A mai kormány ellensége nem az ifjúság, hanem a butaság!

1945 májusában különös interjú volt olvasható egy országos napilapban. Az izgatott újságíró azt kérdezte az ismert dalszerzőtől, hogy mikor jelenik meg végre új operett, és abban lesz-e megint sláger. Emlékeztetőül, ekkor ért véget a világháború Európában hetvenmillió halottal, az ország fele romokban hevert, és a legtöbb Schaffhausen már nem azok csuklóján díszelgett, akik pénzt adtak érte a boltban. Az eset azt mutatja, hogy van a könnyűzenében valami, ami funkcionálisan segít az embernek távol kerülni önnön valójától, de a külvilág zavarásától is. Más szóval, az elidegenedés varázsvesszője, ha nem orákuluma. 

Szerző egyébként arra panaszkodik az interjúban, hogy a zsidótörvények miatt sokáig el volt tiltva a munkától, és végre boldog. Azaz a könnyűzenét ne csak úgy képzeljük, mint egy szabadkőműves háromszöget, melynek tetején az ikont finanszírozó titkos hatalom áll, alul pedig az üresfejű tömeg.

Adalék: 1939-ban gróf Károlyi Józsefné azzal alapította művészszínházát, a Madáchot, hogy a minden színpadot elöntő, akkor épp jobbos operett-tengerben szigetet képezzen az itt-ott még pislákoló kultúrának.

Az operettet egyébként az egyetlen olyan műfajnak tekintik, amelynek kialakításában a magyarságnak érdemi szerepe volt. Ami tévedés. A csárdás és előzménye, a verbunkos épp ilyen volt. Maradványuk, a huszáros mente, szerte a világban látható ünnepségeken. Sőt, Vargyas Lajos szerint a középkorban meghatározó szerepünk volt a ballada műfajának fejlesztésében és elterjesztésében. 

Hallgassunk bele: „Kanyarog a tested, Izgató a tánc… Ba ba ba bo bó, Ba ba ba ba bo bó”. A művet a mi másodállású filozófusunk, hivatásos népfelkelőnk és aszkétánk, a baloldali sufniikon jegyzi. Megérdemli a két liter kőbányai világost, aki meglátja a differenciát ByeAlex kétségtelenül szavakból álló szövegében ezzel: „Húzatom agyba-főbe, beugrom a nagybőgőbe, Hajmási Péter-Pityke Pál”.

Hogy mekkora a félreértés, arra példa a Hobo Blues Band, pedig ők művészek voltak. Azt hitték, hogy Kerouac és Ginsberg nyomán olyan szabadságot és vadságot hoznak, amilyet még nem látott az ország. Valójában a hobó mindig is köztünk élt. 

aki megríkatta (vagy kinyírta) egyszer Beethovent egy tabáni kiskocsmában a hamisan zörgő hangszerével. Az 1500-as években élt Moldvai Mihály is mindent tudott, amit egy lázadó gitárosnak ma tudnia kell. Vedelt, vándorolt, ruhája szétszakadt, dalai pedig tele voltak gunyoros beszólásokkal a gazdagok ellen, panasszal és vigasszal a szegényekért. Mi több, némely dalába egyházi dallamokat csent, sejtse meg mindenki, hogy mit gondol.

A könnyűzene tehát nem a Gibson gitárral kezdődött. A legtöbbször nem szól semmiről, mert az üres szórakozást szolgálja. A menekülést magunk és a világ elől, még ha a szesz- és nőéhségen kívül érzünk is valamit két szám között. Ugyanakkor kiváló hatalmi, ideológiai, politikai eszköz. Egy vonagló kukac a horgon, lásd Majka Művek. 

A modern könnyűzene fő ága az USA déli államaiból eredt, és alapvetően különbözött az európai operettől és az olasz slágertől. Társadalmi alapját a faji szegregációtól sújtott négerek és a műveletlen, kisemmizett fehérek adták. Akik semmi másra nem vágytak, csak vadságra és extázisra, hogy kiengedjék hétvégén a gőzt. Ezért van, hogy a rythm & blues zenén sarjadó rock and roll és beat korai szakaszában mit sem számított a vers, még ha volt is kivétel, mint 1962-ből a Blowin' in the Wind. A hatvanas években viszont fordulat állt be. 

Ekkor már persze mást is alkalmaznia kellett, mint amilyen az ateizmus, pszichológia és ezotéria, vagy a kábítószerek és a szabad szerelem. Mindezek hatására mozgalom indult, és meghódított az egyetemi ifjúságtól a vietnámi háború miatt csalódott konzervatív, vidéki, vallásos fiatalságig mindent.

1968-ban azonban történt valami, amiről a mindentől szorongó, puszta fogyasztóvá degradálódott közönség nem hajlandó tudomást venni. Kiderült, hogy a baloldalnak nincsen víziója, fogalma sincs, hogy mi legyen. Hiába sajátította ki tehát magának a beatmozgalmat az amerikai baloldal, a francia egzisztencializmus, a német szociáldemokrácia és minden kommunista ország, az egész úgy, ahogy volt, bedőlt, s ment a levesbe. Hermann István – Heller Ágnes otthagyott, feljelentett férje – Ernst Blochot idézte: „Azt, hogy mi ellen kell harcolni, jobban tudjuk, mint bármikor. A jövőn azonban, a harc célján objektív köd ül.”

Fontos megérteni e szavakat. 

Bennünket mindez alig érintett. 1957-től a párt ugyan engedte határok közt a jampeckultúrát, de hiányzott hozzá a társadalmi alap és a zenei hagyomány. Itt nem érvényesült faji alávetés, nem a kapitalizmus számkivetettjei voltunk. Mindenki nélkülözött, mert a magántulajdontól megfosztott szocialista tervgazdaság képtelen volt megfelelő árualapot termelni, szovjet alávetésben éltünk alkotmányos jogok nélkül, ráadásul a világ legnívósabb giccszenéjében nevelkedtünk, az operettben és a magyar nótában. 

Valójában a városi, értelmiségi fiatalok mozgalma volt leghőbb vágyukkal, a kényelmes betagozódással. Ezért is tűnnek olyan koravén sznobnak a szemünkben az akkori öltönyös-kosztümös Bródyk és Konczok. 

E korosztálynak nem a szocializmussal volt baja. Nem hitte el, amit a kommunizmusról mondtak neki, és magukban az egzisztencialisták félelmeit táplálták: hogy életüket a 108-as rajztábla mellett kell leélniük részmunkával, megfosztva mindentől, ami az emberi kreativitásban, szabadságban és szeretetben gyökerezik. Ám ahogy nyugati társaik, úgy ők is hamar megtalálták a helyes utat, amint dőlni kezdett a pénz, épült a budai villa és a balatoni nyaraló. Aki vitatkozna ezzel, az hallgassa meg Cseh Tamást: „A hatvanas években, fellazult tételben/fogalmazódott meg a világ./Kafkában, Sartre-ban és távoli/bölcsekben csodálta meg önnönmagát”.

Érdekes módon ez hozta el nálunk a valódi beatmozgalmat tíz évvel később, amit csövességnek hívtak. Kialakult ugyanis a presztízsfogyasztás és fridzsiderszocializmus. Együtt a magas színvonalon élő rétegekkel, akik évente kétszer azért elénekelték a szovjet himnuszt muszájból, és a tényleg kisemmizett, teljességgel reménytelen ifjúsággal. Amely mást nem tudott, csak lázadni, ellentmondani, csápolni és táncolni, és ordítani: „Nem kell, Hát hányszor mondjam nem kell? Akkor sem kell semmi, Semmi nem kell nem kell! Tőlem nem kell nem kell. Még a nem kell sem kell semmi. Semmi nem kell...” Sokan leírták azóta, hogy a csöveseket nem lehetett komolyan venni, hisz nem tudták, hogy mit akarnak. Tényleg? 

El is jutottunk a lényeghez. A könnyűzenében tényleg volt egy pillanat a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, amikor progresszív tudott lenni, s nem pusztán a fenékrázást szolgálta együtt a balos politikai vagy az üzleti érdekkel. Annak a háromnak a teljesítménye pedig, amelyik a zászlót vitte akkor, már sosem lesz meghaladható. A Ricséről volt már szó. A Hobó minden vallás alapvető kérdését tolta az ifjúság orcájába évtizedek elhallgatása után: „Ki vagyok én?” Ez az a kérdés, amelyik önmagunk, majd embertársaink és Isten felé vezet, miközben eltávolodunk az elidegenedéstől. A P. Mobil a hazaszeretetből villantott fel valamit egy olyan világban, amikor Erdély nevét még kimondani sem volt szabad: „Azok a hegyek még ma is állnak, Azok a folyók még ma is futnak, Az a csillag még ma is mutatja az utat, Az a nép még ma is él”.

Félreértés ne legyen, minden tisztelet az üzleti sikereknek, ha azok nem mások politikai eltaposásával születtek. Még nagyobb azoknak, akik kedvesen pusztán szórakoztatni akarnak. S voltak itt más irányok is, például Sebestyén Márta, Sebő Ferenc, Kolinda vagy Kovács Kati és mások néhány száma, melyek az örök egyetemest kergették politika nélkül. 

Végül még egy, mit lehet tenni a butaság ellen. Talán csak egyet. 

Nyitókép: Közönség a Tankcsapda együttes koncertjén a 34. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban az erdélyi Tusnádfürdőn 2025. július 22-én. (MTI/Veres Nándor)