A magyar fiatalok pozitív identitást szeretnének megélni – Máthé Áron történész a Mandinernek

Nyitókép: Máthé Áron (fotó: Ficsor Márton)

Interjúalanyunk Máthé Áron (1977) történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának az alelnöke.

*

Nyáron a Nemzeti Emlékezet Bizottsága alelnökeként több fesztiválon is részt vett. Milyen tapasztalatokat, benyomásokat szerzett a fiatalabb nemzedékek hozzáállásáról, ami a múlttal való kapcsolatot illeti?

Rögzítsük az elején, hogy ezeken a fesztiválokon – MCC Feszt, Tranzit, V4 Fesztivál, Ártér Szabadegyetem, Double Rise Festival, Tusnádfürdő – úgymond hivatalos minőségben vettem részt, illetve vettek részt a munkatársaim. Ilyenkor ez ember „másik világba” lép át: egyfajta mélymerítésről van szó, nem a szokásos történészi munkáról, és persze a fesztiválok közötti különbségek is jelentősek. Általában gondolatébresztő rendezvényekről van szó, és ahol nemcsak beszélgetésekkel, hanem például kiállítással is megjelentünk, látszott, hogy

Összességében mindenhol tapasztalható érdeklődés! Ha jól emlékszem, annak idején Medgyessy Péter szocialista miniszterelnök mondta (2002-ben – a szerk.), hogy az új generációt már csak a buli, meg a kóla, meg a whisky érdekli. Ezt vitatnám: más jellegű tapasztalatokat szereztem a fesztiválokon és általában véve sem gondolom így. A mi fő fókuszunk jelenleg a Magyar hősök című kötetünkből készült színpadi produkció, ahol nem a „száraz, unalmas könyvmolynak” bélyegzett történész szólal meg, hanem színészek, így a fiatalok is jobban bevonódnak.

Mennyire látják árnyaltan vagy éppen az aktuálpolitika által befolyásoltan ezek a nemzedékek a 20. századi történelmünket?

Ez attól függ, hogy közelíted meg a a fiatalokat: hülye kérdésre például hülye válasz érkezik, ugye, vagyis ahogy „odamész”, azt kapod vissza. Volt egy kezdeményezésünk évekkel ezelőtt: felhívást tettünk közzé textilipari középiskolások részére, hogy 1956-hoz kapcsolódóan figuratív, vagy nonfiguratív mintákat tervezzenek kapucnis pulcsikra, pólókra, tornacipőkre. Egy ideig bizonytalan lábakon állt a projekt, azután egyszer csak befutott százharminc kis pályamunka, amelyekből száz-száztíz azt mutatta, hogy a lényeget megértették.

Annak ellenére megértették, hogy ezek a diákok valószínűleg nem sok adatot tudtak volna mondani az 56-os forradalomról. Megjegyzem, jópár olyan design-elem is született itt, amelyek simán „eladhatóak” lennének a kereskedelemben is. Kaptak inputot, mert beszéltünk a tanárokkal is, de valójában

Hogyan lehet a mai világban továbbadni nemzedékek emlékezetét, hogy ne torzuljon a nagyobb kép a sztereóban kapott politikai információk ellenére? Van erre esély egyáltalán?

Az a baj, hogy a különböző elbeszélésmódok különböző politikai hagyományokhoz kapcsolódnak. Ha én baloldali lennék, óhatatlanul máshogy mesélném el 1956 történetét, mint így, hogy jobboldali vagyok. Ez nem azt jelenti, hogy ezek teljesen kizárják egymást – hiszek abban, hogy beszélgetni kell egymással,

és bőven lehet közös nevezőt találni, még úgy is, hogy ezt sokan nem szeretnék, épp az aktuálpolitikai megfontolásokból. Vannak ma már olyan történészek, akik elutasítják a vitát, visszalépnek.

Mi a közös nevező például 1956 esetében?

Szerintem nagyon izgalmas például a passzív ellenállás és a munkástanácsok kérdése: ezeket mind a két „hagyomány” a magáénak tudhatja. Ha megpróbálunk túllendülni bizonyos, hogy is mondjam, történeti nehézségeken, akkor még azt is mondhatom, hogy Nagy Imre mártíriuma is közös tud lenni. Nagyon „csúnya” leszek, de ebből a szempontból

A másik oldalon ugyanis ma is van még egy nagyon komoly törekvés arra, hogy a fegyveres szabadságharcosokat lejárassák. A kádári időszak taktikája volt a forradalmárok köztörvényesítése, hogy a szabadságharcos nem egy szovjet katonát lőtt le tűzharcban például, hanem gyilkos, vagy éppen lopott. Így mossák össze a kettőt, így kenik el a valóságot. Ez egyébként a diktatúra irathagyatékának forrásértékéről is sokat elmond.

Kik mondják ezt manapság?

A történészek között is vannak ilyenek. Akik vagy

vagy mondjuk Tóth Ilonáról, egy ellenállócsoport orvos tagjáról mondták azt, hogy „gyilkos”, mivel a kádári megtorlás idején nagyon szuggesztíven a nyakába varrták egy nem létező ember megölését.

De a politikában is van ilyesmi. Havas Szófia, Horn Gyula rokona azt állította évekkel ezelőtt, hogy nem tartja szabadságharcosnak azokat a fegyveres suhancokat, akik a forradalom alatt „házról házra járva keresték a kommunistákat és a zsidókat, mint 1944-ben”. Ebben az elbeszélésmódban 1956 szinte az „igazi kommunizmus” megvalósítására tett kísérlet, „reformszocialista fordulat”, s a pesti srácok gyanús alakok. És nem tudnak mit kezdeni a magyar vidék csendes forradalmával sem, aminek a nyomán három-négy nap alatt a semmibe foszlott a diktatúra a falvakban, kisvárosokban.

A fiatalok hogyan viszonyulnak ehhez az egészhez?

Azt érzékelem, hogy a fiatalok várnák a sztorikat, mivel a kádári világ egy nagy űrt hagyott maga után: az volt a tételmondatuk, hogy ne bolygassuk a múltat, vannak tabuk, jobb a „békesség”. Innentől kezdve a nemzeti emlékezetben kialakult egy vákuum, egyébként nemcsak 1956 után, már korábban a két világháború közti polgári rendszert is szélsőségesen megbélyegezték.  

Szóval egy vákuum…

Így van! A Magyar Hősök című könyvet, magát a kezdeményezést is azért hoztuk létre, hogy benépesítsük ezeket az évtizedeket a saját hőseinkkel. Nem a partizánokkal, meg a „mártír ávósokkal”, hanem olyanokkal, akik az életük egy pillanatában hősként tudtak viselkedni a magyar történelemben.

Hozzáteszem: a mai balliberális elbeszélésmódnak nagyon fontos eleme a mítosztalanítás, a hőstelenítés. Még a szociáldemokrata Kéthly Anna szobrát is Kövér László avatta föl, pedig a képviselőnő igazán lehetett volna egy baloldali ikon! Röviden szólva igény van arra a fiatalok részéről, hogy halljanak egy saját magyar történetet. 

Orvos-Tóth Noémi egy mélyen traumatizált magyar társadalomról beszél könyveiben, középpontba állítva a transzgenerációs pszichológiát, ami elég meggyőzőnek tűnik: szerinte a 20. század szörnyű tragédiái a nagyszüleink után szüleinkben, majd bennünk élnek tovább. Mit tehetünk a traumák, a rossz minták kezelése érdekében? Önök például mit tudnak tenni?

A véleményem szerint az is fontos, hogy nemcsak egyénként, hanem közösségként, nagy szavakkal „nemzetként”, hogyan élünk meg egy történelmi korszakot. A lengyeleknél például nagyon erős a győztes, az erkölcsi győztes tudat. A magyar néplélekben viszont a 20. század valóban a tragédiák évszázada volt. És igen, ez is mutatja, mennyire

hanem az, hogy kérdéseket tegyünk föl, elgondolkozzunk azon, „mi lett volna, ha”, mert így érthetjük meg, hogy micsoda történet vehette volna kezdetét 1945 után, amit a népi mozgalomban is gyökerező értelmiség és vállalkozóréteg, gazdaréteg „csinált volna” meg.

Tehát nem azért lett szocializmus, mert ezt mindenki akarta és ez volt az egyetlen esély – hiszen még az a 15 százaléknyi kommunista szavazó sem valószínű, hogy egy szovjet megszállásra igent mondott volna. Ha végiggondoljuk a múltunkat, találhatunk az elődeinkben és magunkban olyan erőforrásokat, biztos pontokat, amikre lehet és kell építeni, amelyek enyhíthetik, és oldhatják a traumatizáltságot.

A pszichológia is azt mondja, hogy beszélni kell róla…

Igen, de ez ne csak negatív legyen! Mondok egy példát: nekünk a törvény adta feladatunk a kommunista hatalombirtokosok körét leírni, beazonosítani. Ennek megfelelően több ezer fényképpel, részletekkel ellátott életrajzot hoztunk nyilvánosságra különböző netes adatbázisokon. Rendben van, de

nos, ezért csináltuk meg a Magyar hősök című kiadványt, ezért csináltattunk belőle színpadi produkciót.

Már Hankiss Elemér írt a társadalmunkat leuraló negatív identitásról: én nem vagyok kulák, én nem vagyok sváb, én nem vagyok ez meg az...jó, de akkor ki vagy? Ezt pótolni kell. Tudom, most majd a kollegák megköveznek, mert kissé idegen területre tévedek, de itt van egy példa a távolabbi múltból, a mohácsi csata: nagyon fontos kutatni, négyzetcentiméterre meghatározzuk lassan hol történt, hogy történt, miként történt. De miért nem meséljük el, mi volt utána, a rá következő két hónapban? Kanizsai Dorottya eltemetteti a halottakat. Székesfehérvár, Esztergom, Visegrád megvédi magát. Szabadkánál a parasztfelkelők védik meg az épp csak elsáncolt mezővárost. És így tovább.

Vagy a tatárjárásnál elsiratunk mindent és mindenkit a muhi pusztán, de miért nem teszünk oda legalább egy feliratot, hogy amikor negyven év múlva a tatárok visszajöttek, akkor legyőztük őket, hogy jogosan bosszút álltunk rajtuk?

Ön szerint a magyar fiatalok „érintettebbek”, mint a környező országok, vagy Európa fiataljai? Vagy másik irányból: látja-e a fiataljainkon, hogy már elegük van a negativitásból, és nem a fájdalmat és a traumát akarják újratermelni?

Azt látom, hogy ők szeretnének pozitív identitást megélni. Megint egy távolabbi példa.

(A magyar válogatott évtizedek után kijutott az Európa-bajnokságra és ott fantasztikusan teljesített, a főváros utcáin ennek nyomán tízezrek ünnepeltek, főleg fiatalok – a szerk.) Ez ugyanerről szólt: éljük meg azt, hogy magyarok vagyunk egy jó sztoriként, egy győztes sztoriként!

A hozzáállást érdemes újradefiniálni és úgy elmesélni a sztorikat, hogy a fiatal magyarok maguktól is ezt a sztorit akarják folytatni, ezt az 1100 éve zajló történetet, amit magyar történelemnek hívunk. De ehhez muníciót kell adni: ezen dolgozunk.

Szurkolók ünnepelve vonulnak a fővárosi Szent István körúton a villamos síneken a franciaországi labdarúgó Európa-bajnokság F csoportja második fordulójában játszott Izland - Magyarország mérkőzés végén 2016. június 18-án. MTI Fotó: Balogh Zoltán

Mi lehet ön szerint a közös nevező, ami meghaladhatja az idegbeteg napi politikát, a feloldhatatlannak tűnő ellentmondásokat, az átjárhatatlanságot a politikai tömbök között?

Hogyan legyen ötletem ezeknek az eltéréseknek az áthidalására, amikor a távoli Nyugaton megjelenik egy jelenség, a cancel culture? Hogyan legyen ötletem, amikor azt mondja a felvilágosult nyugati, hogy ő woke, és szembenéz azzal, hogy fehér a bőre? Ezzel nem tudok mit kezdeni. Innentől kezdve náluk vajon hol lesz a nemzeti minimum? Ha egy kicsit tágítjuk a kört, akkor azt láthatjuk, hogy

De térjünk vissza a hazai vizekre. Ha azt halljuk, hogy Kossuth Lajos, akkor a felvillanó kép minden vita ellenére közös és alapjában véve pozitív, ez így égett be a magyar emlékezetbe. Nagy Imre más tészta: vannak, akik a halálukkal nagyobb szolgálatot tesznek, mint az életükkel.

Nagy Imre tiszteletre méltó abból a szempontból, hogy vállalta a mártíromságot, de soha az életben nem lesz az 56-os forradalom arca, mert a forradalom arca a Time magazin grafikája a magyar szabadságharcos képével. Érdemeit, amit mártírként szerzett, nem lehet nem elismeri  – de nem lesz, és nem is lehet soha egyenlő 1956-al.

A Time magazin ominózus grafikája

Kik között zajlott ez a polgárháború?

Ha Európát nézzük, először is van egy földrajzi meghatározottság:

Náluk nem próbálták ki élesben, idegen megszállás alatt a kommunizmust.

Másrészt a hidegháború idején nem csak a „szabad világ” állt szemben a kommunista blokkal, hanem a keresztény Európa is a marxista Európával, ami földrajzilag nem feltétlenül a Vasfüggöny két oldalát jelentette. Gondoljunk például a lengyel származású II. János Pál pápára, aki a Vasfüggöny mögül érkezett, majd visszavitte az örömhírt: „Ne féljetek”. De gondolhatunk másfelől a nyugati kommunista pártokra, a társutas értelmiségre. Ezek a mozgások, ellentétek ma is hatnak.