„A nőkre óriási teherként nehezedett, hogy a több műszak mellett otthon is helyt kellett állniuk” – Kisőrsi-Farkas Zsófia a Mandinernek

A főszereplő Szombat Jutka valóságos személy, vagy az interjúalanyaiból gyúrta össze? 
Valós személy, csak nem ez az igazi neve, ahogy az összes többi interjúalanyom sem a nevével szerepel a könyvben. Jutka a történet kezdetén fiatal nő, az 1960-es évek elején kezd ingázni a falusi lakóhelye és a városi munkahelye, azaz a gyár között. Ez a jelenség akkoriban nem azt takarta, mint ma, hogy valaki egyszerűen valamilyen formában reggel eljut a munkahelyére, este pedig hazamegy onnan. 

Hanem mit? 
Teljes életmódváltozást. Ami, ezt fontos hangsúlyozni, nem önkéntes vállalás volt, hanem a kor kényszeréből született. Jutka sem azért választotta a mindennapi utazást, a parasztból munkássá válást, mert meg lett volna győződve ennek akár a saját, akár az ország számára előbbre vivő voltáról. Hanem külső nyomásra. Az erőszakos téeszesítés következtében ő is, ahogy a falusiak többsége, elvesztette mindenét, az élete kiszámíthatatlanná vált, így muszájból próbált a városban boldogulni. 

Mennyire volt országos jelenség, amit a kötet a Szombathelyre ingázó gyári munkások mindennapjain keresztül bemutat? 
Nagyon is. A folyamat, amelynek eredményeként ez a létforma kialakult, az egész társadalmat érintette. Annál inkább is, mert hazánk agrárország volt, a sok száz éves struktúrák szétzilálása, a téeszek megszervezése több hullámban zajlott a negyvenes évek végén kezdődő első szakasztól az 1959 és 1961 közötti utolsóig. 

az örökösei vagy beálltak a termelőszövetkezetbe alkalmazottnak, vagy elmentek egy közeli gyárba dolgozni. Elenyészően kevesen tudtak csak megmaradni önállónak. 

Miért pont ez az átmenet és benne hangsúlyosan a nők sorsa érdekelte ennyire? 
A hatvanas éveket éppen e miatt az átmenetiség miatt érzem annyira izgalmasnak: a társadalom szempontjából ebben az időben történtek a legradikálisabb mozgások, változások, amelyek a mai társadalom szerkezetét is nagyban meghatározzák. Annak pedig, hogy a több mint harminc interjúalanyom nagy része nő, több oka is van. Egyrészt a nők átlagban tovább élnek, így többeket tudtam közülük kérdezni, másrészt a hely is erre predesztinált: az interjúkat Vas megyében készítettem, ahol annak idején a könnyű-, illetve textilipar dominált. 

Mettől meddig követhetjük nyomon Szombat Jutka életét? 
Egy kis gyerekkori előzményt, azaz a világháborús és az ötvenes esztendők rövid bemutatását leszámítva a hatvanas évek elején, a téesz szervezésekor lépünk be az életébe, és a hetvenes évek végéig kísérhetjük. Közben rengeteg minden történik vele: férjhez megy, gyermeke születik, és beköltöznek egy szombathelyi panellakásba. Mindezen keresztül jól példázható, hogyan jött létre, és milyen tulajdonságokkal bírt ez a fajta, a parasztságot kényszerből felváltó első generációs gyárimunkás-réteg, és miben voltak mások a tagjai, mint a másod-, harmadgenerációs városi kollégáik. 

Mi volt a fő különbség? 
Mivel előbbiek az egész gyerek- és kamaszkorukat a paraszti kultúrában töltötték, azt az értékrendet hordozták, amit a szüleiktől, nagyszüleiktől észrevétlenül magukba szívtak, másként gazdálkodtak a jövedelmükkel és a szabadidejükkel is. Szakképesítés híján magasabb pozícióba nemigen jutottak, ezért nyilván kisebb volt a fizetésük is, azt viszont nagyon beosztották. És gyakran mezőgazdasági pluszmunkából származó jövedelmekkel egészítették ki: hétvégenként visszajártak a szülői házba besegíteni, később kertet vettek, és a megtermelt zöldséget, gyümölcsöt, saját készítésű savanyúságot, bort eladták a piacon vagy akár a munkatársaknak, szomszédoknak. A szabadidő eltöltését tekintve jellemzően nem szívesen vettek részt az állampárthoz kötődő rendezvényeken. Sok interjúalanyom mesélte, hogy a földeken váró sok tavaszi munka miatt időpazarlásnak gondolták a kvázi kötelező május 1-jei felvonulásokat, és amint véget ért a hivatalos program – ahogyan általában a többi szabadnapjukon is –, rohantak dolgozni. Ennek eredményeként még inkább hátrasorolódtak a hierarchiában, és sokszor kimaradtak azokból a juttatásokból, amelyek az e programokon aktív brigádtagoknak jártak. Például nem kaptak szakszervezeti beutalót az üzemi üdülőkbe. Nem is nagyon tudtak volna egy hétre elmenni nyaralni, hiszen a földet, a kertet nem lehet csak úgy otthagyni. „Mi a munkára születtünk”, ahogyan az egyik beszélgetőpartnerem találóan megfogalmazta. 

A nők triplán, hiszen a gyár és a föld vagy kert mellett a háztartásban és a gyereknevelésben is helyt kellett állniuk. Erről hogyan meséltek? 
Bár ebben az időben már nem volt gyakori a sok gyerek, azt mindenki természetesnek és magától értetődőnek vette, hogy legalább egynek születnie kell. 

Ráadásul úgy, hogy sokszor a paraszti származású munkások kapták a legrosszabb, akár az egészségre is ártalmas hatású munkákat. Főszereplőnk is egy olyan gyárban kezdett el dolgozni, ahol egész nap fülsiketítő zaj volt, és a gyapot szálló porát lélegezték be bármiféle védőfelszerelés nélkül. Volt, aki téglagyárban robotolt hasonló körülmények között, más a nehéz vasalókat emelgette napi sok órában, vagy a súlyos talicskát tolta fel-alá. Konkrét határozatokat találtam, hogy a hatalom nemcsak engedte, de kifejezetten szorgalmazta is, hogy a nők a Rákosi-korszak traktorra ültetett lányaihoz, asszonyaihoz hasonlóan a férfiakéhoz hasonló nehéz fizikai tevékenységeket végezzenek. 

Mégis ők lettek a túlélők. 
Igen. Nem csupán kutatóként, de emberként is nagyon érdekes volt számomra ez a sok beszélgetés, hiszen elképesztően erős és szívós embereket ismertem meg. 

A rendszerváltozás után ki tudták heverni valamelyest a Kádár-kori háttérbe szorításukat? 
Érdekes paradoxon, hogy a rengeteg nehézség ellenére a legtöbben nosztalgiával emlegették az államszocialista rendszert, sajnálva a mai fiatalokat a sok bizonytalanság és a „drágaság” miatt. Az is megérthető, hogy sokan haladásként élték meg, hogy egy agyagpadlós házból összkomfortos panelbe kerültek. De nekünk nem szabad ilyen módon gondolnunk erre, mert utólag pontosan látni, hogy 

Arról nem is beszélve, milyen károkat okozott a következő nemzedékekben az, hogy a gyerekekre a fizikai szükségleteik ellátásán túl nem igazán maradt idő, energia. Felkapott téma lett mostanában a transzgenerációs trauma, és az szinte biztos, hogy ennek az élethelyzetnek a lenyomatát még az unokák, dédunokák is viszik tovább magukban. Erről nem is volt könnyű beszélgetni senkivel. 

És mivel kapcsolatban nem volt még könnyű szóra bírni őket? 
A kuláküldözésről még ilyen sok év távlatából sem szívesen beszéltek. Ha rávették magukat, megrázó esetekről számoltak be, tele erőszakkal, öngyilkossággal. A párttagság témáját szintén vonakodva kezelték. Akadt, aki csak a többedik beszélgetésünk alkalmával hozta szóba, mennyire megtörte, hogy miután a fenyegetések ellenére sem lett párttag, még a legkisebb előmenetel lehetőségét is elvették tőle. Még megrendítőbb volt annak az idős embernek az esete, aki először azt állította, soha nem volt köze az MSZMP-hez, majd azt, hogy már a rendszer összeomlásakor csatlakozott, a helyzetből fakadóan mindenféle előny reménye nélkül. A levéltári kutatásaimból viszont feketén-fehéren kiderült, hogy az illetőnek a pártagkönyvére az 1960-as években került a bélyegző. Ezzel csak azt szeretném érzékeltetni, milyen zsigeri félelemként maradt a legtöbbekben a „ne szólj, szám, nem fáj fejem” parancs. És volt még egy harmadik viszonylag kényes téma is. 

Micsoda? 
A vallásosság kérdése. Jól tudjuk, hogy az államszocializmus rendszerében sok minden függött attól, ki hogyan élte meg a hitét. Az ingázók a rendszer keretein belül viszonylag szabadok voltak ebben, legalábbis nem érte őket különösebb retorzió – amúgy is a hierarchia alján voltak. Van egy érdekes történet a könyvben ezzel kapcsolatban. Jutka gyerekének a bérmálkozásával a pártnak semmi problémája nem akadt, viszont mindenáron meg akarta tudni tőle, egyébként sikertelenül, hogy melyik pártvezér gyereke volt még ott a templomban, mert az már szabályszegésnek számított. Ez is a társadalmi csoportok közötti láthatatlan falak létét bizonyítja – a fennhangon sulykolt egyenlőség ellenében. 

Ha valaki nagyon tehetséges, ambiciózus és kitartó volt, azért ki tudott törni e falak közül? 
Ritkán. Az államnak, azon belül a gyáraknak elemi érdekük volt a minél nagyobb tömegű olcsó munkaerő. Az ingázók a felsorolt okok következtében többnyire betanított munkát végeztek, esetleg néhány tanfolyam elvégzésére kaptak lehetőséget. Az egyenlőségre visszatérve: rég elfogadott tudományos tény, hogy bár a szocialista rendszer azt állította magáról, két osztályból áll, valójában már maga a munkásréteg sem volt egységes. Az egyes rétegek között eleve meglévő feszültségeket, indulatokat pedig tovább gerjesztette a politika és az általa irányított média. Az ingázókat például alulteljesítőnek, lustának, ügyeskedőnek ábrázolták karikatúrákban és gúnyos írásokban, hangsúlyozván, hogy mégis mennyivel jobban élnek. Csak arról felejtettek el beszámolni, hogy kevesebb pénzt keresnek, ezért is kénytelenek pluszban a mezőgazdaságban dolgozni látástól vakulásig. A városiak irigykedtek a falusi ingázókra – gyakran kinevetve a tájszólásukat, a ruhájukat is –, a falusi ingázók meg városiakra a magasabb fizetésük, a jobb állásuk miatt. A hatalmon lévők az „oszd meg és uralkodj” logika alapján nem is nagyon törekedtek az ellenérzések, konfliktusok megszüntetésére. 

Az ingázókból pedig egy idő után ugyancsak teljes jogú városiak lettek. 
Pontosan. A többség, akárcsak Jutka, beköltözött a városba, leginkább az újonnan épült lakótelepekre, és ott élt a haláláig. Jellemzően egy munkahelyen töltötték az aktív éveiket. A váltás olyannyira nem volt jellemző, hogy Jutkát sokáig még arra sem tudta rábeszélni a férje, hogy a több műszakos munkarendről a kisfiuk érdekében egy műszakosra váltson. A munkanélküliség szinte bűnnek számított: annyira rettegett tőle mindenki, hogy eszébe sem jutott ugrálni, a mégoly rossz körülmények ellenére sem. A menetrend ráadásul nagyjából úgy nézett ki, hogy ha egy családtag bekerült egy gyárba, idővel vitte magával a rokonokat, és a nyugdíjig mind egy helyen húzták az igát. 

A gyerekek, unokák mit örököltek mindebből? 
A szorgalmat mindenképpen. Általában az ingázók, illetve az első generációs munkások gyerekeiből lettek az első generációs értelmiségiek. Mivel a szülők nem tudtak kitörni a skatulyákból, minden erejükkel azon voltak, hogy az utódaiknak lehetőség szerint már ne kelljen sem a rendszer által üldözött parasztként, sem lesajnált, megvetett betanított munkásként élniük; taníttatták, segítették őket. Ha ők nem lettek volna ilyen kitartók, ma sokan sokkal kevésbé kényelmes körülmények között élnének. 

Ezért tartotta fontosnak megismertetni az akár hóban-fagyban is a gyárba bebicikliző vagy bebuszozó Jutkák sorsát minél többekkel? 
Igen. És mert az utolsó óra utolsó pillanatában járunk az élő tanúkat tekintve. A társadalmunk elöregszik, az idősek és a fiatalok között egyre nő a szakadék, de ha egy huszonéves elolvassa ezt a könyvet, talán sokkal jobban megérti majd, a nagyszülei miért úgy beszélnek, viselkednek, ahogy. Az ötvenes-hatvanas nemzedék pedig azt, hogy a szüleik nem feltétlenül azért nem foglalkoztak annyit velük, mert nem szerették őket, hanem a saját kiszolgáltatott helyzetük miatt. 

Én legalábbis óriásnak látok mindenkit, a nőket különösen, akik mindezt emelt fővel, zokszó nélkül és egyenes gerinccel végigcsinálták.

Nyitókép: Nők dolgoznak a Szabadság-szobor előtt 1960-ban
Fotó: Fortepan/Uwm Libraries