Korunk hiteles forradalmára – Hegyi Ede prózája

Jelen van a kortárs magyar irodalomban egy hullám, amelynek a képviselőit azért nem ismeri a nagyközönség, mert a mélyben úsznak, nem az áramlatok felszínén: egyik „irodalmi műhelyhez” sem tartoznak, a radar alatt maradnak. Ezek az írók lélegző, olvasmányos, mélyre ható, kicsit sem rózsás irodalmat ígérnek. Közös jellemzőjük, hogy eredetik, értelmezhető történetet bonyolítanak, és nyomot hagynak az olvasóban.

Ezúttal Hegyi Edét mutatjuk be, aki Budapesten született 1988-ban, jelenleg Angyalföldön él feleségével és kislányával. Két regénye jelent meg, közülük egyértelműen A senki című, debütáló opuszt érdemes kiemelni: ebben megvillantja, mire számíthatunk és mire számítunk tőle a jövőben.

A senki jelet küldött nekem, hogy nem vagyok egyedül. Hogy vagyunk még páran írók, olvasók, akik egyszerre vágyunk élményszerűségre, komoly kérdések megfogalmazására és művészi színvonalra – nem a narrátor nyűglődéseire, tűnődéseire, homályos vélemények, divatok erőltetésére, hanem belülről fakadó, tiszta beszédre. Kalandra, könyörgöm, cselekményre.

Hegyinél valódisággal találkozunk az irodalomban: levegőt kapsz egy levegőtlen szobában, mintha kinyitnának ajtót, ablakot.  Nem arról van szó, hogy az író teljes fegyverzetben pattant ki valahonnan, és tökéletes mondatokat ír, hanem az őszinteség és a hitelesség találkozásáról: tudod, hogy amiről ír, átélte, és amit átélt, képes az irodalom közegébe transzformálni. Szüttyögés nélkül.

Miről ír Hegyi Ede A senki című könyvben? Egyszerű: a bölcsészfiú multinacionális cégek világába csöppen. Úgy érzi, célok nélkül létezik. Úgy érzi, nem önazonos. A végén fölcsillan egy reménysugár. Ismerős? Sokaknak igen. Egyszerű megírni? Dehogyis. Az író ugyanis nem a társadalmi-politikai folyamatok felől közelít, hanem a belső megélés dimenziói nyílnak meg egy művészkedés nélküli prózai világban: pörgős párbeszédek, humor és arányosan adagolt reflexió a kulcs.

Hegyi Ede azért hiteles forradalmár, mert A senkit a jó irodalomhoz szükséges létkérdések mellett valós társadalmi kérdések feszítik, nem az álszentség: az önmagában vett „társadalmiaskodás” unalmas, üres, hazug mondatokhoz vezet. Hegyi sorai a pitiánerség ellentétei: hétköznapiak, de valódiak. Mit akarnak „kiharcolni”ezek a mondatok a főhős számára és számunkra? Egy másik életet. Ami nem hazugságban telik.

„A lehetőségről van szó. A döntésről van szó. Arról, hogy nem lehetek örökké áldozat. Ha nem az én kezemben van az irányítás, akkor nincsen senkiében. Akkor bekötött szemmel sétálok az autópályán forgalommal szemben. Akkor magamra gyújtok egy benzinkutat. Akkor leugrom egy hídról. Akkor fekszem az ágyban az elmúlásra várva” – áll a regényben, amiről talán a Harcosok klubja rémlik föl bennünk. Ez nem véletlen. Az író minden bizonnyal előképének tartja Chuck Palahniuk művét, könyve mégsem utánérzés, hanem elő­érzet: életműve a kőkemény társadalomkritika felé indulhat, ami egyfajta „létkritikaként” a feloldhatatlan problémákat sem engedi el.

Hegyi Ede olyan író, akit jó olvasni. Kínzó kérdéseit egyszerűen, lényeglátóan fogalmazza meg, az ifjúsági irodalomra emlékeztető üdeséggel. Azzal foglalkozik, ami fontos. A saját életével. Úgy foglalkozik vele, hogy az olvasás élménye a megoldás részévé válik.

Drukkolunk neki, azonosulunk vele. Amikor egy érző lélek belekerül egy érzéketlen világba. Végül is ennyi az egész. Hegyi Ede beszél hozzánk, miközben magáról beszél. Jólesik hallgatni, de nem rossz értelemben. Rossz értelemben azt esik jól hallgatni, hogy milyen jó emberek vagyunk, miközben mások gonoszak. Erről itt szó sincs, a szöveg életszerű marad: sem indoktrináció, sem epigonizmus vádja nem érheti, ami önmagában kiemeli kortársai közül, a hiányosságaival együtt.

Úgy vélem, erre az elbeszélői tehetségre lehet építeni. Valami hiteleset, valami forradalmit várok. 

Nyitókép: Mandiner-archív