Több mint százötvenen vannak, de csak most figyeltünk fel rájuk – íme a Hunyadi-sorozat láthatatlan hősei!

Honnan a zászlók iránti vonzódás?

Édesapámtól örököltem. A történet még a hetvenes években, ballagási tarisznyákkal kezdődött, apu azokat kezdte el nagy tételben gyártani, és már egészen kicsi koromtól bevont engem is a munkába. Ekkor már kisebb részben zászlókkal is foglalkozott, rendezvényekre, hagyományőrző egyesületeknek, önkormányzatoknak készítette ezeket, majd amikor 2000-ben, a millenniumi évben minden önkormányzat saját címert kapott, ugrásszerűen megnőtt a megrendelések száma. Egyedül nehezen tudott volna az összesnek eleget tenni, különösen, hogy közben, hét éven át hobbiból egy saját kis kétszemélyes motoros repülőgépet építette; a neve Virtus, és a mai napig teljesen működőképes. Így már gimnazistaként egyre többet voltam kénytelen segíteni, érettségi után pedig hiába vettek fel a külkerre, egy idő után félbehagytam az addigra már a saját szenvedélyemmé is vált zászlók kedvéért. Nálam ugyanis pont fordítva volt, mint ahogy megszokott: nem a munka miatt nem volt időm tanulni, hanem a tanulás miatt nem maradt időm dolgozni.

Annál is inkább, mert a mai napig minden egyes darab kézműves munka, nem volna egyszerűbb átállni a digitális technológiára?

Lehet, hogy egyszerűbb lenne, de én már csak ilyen régimódi vagyok, és hiszem, hogy ez adja az egyediségünket is. Meg hát ebbe nőttem bele. Kezdetben értelemszerűen nem volt otthon számítógép, a mai digitális technológiák pláne nem léteztek, ezért tényleg mindent kézzel csináltunk:

Négyéves koromból való az első emlékem, ahogyan ott rajzolgatok apu mellett. Akkoriban történt, hogy csúnyán elvágtam a kezemet egy üvegszilánkkal, aminek a következményeként a jobb hüvelykujjam ma sem hajlik, az orvosok meg is mondták a szüleimnek, hogy valószínűleg nemhogy rajzolni, de írni sem fogok tudni soha rendesen. De az ember a sorsát, úgy látszik, nem kerülheti el olyan könnyen.

Mikor jöttek a képbe a történelmi zászlók?

Ez az én mániáimból fejlődött ki: szeretek rajzolni és szeretem a történelmet is, gondoltam, miért ne köthetném össze a kettőt. Nem keveset kellett hozzá olvasni, kutatni, viszont ma már büszkén elmondhatom, hogy nemcsak a huszárbandériumok 48-as zászlói vagy a Szent Korona Társaság koronaalátétei kerültek ki a kis családi műhelyünkből, 

Sok más mellett én terveztem Dobó István zászlóját Egerbe, Szulejmánét Szigetvárra és Bocskai Istvánét is a hajdúszoboszlói Bocskai-múzeum számára. Utóbbit az egyik legnagyobb sikeremnek tartom.

Miért?

A történelmi zászlók esetében természetesen az eredeti vagy az ahhoz legközelebb álló változat létrehozása a cél. Bocskai zászlajáról viszont csupán egy levéltöredék maradt fent, két és fél hétig rajzoltam szinte a semmiből rekonstruálva az egyes részleteket.

Végül ez a vonal vezetett el a filmekhez?

Igen. Az önkormányzati és történelmi zászlók mellé előbb lassan beléptek az templomiak és a különböző csapat- és egyesületi zászlók, így már komoly referenciaanyagot tudtam összeállítani. Valószínűleg ennek alapján találtak meg a külföldi filmes cégek, amikor a 2010-es évek második felében dömpingszerűen megérkeztek Magyarországra. Nem mondom, hogy először nem lepődtem meg, amikor csörgött a telefonom, és a vonal másik végén meg azt kérdezte egy illető, tudnék-e kéthetes határidőve néhány hímzett-festett orosz és CIA-zászlót készíteni. Rávágtam, hogy persze, és rögtön nekiálltam. Utólag derült ki, hogy a rendező-producer biztos, ami biztos alapon, Amerikából és Angliából is berendelte ugyanezeket a zászlókat, ám az enyéim láttán mind mentek a kukába: 

Ismerhetjük ezt a mozit?

A Vörös veréb volt, Jennifer Lawrence-szel a főszerepben.

Innentől pedig egymásnak adták a filmesek a kilincset?

Mondhatni. Ugyanez a társaság megbízott még több hasonló feladattal, aztán egyszer csak megint megszólalt a telefonon. Komáromban forgatták a Terminátor hatodik részét, a Sötét végzetet, és azt szerették volna, ha mi csináljuk hozzá a főként amerikai, texasi, illetve a mexikói határ menti zászlókat. Az a szerencse ért, hogy ezeket személyesen vihettem el a helyszínre. Óriási élmény volt a semmi közepén felépített, FBI-osokkal, rendőrökkel, katonákkal teli mexikói börtönbe belépni; éppen a börtönlázadásos jeleneteket vették fel, a zászlókat ráadásul én tehettem fel a megfelelő helyekre. Találkozhattam a színészekkel is, köztük a gyerekkori bálványommal, Linda Hamiltonnal; mintha egy álomba csöppentem volna.

Hogy folytatódott ez az álom?

Dolgoztunk többek között a Netflix a Google Earth-perről szóló A milliárd dolláros forráskód című sorozatába, nekik ugyancsak amerikai és államzászlókat varrtunk, a Marie Curie-ról szóló brit Radioaktívba, ahova svéd zászlókat kértek tőlünk a Nobel-díj-átadós részekhez, a Turbulent Skies holland sorozatba pedig a KLM légitársaságot létrehozó Fokker család zászlaját alkottuk meg. Ez azért volt nagyon érdekes, mert a kész mellé egy félkész állapotút is rendeltek tűvel és hímzőkerettel, hiszen a történet szerint az alapító nagymamája és az őt játszó színésznő így élethűen tudta imitálni a folyamatot. A Johnny Depp rendezte Modi vagy a Ryan Reynolds-féle Mayday gyártói ugyancsak felkérték kisebb-nagyobb feladatokra. Az eddigi csúcspont viszont kétségtelenül a Hunyadi sorozat volt. Hogy egy ilyen monumentális produkciónál gondoltak rám, sőt, a kivitelezésben teljesen szabad kezet adtak, hihetetlenül megtisztelő. 

Mi volt pontosan a dolga?

Több mint százötven zászlót csináltam, hiszen az egyes epizódokhoz, jelenetekhez mindig más fajták kellettek. Eleve Hunyadi János seregében többféle változat előfordult, például attól függően, hogy gyalogsági vagy lovassági zászlóról volt szó, és akkor még nem beszéltünk a lándzsa- és dárdazászlókról. Aztán el kellett készíteni a többi között Újlaky Miklós, Rozgonyi Mária, Vlad Tepes, Visconti herceg, a török oldal vagy Luxemburgi Zsigmond zászlóit. A templomi koronázási jelenethez háromméteres óriás darabokat rendeltek, ez nekem is új kihívást jelentett. 

Vagyis a Hunyadi láthatatlan hősei?

Igen, ez a mondat egy podcastműsorban hangzott el, de teljesen egyetértek vele, hogy a végére ezek a mindenhol lobogó zászlók is hősökké váltak. Mondjuk alaposan meg is dolgoztunk érte, hogy így legyen. Ahogy a forgatás zajlott, úgy volt muszáj nekünk is gyorsan haladni. Nemegyszer előfordult, hogy hétfő reggel érkezett a hozzávetőleges, történészek, szakemberek készítette tervrajz, szerda este meg már jött is a futár a végeredményért. Közben meg ugye nemcsak arról van szó, hogy mindent előre kell rajzolni, majd festeni, 

A Hunyadi esetében ennek különös jelentősége volt, hiszen a zászlók jó részét később leöregítették, amihez nekem úgy kellett elődolgozni, hogy a koptatásra ne az egész minta, csak bizonyos részei jöjjenek ki.  

Mennyire kell, lehet figyelni ilyen felfokozott tempó mellett a minőségre, történelmi hűségre?

Maximalista vagyok, mindegy, milyen sok a munka, mennyire szűk a határidő, csak egy másodpercig vagy tíz percig látszódik majd a végeredmény, néhány dologból nem engedek. Eleve soha, semmilyen zászló esetében nem használok poliésztert, utálom ezt a szikrázó, ócska „otthonkaanyagot”, ami lehet, hogy elsőre jól mutat, de hamar kifakul, kiszakad, tönkremegy. A történelmi zászlók esetében különben sem lehetne ez az alapanyag, hiszen nekem azt is mindig szem előtt kell tartanom, melyik korban mi állhatott a rendelkezésre, a műszál pedig nem olyan régi találmány. Emellett figyelnem kell a filmesek technikai jellegű kéréseire is. Ha például egy zászlót fényáteresztő textilből varrnánk, az a felvétel közben folyamatosan villogna. 

Cserében a zászlók tartalmába, a rajtuk megjelenő címerek, minták rajzolatába akad némi beleszólása?

Mivel időközben elég járatos lettem a heraldikában, ha úgy érzem, hogy abban a korban, azon a vidéken nem teljesen ilyen volt a sráfozás, vagy észreveszek más apró hibákat, nem rejtem véka alá. Szerencsére eddig mindig azt mondták, rendben, akkor csináld úgy, ahogy gondolod. 

Most min dolgozik éppen?

Rengeteg hazai és külföldi megrendelésem van, de a legtöbbjükről sajnos egyelőre nem beszélhetek. És reménykedem abban is, hogy lesz még dolgom a Hunyadiakkal. Ki tudja? Kósza hírek szerint már formálódik a Mátyás-sorozat terve, amiből, remélem, engem sem hagynak ki.

***

Kószó András neve fotós-videósként sem ismeretlen. Több munkája megjelent a National Geographicban, és az ő hazai természetfotóit láthatjuk a Liszt Ferenc repülőtér A és B terminálját összekötő folyosón és hamarosan a Nemzeti Múzeum kerítésén is. Magyarország a magasból című, különleges hangulatú kétrészes drónomozija 2022-ben és 2024-ben készült el, és az édesapjával való közös repüléseket is megidézve a madarak szemszögéből igyekszik bemutatni hazánk legszebb tájait, épületeit. Azokat, amelyek mellett „gyakran csak elrohanunk a telefonjainkat nyomkodva, vagy csak addig állunk meg egy pillanatra, amíg elkészítjük a kötelező szelfiket”.

Nyitókép és fotók: Kószó András