Sírhelyét (akárcsak Petőfiét) nem ismerjük, de szövegei, karakterei annyira élőek, hogy úgy érezzük, beszélgetünk vele – Rejtő Jenőre emlékezünk

„Tüzesen süt le a nyári nap sugára”; „A patakban két gyermek fürdik”;

Mindenki által ismert és kedvelt művek kezdősorai, közös élményünk, a kultúránk részei. Az első kettő kötelező olvasmány is a magyar iskolákban. Reich Jenő, akinek személyi okmányaiban haláláig ez a név szerepelt, éppen 120 éve született Budapesten. 

És ez ugyan miért érdekes? – vonhatna vállat az olvasó.

de ha hozzátesszük, hogy P. Howardról, vagyis Rejtő Jenőről van szó, sokaknak talán felcsillan a szeme, és ajka önkéntelen mosolyra húzódik. S talán mégis inkább marad az oldalon. A harmadik idézet ugyanis tőle származik, a Piszkos Fred, a kapitány legendás nyitómondata Fülig Jimmy szájából.

Az irodalmi életben – ami olyasmi lehet, mint a Négy Vidám Halottmosó étterem, csak itt a faragott széklábak és faragatlan vendégek között az úri közönség verekedés helyett unatkozik – nem nagyon szorítottak számára helyet. Ellenben az olvasók falták a könyveit.

Rejtő munkásságát sokáig az orwelli dupla beszél sújtotta: mindenkinek volt „hivatalos” kedvenc írója, akit illett ismerni és magasztalni (még ha olvasni nem is feltétlenül), és volt a valódi, a csak magunknak, kicsit restelkedve bevallott kedvenc; ilyen volt Rejtő évtizedekig. Aztán egyszer csak már lehetett róla beszélni, magasztalni, tanulmányok, könyvek és előadások témájává vált, és – igaz, alternatív lehetőségként – az oktatásba is bekúszott. Szép lassan kiderült – amit persze nyilván tudtunk – mennyi elkötelezett rajongója van,

Még utcát is kapott – igaz, elég kurtát –, egykori szülőháza környékén, a Magyar Színház mellett.

Éppen ezért szükségtelen a száraz évfordulók kötelező kellékeként felsorolni életrajzának fontos állomásait, már csak azért is, mert ezek egyfelől bizonytalanok és néha illúziórombolók (például sosem szolgált az idegenlégióban és Afrikában is csak pár napot töltött), másfelől

Hatalmasra nőtt, a focit és a bokszot kedvelő, hol kenyérre kenhetően kedves, máskor elviselhetetlen alak, aki a munkához gyógyszerekkel stimulálta magát, éjszakázott, szerencsejátékokat űzött, ha sokat keresett (mert előfordult), gyorsan elverte. Rajongott a nőkért, de nem tudott kitartani mellettük; kétszer nősült, elvette a gépírónőjét, de mindkétszer hónapok után el is vált. Megjárta az idegszanatóriumot (akár a vele csaknem egyidős József Attila), és ugyancsak nem természetes halált halt.

Egy rövid cikkben nehéz lenne összefoglalni mindazt, miért szeretjük Rejtőt, és miért nem igaz rá a – sokáig lesajnálóan emlegetett – „ponyvaszerző” minősítés. Talán három olyan elemet emelnék ki az írásaiból, amelyek miatt ennyi idő elteltével is említésre méltóak a művei.

Az első maga az az univerzum, amelyet megalkotott. Hasonlóan a híres fantasykhoz (a Gyűrűk ura- vagy a Harry Potter-galaxishoz)

Ezek a lehetetlen nevű szereplők, akik belakják a földgolyó minden táját, tulajdonképpen bűnözők: csempészek, tolvajok, rablók, gyilkosok. Mégis, valamennyien kedvesek, humorosak, szeretetre méltóak, és értékrendjükben a becsület, a nők tisztelete, a szabadság, sőt a hazaszeretet, a kitartás, a férfiasság (illetve a nőiesség) vezető helyen áll. Ebben a kozmoszban a gazfickók ugyan el-elcsennek ezt-azt (pénzt, hadihajót, menetszázadot), meg-megölnek ezt-azt, 

Az alakok olykor a regények között is át-átjárnak; ebben a párhuzamos világban valós országok és városok utcáin abszurd helyzetekben groteszk figurák cselekszenek és beszélnek. Hagyományos értelemben vett realizmusnak nyoma sincs, de ha elfogadtuk ennek az univerzumnak a logikáját és törvényeit, beléptünk a Rejtő teremtette közegbe, már az ő szemével látjuk ezeket a különös hősöket.

Mindig happy end van, az elengedhetetlen szerelmi szál beteljesüléssel (szinte mindig házassággal) végződik,

pedig túl vagyunk már Balzacon, Zolán, sőt Móriczon is. Az angol név és a nemzetközi környezet dacára a harmincas évek Pestje rányomja hangulatát erre a világra, és ott van bennük Mikszáth anekdotázó nyelvi humora is, sőt a minden hájjal megkent házasságszédelgő Noszty Feri, az őrült várúr Pongrácz gróf, a Fekete város Quendele mind-mind pre-howardi alakok. Bejárjuk a glóbuszt európai nagyvárosoktól és kikötőktől (Pireusz, Nizza, Marseille, London, Párizs) a misztikus Keletig (Indonézia, Szingapúr, a Csendes-óceáni szigetek) és a sötét Afrikáig, érezzük a mangrove mocsarak bűzlő kigőzölgését, a Szahara nappali melegét és a dermesztő éjszakákat, a szomjúságot és a kinin keserű ízét,

Stílusa utánozhatatlan, egy-egy váratlan mellékmondat hirtelen átértelmezi az előzőket, a vicc olykor a narrációban van; elsősorban talán ezek miatt megfilmesíthetetlenek a regényei. (Akadt több próbálkozás, mindegyik megbukott.) Már-már eposzi jelzővel ellátott karakterei beleégnek a tudatunkba, s közeli ismerőseink a köznévvé nemesült Buzgó Mócsing vagy Fülig Jimmy, az önhitt vagány, esetleg Piszkos Fred, akinek a sapkája is agyvelővel van tele, no meg 

Végezetül egészen páratlan a cselekményvezetése, bonyolult krimiszálak szövődnek, és – noha a sodró elbeszélés közben szinte el is feledkezünk róla – valamennyi sztori annyira kidolgozott és fordulatos, hogy egy hollywoodi forgatókönyvíró a fél karját odaadná bármelyikért.

A Csontbrigádban megidézett körülmények között (csak a sivatag pokoli forróságát itt az orosz tél dermesztő zimankójára kell cserélni), valahol a nagy Szovjetunióban (egy Jevdokovo nevű falu közelében) tűnt el örökre.

az örökös delirium tremenstől vidám Wagner úr, a javíthatatlan kispolgár Vanek úr, a kacsázó léptű Tuskó Hopkins – vagy a lányok, az igéző Vörös Karom, a hebehurgya Evelyn Weston, a síró-nevető szemű grófné, a szépséges Yvonne – közé. Mert néha van, hogy a fantázia kellemesebb a valóságnál.

S ha nem is tudunk pontos választ adni arra kérdésre, hol temették el, nincs hiányérzetünk, mert mint a Barbara Tejbárban a filléres ponyvák szakértője mondja: „Az majd kiderül a végén. És ha nem, ki gondol a regény végén, annyi megoldott rejtély között, pont erre az egyre?” 

***

(Nyitókép: Mandiner)