„Az emberi tartás és az igazság fontosabb, mint a hatalom kiszolgálása” – Döbrentei Kornél a Mandinernek

Kisgyermekkor: a második világháború után vagyunk. Ha körülnézünk, milyen világot látunk?
Egy olyan világot, amelyben a trianoni békeszerződés következményei még mindig hatnak. Az ország tele van kihívásokkal, az emberek pedig próbálnak boldogulni. Egy olyan világot, amelyben például Klebelsberg Kunó nevét rossz fényben tüntetik fel a kommunisták, holott egy zseniális magyar ember volt, aki a nemzet felemelkedéséért dolgozott. Olyan korszak ez, amelyben a történelmet meghamisítják, s amit az iskolákban tanítanak, nagyrészt nem igaz.

És kik vannak közvetlenül ön körül?
Nekem szerencsém volt, mert a családom őszintén felfedte a múlt valódi arcát – ők nem éppen a kommunizmus oldalán álltak. Például érettségi előtt a nagyapám – ő a Székely Hadosztály ütegparancsnoka volt – mesélte el az igazságot a tanácsköztársaságról, amit az iskolában teljesen másképp tanítottak. Úgy látom, sok tekintetben a múlt bizonyos mintázatai ismétlődnek. Ahogyan Trianon és a versailles-i béke idején gazdasági és politikai nyomás alá helyezték Magyarországot, úgy ma is hasonló tendenciák figyelhetők meg Európa részéről. Az ország történelme során többször kerültünk már hátrányos helyzetbe külső hatalmak döntései miatt. Ott volt például a Marshall-segély: Ausztria megkapta, Magyarország viszont nem, mert szovjet befolyás alatt állt. Ez óriási különbségeket eredményezett a fejlődésben. Miközben Németországot újjáépítették és erős állammá tették, Magyarország számára teljesen más sors volt kijelölve.

Láthatóan még most is erős érzelmek fűzik ehhez az időszakhoz.
Hetvennyolc évesen azt látom, hogy nagyon nehéz megbirkózni ezekkel az igazságokkal. A családom révén mindig is büszke voltam a magyarságomra, és fontosnak tartom megőrizni és továbbadni a valódi történelmi ismereteket. Ezért említettem Klebelsberget is – fantasztikus munkát végzett, és méltatlanul támadták. Hamarosan a születésének 150. évfordulója lesz; róla örömmel írok, mert egyike volt azoknak, akik valóban a magyar jövőért dolgoztak.

Önt idézem: „1946-os születésem után minden megszakadt, megromlott, és amióta élek, egy teljes, hátrányos helyzet rabja vagyok – nemcsak én, mások is”. Mi az, ami megszakadt és megromlott?
Az önrendelkezés joga szűnt meg, amit manapság is megpróbálnak – nagyon helyesen – visszakérni. 1949-től teljes kommunista diktatúra uralkodott. A magyar elit száműzetésbe kényszerült, az egyházakat ellehetetlenítették. Én még járhattam hittanra, de az öcsémnek már tilos volt. Az emberek szeme előtt csak a napi túlélés lebegett, reménytelen, kudarcot sejtető jövőkép lengte körül őket. A forradalom sem hozott felszabadulást, csak újabb elnyomást és emigrációt.

Lehántva mindazt, amit már a felnőtt Döbrentei Kornél történelmi tudása tesz hozzá az eseményekhez, milyen élményei voltak 1956-ban a tízéves kisfiúnak? 
A szüleim igyekeztek minket távol tartani a politikától, az volt a felfogásuk, hogy ez nem a mi háborúnk – egykori ludovikások voltak. Emlékszem, apám még be is zárt minket, de mi már éreztük a változásokat. Az iskolában úttörőmozgalom működött, de mi inkább kiszöktünk az öcsémmel a nagyállomásra, és síneket szedtünk fel; így próbáltunk segíteni, mert éreztük, hogy valami nagy dolog történik. Egy bácsi biztatott minket: „Jól van, öcsi, fogd meg!” Egészen más lett a levegő, az emberek összetartottak, a rendőrök elvonultak – egy pillanatra valódi szabadság volt. Akkoriban ugyanis a szabadság csak illúzió volt. Minden család sérült: valakit elvittek, másokat beszerveztek. Egy költő barátomat, aki a tihanyi bencésekhez járt, még kamaszként letartóztatták, és borzalmas kínzásokat kellett elszenvednie. Csizmasarokkal rátapostak a fülére, ami eltört, majd jött az őrváltás, és valaki egy kis törlőkendőt ejtett oda neki – ez a kép tökéletesen kifejezi, hogy az ördög és a Jóisten egyszerre van jelen. 

A gonosz mindig „többen van”, de nem szabad melléállni.

Ekkortájt már érdeklődött az írás iránt?
Igen, teljesen ösztönösen. Az első versemet kilencévesen írtam egy fogalmazásórán, Itt van a nyár címmel. Sokat olvastam népmeséket, Illyés Gyula feldolgozásait különösen szerettem. Nehezen tanultam meg olvasni, de a népköltészet képi világa mélyen hatott rám. Apám is írt, a családban volt irodalmi hagyomány. Egy alkalommal az iskolában egy tanár összegyűjtötte az írásaimat, és benevezett egy pályázatra, ahol első díjat nyertem költői kategóriában. Ennek részeként Gáti József színművész felolvasta a versemet a rádióban, és nyertem egy budapesti sétarepülést is. Utóbbira nagyapám kísért el, aki kemény katonaember volt; emlékszem, fogta a kezemet és azt mondta: „Maga nem félhet!” Sosem felejtem el.

Jól sejtem, hogy a felmenői miatt nem járhatott egyetemre?
Igen.

Hogyan élte meg?
Nagyon nehezen.

Düh, szégyen? Mi volt önben?
Fájdalom és igazságtalanságérzet, hiszen nem tehettem róla, milyen családból származom. Ennek ellenére próbálkoztam, történelem–magyar szakra jelentkeztem, mert erős humán érdeklődésem volt. Arra gondoltam, ha az országos tanulmányi versenyen bekerülök az első tízbe, akkor felvételi nélkül bejuthatok. Írtam egy tanulmányt Charles Baudelaire, József Attila és Tóth Árpád verseinek összehasonlításából. A zsűri elismerte, de az iskolai párttitkár és a KISZ-vezető egyszerűen elzárták az utamat.

Így lett kocsikísérő, raktáros, majd tengerész? Erre az érdekes hármasra bukkantam ugyanis, és nem kerülte el a figyelmemet, hogy mind kétkezi munka.
Igen, nem maradt más választásom, fizikai munkát kellett végeznem. Kocsikísérő lettem, cementeszsákokat pakoltam teherautókra. Utazáskor pedig a kocsiplatón régi Ludas Matyi újságokra írtam a verseimet. Rajtam kívül másokat is diszkrimináltak, például Egont, aki katonatiszti családból származott. Az igazságtalanság mindenhol ott volt, nagyon fájt, rengeteg düh és harag gyűlt fel bennem; azt hiszem, a legrosszabb férfitulajdonságok egyesültek bennem akkoriban. A tengerészhagyomány pedig családi örökség volt, anyai nagybátyám hosszújáratú tengerészkapitányként végzett még a Horthy-korszakban. Véletlenül felvettek a csepeli szabadkikötőbe, ami rangnak számított. A tengerésztiszti akadémián minden műszaki tárgyat meg kellett tanulnunk, beleértve a csillagászatot és a térképészeti navigációt is. Mindezek mellett az irodalom kilencéves koromtól velem maradt, konokul, megszakítás nélkül.

Mindig úgy képzelem, hogy a tengerészélet kalandorsággal jár. Önre is jellemző volt?
(Nevet) Abszolút.

Inspirálta ez az időszak a későbbi írásait?
Természetesen. Bár bevallom, a vizet sosem szerettem, mert kisgyermekként belezuhantam egy ciszternába, és majdnem megfulladtam – traumatikus élmény volt, de az életösztön erősebbnek bizonyult. 

Láttam a legszebb és a legfélelmetesebb arcát is: a szelíd végtelenséget éppúgy, mint a fekete eget, a tomboló hullámokat. Ráadásul az ember néha olyan helyzetbe kerül, amelyben nincs választása. Egyszer egy viharos éjszakán fel kellett másznom az árbócra, hogy kitűzzem a fogadó ország zászlaját – ha nem teszem, ránk is lőhettek volna. Szörnyű volt a vízjárás, borzalmasan ingott a hajó, a kötelek meg voltak dagadva az egész napos esőzéstől, a kapitány pedig ordított. Ha onnan leestem volna, senki nem tudott volna megmenteni. Csak másztam és másztam fölfelé rendületlenül, most is látom magam előtt, ahogy a só – mint a csipke – kiült az árbócra. De a félelem akkor sem bénított meg, egyszerűen nem lehetett engedni neki. Néha még álmodom is ezzel, az ilyen élmények nagyban formálták a későbbi gondolkodásomat, gyakran visszaköszönnek az írásaimban is.

Hiányzott ez a közeg, miután eljött?
Érdekes kettősség volt. Három hét után már tele voltam honvággyal, mégis volt valami vonzó abban a szabadságban.

Különös, ahogy a tengert Istenhez hasonlítja. Szemlélve ezt az akkori istenképet és mellétéve a mostanit, változott a hozzá való viszonya?
Óriási a különbség, nagyon köszönöm a kérdést, mély emberismeretre vall. A közelmúltban egy kórházban halálközeli élményen estem át, ami más megvilágításba helyezte a hitemet. Fiatalon az ember máshogy gondolkodik, mint hetvennyolc évesen. Most úgy érzem, sokkal közelebb kerültem Isten mindenhatóságához és egyetemességéhez. Mintha a szívem és az értelmem egész máshogy lenne megtöltve.

Amit az említett halálközeli élmény során tapasztalt, eltért az elképzeléseitől?
Teljesen. Semmiféle fényességet nem láttam, sőt ellenkezőleg.

Megijedt attól, amit látott?
Megborzadtam tőle. Mintha zápuló köveket nyalogattam volna. Talán csak nem jutottam el addig a fényességig, amiről mások beszélnek, akik könyvet írnak az ilyen élményekről. Egy orvos elárulta, hogy teljesen kiszolgáltatott állapotban voltam. Tudja, azt hiszem, soha nem éreztem magam annyira védtelennek, mint akkor: sem a ciszternában fuldokolva, sem fent az árbóc tetején a viharos tengeren.

Gondolkodott azon, Isten mit akart üzenni ezzel?
Úgy érzem, még nem vagyok méltó a válaszra. Ráadásul megzavart az öcsém nemrég bekövetkezett halála, aki rendszeresen látogatott engem a kórházban. Nem gondoltam volna, hogy végül túlélem őt. Gyakran látom magam előtt az arcát, és dühös is voltam Istenre – bár nem jó szó a düh, hiszen ahhoz túl kicsi vagyok. Ez a veszteség nem múlik el, és az ember hirtelen rádöbben, hogy már több van mögötte, mint előtte. Minden döntés más súlyt kap.

Ez bénító érzés?
Kicsit igen. Nem akarom mesterségesen életben tartani magamban ezeket a gondolatokat, de egyelőre nem múlnak. Persze, valahogy meg fogom oldani, csak ha már ennyire őszintén beszélgetünk, akkor ez valóban egy furcsa szakasz. Talán van benne önámítás is – hiszen minden életösztönben ott rejlik egy kis önámítás, ezt tudjuk.

Engedjen meg egy kis oldást mindezek után: hogyan kezdődött az újságírói pályafutása?
A tengerészet után azt hittem, hogy írni fogok, és megpróbálok valahogy érvényesülni. De nem tudtam munkahelyet találni, országos laphoz nem vettek fel, végül egy üzemi laphoz kerültem. Jóval később, 1991-től viszont hosszú időn át a Hitel rovatvezetője és irodalmi szerkesztője voltam.

Igaz, hogy első verse Nagy László közreműködésével jelent meg?
Bizonyos értelemben. Nagy László meglátta bennem a tehetséget, és felkarolt, ami hatalmas megtiszteltetés volt, mert nem volt az az ember, aki bárkivel megtette ezt. Ha már a fenti emlékképek előkerültek, a Tenger című versemet például különösen fontosnak tartotta. Bár vakon bíztam benne, voltak tanácsai, amiket nem fogadtam meg, mert éreztem, hogy nekem van igazam – és ezt ő tisztelte is. Például azt tanította, hogy az igét mindig a sor elejére kell tenni, de én rájöttem, hogy ha a végére helyezem, az kiegyensúlyozza a verset. Ezek apró dolgok, de számomra sokat jelentettek.

Behoznék még egy nevet: Latinovits Zoltán nemcsak szerette, de szavalta is a verseit. Barátok voltak?
Igen, többször találkoztunk. Emlékszem, amikor a rakparti esték egyikén törött sarokcsonttal jelent meg, mert a IV. Henrik próbáján szerencsétlenül esett. Akkoriban tele voltam kételyekkel, és neki is elmondtam. Ő csak rám nézett, és azt mondta: „Meg fogod csinálni.” Ez évekkel az öngyilkossága előtt volt. Hihetetlen karakter volt. Szerencsés vagyok, mert sok minőségi emberrel hozott össze az élet, akikkel mélységekről lehetett beszélgetni, mindenféle sallang nélkül.

A rendszerváltozás után milyen társadalmi kérdések foglalkoztatták?

A kommunizmus alatt ezt elfojtották, nem volt valódi nemzeti vállalás, se felelősségérzet. Azóta is folyamatos küzdelem zajlik Magyarország szuverenitásáért. A nyolcvanas-kilencvenes években ez határozottan megjelent a köteteimben.

A hallgatás tovább élt a rendszerváltozás után is?
Igen, és ez nagyon zavart. Voltak, akik még akkor is kényszerlakattal a szájukon éltek. Az én környezetem tele volt önálló gondolkodású emberekkel – színészekkel, költőkkel, grafikusokkal –, akik tisztelték egymást. De találkoztam olyanokkal is, akik megtagadták a családjukat egy kis előnyért. Ezt a mai napig megvetem. A legnagyobb dolgok között van, amikor az ember valódi testvériségre talál valakiben, olyan biztos támaszra, mint a kőszikla. Ilyen emberek mindig voltak, és hála Istennek, ma is vannak.

Érte önt bármilyen atrocitás azért, mert kiállt a véleménye mellett?
Igen, például a Tilos Rádió körüli botrány idején, 2003-ban. Karácsony előtt egy műsorvezető azt mondta, hogy legszívesebben kiirtana minden magyar keresztényt. Erre a közvélemény felháborodott, és Melocco Miklós, illetve Lovas István mellett engem is megkerestek, hogy szólaljak meg az ügyben. 

Akkoriban egyes körök nacionalistának vagy nácinak próbáltak beállítani, pedig a családom sosem rajongott a németekért, inkább az angolokat kedvelték. A történelemben minden nemzetnek megvan a maga felelőssége.

Újra előkerülhet ez az ügy?
Nem igazán. Azok, akik akkor ezt felfújták, már nincsenek aktív szerepben, és az a civil kör, amely ezt generálta, már megszűnőben van. Meg persze az idő is sok mindent átrendezett, én magam is más dolgokkal foglalkozom. Ma már – ha lehet így fogalmazni – a szellem igazi síkján vagyok.

Van olyan nyilatkozata, amit esetleg megbánt?
Őszintén szólva nem érzek ilyet. Mindig próbáltam több szempontból mérlegelni a dolgokat, mielőtt beszéltem. Persze akadtak, akik ellenségként kezeltek, de nem engedtem, hogy bármilyen ideológiai skatulyába szorítsanak. Amikor meghívtak Amerikába, volt, aki kérdőre vont, hogy miért engem küldtek. Engem hívtak meg, nem magamtól mentem. Ma viszont már nem akarok politizálni, inkább csak azt nézem, hogy mennyire állja meg a helyét, amit megírtam.

Azért sok minden bejött, nem?
(Nevet) Sajnos sok minden, igen. Ez az igazság.

Kinek ad a szavára?
Vannak emberek, akiknek a véleményére adok, különösen, ha higgadt és logikus érveik vannak, de nem tudnék egyetlen nevet kiemelni. Fontos számomra a tanulás, mindig figyelek, és ha valaki előadást tart, rögtön érzem, mennyire hiteles.

A kortárs irodalommal hogyan áll?
Szeretem Ágh Istvánt, Bella Istvánt, Vári Fábián Lászlót, és sok fiatalt is figyelemmel kísértem. A Hitel szerkesztőségében töltött tizenöt év alatt láttam, hogy egyesek kiemelkedtek, mások eltűntek. Nem mindig az számít, valakinek igaza van-e, hanem hogy van-e egyénisége és hitelessége.

Van valami, amivel még adósnak érzi magát?
Az ember mindig úgy érzi, hogy van még feladata. Az írás is ilyen, állandó gyötrődés. Nagy László mondta egyszer, hogy „ebben az a gyönyörű, fiam, hogy csupa gyötrődés az egész”. Akkor még nem értettem, de most már tudom, hogy igaza volt. A kérdés, hogy mit bír ki az ember – magam sem gondoltam, hogy ennyi mindent kibírok mind mellőztetésben, mind dicséretben.

2004-ben alternatív Kossuth-díjat kapott, most pedig hivatalosan is megkapta a díjat. Mit jelent ez önnek?
Nagy elégtétel. Én már az alternatív díjat is megtisztelőnek éreztem, mert azt az erkölcsi tartás miatt adták.

Dolgozik valamin jelenleg?
Igen, két könyvön is. Miután kijöttem a kórházból, összeállítottam a Hálaadás Mária erejével című verseskötetet, amelyben minden eddigi, a feleségemről, Máriáról írt versem szerepel. Ez egyfajta tisztelgés is egy olyan hűség és barátság előtt, amely nemcsak egy ember életében, hanem a mai világban is ritka. Emellett készül egy új könyvem a Püskinél – 2019 óta nem jelent meg tőlem kötet, de az egészségi állapotom miatt sok minden hátráltatta ezt. Most úgy tűnik, mintha valami beteljesedne. Van továbbá huszonöt olyan történetem, amelyet prózában kellene megírnom – ezek mind túléltek engem, egyszerűen nem lehet nem elmesélni őket.

Nyitókép: Földházi Árpád