Maguk a szovjetek sem úgy gondolták, hogy felszabadítják az országot, hiszen ellenségüknek tekintették – mondja Máthé Áron, aki szerint Magyarországról nézve nehéz megérteni, hogy az orosz emberek számára a Szovjetunió elsősorban nem egy kommunista birodalom volt, hanem a nagyság szimbóluma.
Napra pontosan 80 éve, 1945. április 4-én hivatalosan is véget ért a II. világháború Magyarország területén. A nap a kommunizmus idején nemzeti ünnep volt, „hazánk felszabadulásának napja”, 1989-ben törölték nemzeti ünnepeink közül. A témáról Máthé Áron történésszel, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnökhelyettesével beszélgettünk.
*
A „megszállás” vagy a „felszabadulás” szimbóluma 1945. április 4.?
Ma már egészen biztosan tudjuk, hogy a szovjetek akkor, tehát 1944-1945-ben, egyáltalán nem úgy gondolták, hogy felszabadítanák az országot. Ellenségnek tekintették, elfoglalásról beszéltek, úgy is viselkedtek. Másfelől az is világos, hogy mondjuk
a budapesti gettó lakosai teljesen jogosan érezték „felszabadulásnak”,
hiszen a halál torkából menekültek meg. De persze mások is voltak, akik örömmel fogadták a szovjet csapatokat, mivel valamit reméltek tőlük – társadalmi helyzetük megváltozását, esetleg ideológiai értelemben szimpatizáltak a Szovjetunióval.
Annyi bizonyos, hogy az ország lakossága nagyon várta, hogy vége legyen már a háborúnak, és ez, tetszik, nem tetszik, a szovjetek győzelméhez kötődött. Így az első pillanatban általában megkönnyebbültek az emberek.
Azután jött a második pillanat, elkezdődött a fosztogatás, a megerőszakolások sorozata, majd a málenkij robotra az embervadászat.
Akad még egy értelmezési keret: eszerint a magyar nép hosszú, évezredes rabságából szabadult volna föl a szovjetek győzelme nyomán. Ezt a kommunisták évtizedeken keresztül sulykolták. Márai Sándor – akinél persze mindenre és az ellenkezőjére is lehet megállapítást olvasni – ebben az esetben így fogalmazott: megszabadultunk egy karikatúrától, tudniillik a két háború közötti polgári rendszertől, de a szovjet hadsereg nem hozhatott szabadságot, mert az nekik sem volt.
Hogyan tekintenek erre a kérdésre Magyarországon kívül? Volt-e „felszabadulás” Európában?
Nyugaton a „liberation” bevett formula. Egy francia vagy holland esetében ez magától értetődő. De mondjuk Lengyelországban nem igen szokás „felszabadításról” beszélni. A Balkántól a Baltikumig ez sehol sem fogadható el a maga teljességében – vagy éppen sehogy –, kivéve talán a cseheket.
Francois Furet francia történész szerint
a Szovjetunió vérrel vásárolta vissza az „antifasizmus” nemzeti címkéjét, amit ugye a Molotov-Ribbentrop paktum idején mondjuk nehéz lett volna védeni.
De a második világháború után a világháborús győzelem lett
a Szovjetunió pozícióját erkölcsileg megalapozó „brand”.
És a hatalmas véráldozat miatt ez a mai napig az orosz identitás egyik pillére.
Ezt is ajánljuk a témában
„A fiatalok várnák a sztorikat” – Máthé Áronnal a mélyen traumatizált magyar társadalomról és a kivezető utakról beszélgettünk. A történész vallja: „Fontos a történelmünk elbeszélése és kibeszélése, nem a megbélyegzés, nem az ítélkezés, hanem az, hogy kérdéseket tegyünk föl”.
Talán itt érdemes áttérni a „neo-sztálinista” orosz emlékezetpolitikára. A hatóságok a tavalyi év második felében mondvacsinált okkal bezáratták a moszkvai Gulag Múzeumot, és az önök munkáját is név szerint minősítik Oroszországból: a Nemzeti Emlékezet Bizottságát egyenesen „történelemhamisító gyárnak” nevezi egy nemrég felállított új intézmény, ami az orosz elnök irányítása alatt működik. Mit lehet tudni az esetről?
Még az elmúlt ősz végén kaptunk hírt Moszkvából a következőkről: az orosz elnök irányítása alatt működő, tavaly felállított Történelmi Emlékezet Nemzeti Központja (NCIP) első hírlevelében
történelemhamisítással vádolja a kelet-közép-európai tudományos intézeteket.
Az NCIP ellenpropagandát hirdetett, amelynek első lépéseként a „történelemhamisító gyárak” tevékenységét elemző brosúrát jelentetett meg – az orosz kiadványban a litván, lett, lengyel, szlovák, ukrán, cseh és észt intézmények között a magyar Nemzeti Emlékezet Bizottsága is szerepel.
Pontosan milyen kontextusban?
Ami minket illet, a brosúrában nincsenek különösebb vagy felfújt állítások, pusztán egy szikár leírás arról, amit csinálunk. A leírás azonban jól jelzi, hogy egy-két szó idézőjelbe tételével, vagy egy-egy jelzős szerkezet használatával mennyire más értelmet kaphat egy szöveg.
„A munka kulcsfontosságú jellegzetességei – az általános szovjetellenes beállítottság mellett, a Bizottság tevékenysége a pán–magyar eszmék támogatását célozza meg kisebbség lakta településeken. Aktív együttműködés figyelhető meg a lengyel Nemzeti Emlékezet Intézetével (IPN), közös szemináriumokat és konferenciákat tartanak, dokumentumgyűjteményeket adnak ki, konkrétan az 1944-es varsói felkelés eseményei, valamint az 1980-as évek végén Kelet-Európában bekövetkezett »demokratikus átmenet« kapcsán.” (Idézet a brosúrából)
Mit gondol a Magyar Emlékezet Bizottsága a minősítésről, amit kapott? Terveznek bármilyen választ adni?
Mondhatom, hogy sajnáljuk az ügyet, ugyanakkor vitatkozni nehéz lenne azzal, hogy
nem szovjet szempontrendszer szerint dolgozunk,
és a Kárpát-medence összmagyarságának a történetével is foglalkozunk. Oloffson Placid atya sem tiltakozott, amikor a hírhedt 58-as paragrafus értelmében szovjetellenes agitációval vádolták meg.
Nincs mit válaszolnunk – eddig sem minősítettünk soha másokat.
Alapvetően Oroszország ügye, hogyan gondolkozik a saját történelméről. Éppen ezért tartjuk méltatlannak, hogy velünk foglalkoznak.
Kádár János egyszer egy amerikai diplomatával folytatott tárgyalásán azt mondta, hogy a nagyhatalmaknak fontos a nagy presztízs, de a kishatalmaknak éppolyan fontos a kis presztízsük. Kádár ide vagy oda, ez azt hiszem ma is érvényes.
Mióta zajlik a keményedő „új irány” az oroszoknál, melyek voltak ennek mérföldkövei és egyáltalán, mi jellemzi a térségünkre vonatkozó orosz elképzeléseket?
Putyin orosz elnök 2000-ben azt mondta az 56-os forradalom leveréséről, hogy óriási hiba volt,
és a nemzetközi jog alapvető elveinek megsértése.
Az ötvenedik évfordulón, 2006-os magyarországi látogatásán is hasonlóan nyilatkozott.
„A múltban számos esemény terhelte országaink kapcsolatát, többek között az 1956-os forradalom. Az ezzel kapcsolatos szovjet magatartást 1992-ben Jelcin elnök értékelte és el is ítélte. Természetesen, a jelenlegi Oroszország nem egyenlő a volt Szovjetunióval, de ennek ellenére mi erkölcsi felelősséget érzünk mindezért.” (Vlagyimir Putyin, 2006)
Ez, ami Magyarországra vonatkozik. A magam részéről történetileg is hibásnak tartom a kommunista Szovjetunió összemosását a mai Oroszországgal.
Az általános orosz emlékezetpolitika összefügg Oroszország külpolitikai helyzetével, bár nem kizárólag annak a függvénye. Putyin 2003-ban tanácskozott először történészek egy csoportjával arról, hogy
a szovjet múlt „hiperkritikus” értelmezését abba kell hagyni, de igazi változást az ukrajnai narancsos forradalom hozott.
Ezt követte az első PiS-kormány Lengyelországban, illetve a balti államok egyes intézkedései. Az egészet betetézte a grúziai háború 2008-ban.
Az oroszok úgy érezték, válaszolni kell ezekre a fejleményekre szellemi téren is, a szovjet múlt bizonyos fokú megvédésével. Ezután furcsa módon rövid „enyhülés” következett, mivel 2009-ben Lengyelországban Donald Tusk alakított kormányt. Putyin még Katynba is ellátogatott, Tuskkal közösen; Medvegyev pedig Kijevbe, ahol Janukovics elnökkel a Holodomor áldozatainak emlékművénél rótták le kegyeletüket. 2014-től, az Euromajdantól kezdve azután ismét fordulat következett:
az orosz történelemértelmezés egyre keményvonalasabbá vált.
Ez a mai napig tart.
Ezt is ajánljuk a témában
Szerov 1990-ben halt meg, és 25 évvel később véletlenül találták meg a feljegyzéseit a dácsája garázsfalába rejtve.
Felülről vezérelt narratíváról beszélhetünk, vagy az orosz nép körében élő általános képet lovagolják meg Putyinék? „Átnevelésről” van szó, vagy csak a mélyben szunnyadó orosz/szovjet önmeghatározást erősítik fel?
Oroszország saját értelmezése szerint szellemi honvédelmet folytat. Ez az ő dolguk, de innen nézve azért máshogy fest.
Mi magyarok nem szeretnénk április 4-ét ismét „felszabadításként” értelmezni,
pláne nem ünnepelni, és 1956 kapcsán sem bűnözőkről, fasisztákról és prostituáltakról beszélünk, ahogyan a kádári propaganda tette, hanem szabadságharcosokról, a munkástanácsokról és a vidék „csendes forradalmát” irányító megbecsült közösségi vezetőkről.
A lengyel Nemzeti Emlékezet Intézetével kiépült élő és erős kapcsolatunkat is értékesnek és megőrizendőnek tartjuk, ahogyan a többi közép-európai hasonló intézettel való jó munkakapcsolatot is. Az, hogy bekerültünk egy ilyen brosúrába, jelzés arra nézve, hogy a munka, amit elvégeztünk, legalábbis említésre méltó.
Az orosz kollégákkal továbbra is együttműködnek?
Igen, szeretnénk, pontosan úgy, ahogyan eddig is tettük.
Gondoljunk a 682 ezer szovjet fogságba került fogoly egyéni kartonjainak hazahozatalára,
vagy például a Komintern történetének újabb feltárására: „Magyarok a kommunista világpártban”. Ez az orosz fél együttműködése nélkül nem lett volna lehetséges!
Magyarországról nézve nehéz megérteni, hogy
az orosz emberek számára a Szovjetunió elsősorban nem egy kommunista birodalom volt, hanem a nagyság szimbóluma.
Nyilván az oroszok számára is nehéz megérteni, hogy a szovjet megszállás majd’ fél évszázada számunkra a nemzeti szuverenitás elvesztését is jelentette – az újra elszakított területekről nem is beszélve.
Nyitókép: Katonai díszszemle a budapesti Felvonulási téren (ma Ötvenhatosok tere) 1964. április 4-én
Két országot nevezett meg az ukrán elnök.
Egyre kevésbé titkolják, mi a szándékuk.
A felelőtlen ígérgetés hatalmas kárt okoz az ukrán népnek, ezeket az USA nem tudja/akarja betartani.
Oleg Dunda, a Nép Szolgájának képviselője nem rejtette véka alá, mit gondol az ukrán-magyar kapcsolatok jövőjéről, s lapunknak a következményekről is beszélt, ha egy ország „rossz” oldalt választ ebben a háborúban.
Nemcsak az oroszok állítják, az ukránok is megerősítették a támadás tényét. Igaz, a két fél abban már nem ért egyet, mennyire volt sikeres az akció.
A vezérkari főnök kiemelte, hogy Ukrajna szándékosan csökkentheti a mobilkommunikáció minőségét az orosz dróntámadások során.
Két országot nevezett meg az ukrán elnök.
Egyre kevésbé titkolják, mi a szándékuk.
