Véglények? Káposztafejek? Kösz, inkább írok a szinkronicitásról

Ákos megint megelőzött. Persze történt már ilyen, bizonyosan fog is még. Nincs is ezzel semmi baj, a publicisztika műfaja végtére is – szerencsénkre – nem futóverseny és nem is zéró összegű játszma.

Személyes ismeretségünk nem nyúlik vissza túl hosszú időre, az írásain keresztül ismertem, ismerkedtünk meg. Azért bátorkodom azt gondolni, hogy inkább ismerkedés volt ez,

Az első személyes emlék, ahogy végigpásztázza a végtelenül hosszú váci zónázót először jobbra, majd balra elnézve, mint Jeremy Renner a Hurt Locker szupermarket-jelenetében a gabonapehely-armadát. Mintha elsőre el se hinné, hogy a vagy harminc közül pont annál az egy ajtónál sikerül leszállnom a vonatról, ahol ő is megállt a hosszú betoncsíkon. Én sem hittem, így az első eszmecsere a közös rácsodálkozás jegyében telt, amely véletlennek – aznapi hangulatteremtő hatásán túlmutatóan – később is lesz jelentősége.

Két további, egymásba fonódó dolog volt világos már a személyes találkozás előtt is:

és hogy manapság nagy szükség van arra a természetközeli, kontemplatív, merengő, a létezés mélyrétegeit kapargató, de a pszichologizálás Szküllája és az ezotéria Kharübdisze között magabiztos kormánykezeléssel, egyenesen áthajózó kifejezésmódra, amit írásai képviselnek.

De nem az Adriát Ákost dicsérni jöttem ide (mármint a Mandinerre), noha lenne éppen miért dicsérni. Az úgynevezett véletleneken, a szinkronicitáson és a sorsszerűségen leszek kénytelen tűnödni egy keveset. Történt ugyanis, hogy nemrég beszéltünk egy jó fertályórát, ahol szóba került a szekszárdi Porkoláb-völgy, Mészöly Miklós hajdani présháza; az írás, amin ott éppen dolgozik, végül pedig mindazok a nevek, fogalmak, jelenségek, akiket és amiket post mortem csak említés szintjén villantott fel a Sűritett Pannóniában. Érdeklődve vártam a tárca megjelenését, ígéretes és izgalmas téma volt.

Mindeközben jómagam is dolgoztam egy íráson.

Szemernyi kétség sincs bennem: játszi könnyedséggel kitalálta a kedves Olvasó, mire reflektált volna. Szerepelt (volna) benne Galadriel, Immanuel Kant, José Ortega y Gasset és a Tankcsapda az egyik, valamint egy Tommy Johnson nevű bluesgitár-fenomén, Lovasi András, másfél millió káposztafej és annál is több véglény a másik oldalon.

Zárójel. Tommy Johnson nevét valószínűleg nem sokan ismerik.

Ezt a faustialku-parafrázist dolgozta fel a Cream a Crossroadsban, valamint a Coen-fivérek az O’ brother, where art thou? keresztút-jelenetében. Canned Heat Blues című dalából pedig a méltán híres kiváló blueszenekar, a Canned Heat merítette nevét, ami mögött meglehetősen szomorú történet húzódik meg. A nagy gazdasági világválság és az alkoholtilalom kettős szorításában a húszas évek Amerikája nem igazán válogatott a mámor elérési eszközeiben, a „konzervbe zárt forróság” pedig egy metilalkohol-tartalmú, kempinggázszerű mobil főzőeszköz, a Sterno reklám- és ragadványneve volt. Zárójel bezárva.

Hogy mennyire nincs szinkronban ez a már-már idillinek mondható este – ahol „már ötven éve tündököl fölöttem / ez a sok élő, fényes égi szomszéd” – a témával. Hogy mennyire nincs szinkron, sőt. Magamra untam, vagy még inkább a mondataimra és arra, amiről írni szerettem volna. Feleslegesnek és elcsépeltnek éreztem, hiába volt már majdnem kész az anyag, így végül azzal az elhatározással feküdtem le, hogy inkább hagyom az egészet és írok majd egy kritikai reflexiót az európai nemezis önszobrászati tevékenységének legújabb állomásáról, vagy valami ilyesmiről.

Vasárnap délután aztán felkerült a beharangozott írás, én meg szájtátva álltam, mint Kosztolányi az imént megidézett Hajnali részegség végéhez közeledve.

Egy dolog a kollektív tudattalan, de a szemem előtt zajló szinkronicitás ennyire erős és gyors megnyilvánulására egyáltalán nem voltam felkészülve.

Zárójel. Úgy a kollektív tudattalan, mint a szinkronicitás az analitikus pszichológia megalapítója, Carl Gustav Jung által bevezetett fogalom. Utóbbi olyan események leírására szolgál, amelyek időben egybeesnek és értelmesen összefüggőnek tűnnek, de nincs felfedezhető oksági kapcsolat. Jung később Wolfgang Ernst Pauli Nobel-díjas fizikussal együtt munkálkodva fejlesztette tovább a gondolatot. Zárójel bezárva.

Hétfő reggel aztán arra ébredtem, hogy egyik oldalról a feketerigók és a pacsirták reggeli énekét, a másikról meg valami tucc-tucc „zene” basszusának ütemes, tompa puffanásait hallom. Ránéztem az órára: háromnegyed hat. Vajon ki gondolja nemhogy helyénvalónak, de akár minimálisan elviselhetőnek, hogy zöld hajnalban efféle létrontást kövessen el – gondoltam magamban,

Másznék már, de a szó visszaránt – csendült fülembe a Platon Karataev Létrájának nyitó sora. De talán nem is a fülembe csendült a jó kifejezés, mert – bármennyire furcsán hangozzék is – olyan magától értetődő természetességgel, feltartóztathatatlanul bomlott ki a madárdalból, mint levél a rügyből. Először Csoma Sándor kiváló filmje, a Magasságok és mélységek végefőcímének aláfestéseként találkoztam ezzel az éteri muzsikával. Jó értelemben vett légzsákként szorított a moziszékbe, hosszú percekkel a záróakkord után is alig tudtam felállni. Most pedig előhívta emlékeimből azt a közelmúltbéli Balla Gergely-interjút, ahol történetesen Ákos volt a kérdező, és aminek aligha lehetett volna jobb kulisszája, mint a két beszélgetőpartner társalgásának helyet adó Duna-parti pad, amire valaki a „könyvtár / büfé” feliratot festette.

S hogy mi került szóba – többek között – ebben a beszélgetésben? Jung, a kollektív tudattalan és a szinkronicitás.

Tessék, megint egy „véletlen” – a kör bezárult. És ez sokkal fontosabb, mint bármi, ami abban a félbehagyott írásban szerepelt.

***

Nyitókép: MTI/Vasvári Tamás