosszabb játékosok ültek volna le az asztalhoz, hanem abból, hogy különböző játéklogikák találkoznak ugyanott, ugyanabban az időben, ám egyik sem érzi szükségét annak, hogy alkalmazkodjon a másikhoz.
A világpolitikában pedig kevés nagyobb félreértés akad annál, mint amikor minden résztvevő teljesen komolyan veszi önmagát, miközben egy pillanatra sem próbálja megérteni, milyen játékot játszik a másik. Ilyenkor nem a lapok, a bábuk a rosszak, nem is feltétlenül a szándékok, hanem egyszerűen elbeszélnek egymás mellett, mintha ugyanaz az asztal több, egymástól független teremben állna.
Márpedig ahogy a humorban, úgy a kártyában sem ismerjük a tréfát – mert nélküle nem lehet elég komolyan beszélni arról, ami valóban számít.
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Makronóm szerkesztőségének álláspontjával.
Kapcsolódó:
További cikkeinket, elemzéseinket megtalálják a makronom.eu oldalon.
Nyitókép: Lionel BONAVENTURE / AFP
Erős újévi politikai rajt a Mestertervben: Kereki Gergő műsorában Mráz Ágoston Sámuel és G. Fodor Gábor elemzi Magyar Péter újévi beszédét, Bajnai Gordon színre lépését, az Orbán–Magyar nemzetközi sajtócsatát, a közelgő választás forgatókönyveit, a világrendszerváltás jeleit és az év eleji gazdasági intézkedések politikai hatását.
Washington venezuelai olajjal próbálhatja leszorítani az árakat, ami súlyos bevételkiesést és politikai nyomást jelenthet Vlagyimir Putyin számára.
Marija Zaharova szerint a tettre készek koalíciója és Ukrajna által közösen készített terv valójában nem a konfliktus békés rendezését szolgálja.
Az amerikai haditengerészet szerdán nemzetközi vizeken foglalta le az orosz tartályhajót.
Az aranybudi csak a jéghegy csúcsa volt.
Egy üres olajszállító körül éleződik az amerikai–orosz szankcióháború.
Az Európai Bizottság elnöke bízik a legjobbakban.
A bizonyítás veszélyeztetése és az ismételt bűnelkövetés lehetősége miatt döntöttek a hosszabbítás mellett.
Egyetlen állítással elérték, hogy azonnal szabadon engedjék őket.
