Luxemburgi Zsigmondot félte a cseh nép, ami persze nem véletlen. A Kingdom Come: Deliverance 2 erre a félelemre építve mutatja be, hogy milyen volt a középkor egy egyszerű ember szemszögéből.
Vannak olyan történetek, melyek egy elképzelt katasztrófáról, mások az adott pillanatról szólnak, de akadnak olyanok is, melyek évekre-évtizedekre vagy épp évszázadokra nyúlnak vissza. A 2018-as Kingdom Come: Deliverance esetében egészen az Úr 1403-as esztendejéig kell visszatekintenünk, a Cseh Királyságba, melynek Magyarországhoz hasonlóan volt ideje megismerni, hogy milyen egy idegen hatalom befolyása alatt élni. Röviden a lényeg: éppen Luxemburgi Zsigmond magyar király (vagy német király, később német-római császár) terrorizálja a helyieket,
méghozzá a cseh nemesség jóváhagyásával, beengedve a magyar királyság területén élő, zsoldosként alkalmazott kunokat.
A rossz hírű martalócok Bohémia területén felégetik a meglátogatott településeket, persze csak nevelési célzattal, ám a Skalitzban élő kovács fia, Henry, kicsit magára veszi szülei halálát és a falu lerohanását, ezért bosszút esküdve a helyi nemeshez csapódik, hogy segítségével teljesítse be végzetét. Ez az egyszerű középkori történet elevenedett meg 2018-ban, az egykori cseh Illusion Softworks-ből (Mafia-sorozat) kivált Daniel Vávra alapította Warhorse Studios játékában, mely hosszú évek alatt szinte a semmiből lett fáradtságos munkával felépítve.
Ezt is ajánljuk a témában
2007-ben egy kis stúdió kultikus játékot teremtett, mely a nyolcvanas évek egyik legnagyobb európai katasztrófájából táplálkozott – végül "csak" 17 évet kellett várni a tényleges folytatásra.
Alapjait a CryEngine 3.0 grafikus motor, az egyik legjobb, de leginkább erőforrás-igényes engine adta, a Kingdom Come pedig történetével, a játékmenet nyújtotta szabadsággal lassan meghódította a játékosok szívét. Persze ebben az esetben is akadtak elégedetlenkedők, valaki például a diverzitást hiányolta az egykori Bohémia területén, amivel kapcsolatban a karakán Vávra azért gyorsan helyre tette a történelmet nem ismerő aktivistákat. Ettől függetlenül a játék messze nem volt tökéletes, mégis jóformán az indie mezőnyben hozott AAA minőséget. Azóta azonban sok víz lefolyt már a Dunán, a folytatás pedig megérkezett, hogy újragondolva ismét megteremtse a tökéletes középkor-szimuláció érzetét.
Mondhatnánk a Warhorse Studios alkotásában megismert kunok (cumans) viselkedése alapján, de ennél azért többről van szó. A Kingdom Come: Deliverance ugyanis nem kifejezetten foglal állást, helyette inkább hagyja, hogy a játékos a főszereplőn keresztül érvényesülve bontakozzon ki. A folytatás pedig lényegében ugyanezt teszi, csak még grandiózusabb, csiszoltabb formában. A bevezető ostrom-küldetést követően Henry fontos feladatot kap: segíteni egy levelet eljuttatni a címzetthez, miközben a környéket banditák járják, a helyi katonák pedig emiatt senkit sem látnak szívesen.
Henry csapata végül pont a banditák útjába kerül, akik mindenkit lemészárolnak, és Henry is csak azért ússza meg a támadást, mert egy kalandvágyó ficsúrt követve a nádasban sasolja a tó partján mosó menyecskéket.
Ezt is ajánljuk a témában
Számos családbarát, kimondottan különleges, de legalábbis nagyon élvezetes és szórakoztató videójáték után a hibrid Switchre olyasmi jelent meg, amire nem számítottunk.
Ennek eredményeképpen Henry nemcsak mindent elveszít és újra névtelen senkivé válik az idegen, nem túl barátságos vidéken, de társával együtt komolyan meg is sérül, életét pedig az erdei füvesasszonynak köszönheti, aki barátjáról és róla is gondoskodik a nehéz órákban. Innentől pedig abszolút a játékoson múlik, hogy alakul Henry sorsa, amit tessék szó szerint érteni. A Kingdom Come: Deliverance 2-ben a főcím több óra után köszön be, a teljes játékidő pedig elméletben legalább 100 óra, amit könnyűszerrel el tudok hinni, miután 20-30 órát követően még bőven akadt mit felfedezni, és a történetben még alig haladtam.
A Kingdom Come: Deliverance 2 szó szerint szimulátor, az akció-kalandjátékos köpeny ebben az esetben csak álca. Egy-egy összehasonlítás ellenére a lengyel The Witcher egészen más tészta, és ne csak a külső nézetet, a fantasy elemeket és a domináns akciót vond ki a képletből, hiszen a két produkció szinte nem is állhatna messzebb egymástól, lényegében annyi közös nevezőt hagyva, hogy mindkettőben szerepel kard. Henryvel ugyanis bármit teszünk, az tényleg következményekkel jár. Válaszaink és tetteink nemcsak egy-egy személyt befolyásolnak, de általuk akár komplett küldetéseket, sőt a fejlődésünket is.
Képességeink ugyanis mind úgy alakulnak, ahogy mi cselekszünk, sőt a megítélésünk is ehhez igazodik, ami pedig a hozzánk való viszonyt befolyásolja.
A két hatalmas régiót bejárni rendkívül hosszú idő, pláne a településeknek, azok lakóinak és a hozzájuk kötött számtalan mellékküldetésnek hála, miközben a szabadban kóborolva is bármikor belefuthatunk egy hirtelen eseménybe, amiért a saját rutinjuk szerint cselekvő NPC-k (nem játékos karakterek) a felelősek. És a fejlesztők ugyan minimálisan javítottak/könnyítettek a mentési rendszeren, akármikor és akárhol így sem menthetjük el az állásunkat,
ha pedig, mondjuk, 2-3 óra barangolást követően egy csapat vad kutya támad meg, az elég komoly következményekkel járhat – haverom haverja mondta.
Ezt is ajánljuk a témában
Megszokott dolog, hogy a woke ideológia és a genderlobbi kifejezetten károsan hat egy kultúrtermék megítélésére, mégis akadnak olyanok, akik mindenáron letolnák az ember torkán a propagandát. Böjtös Gábor írása a Dragon Age: The Veilguard nevű videojátékról.
Ha pedig csiszolás és egyszerűsítés, akkor a harcrendszert is meg kell említeni. A közelharc továbbra sem könnyű, rá kell érezni, de a korábbi 5 helyett már csak 4 irányból támadva, a letisztultabb mozgásakciókkal élve azért egyszerűbb a védekezés és a harc is, noha nekem még mindig nem a szívem csücske. Sőt, ezt tartom a játék leggyengébb pontjának, noha kétségkívül sikerült szimulálni a közelharcot. Azt pedig, hogy mit teszünk és mivel ütjük el az időt, senki sem szabja meg. Akár a kocsmában is tölthetjük napjainkat, de védelmező hősnek és a környéket kizsákmányoló rablónak is állhatunk.
A lényeg, hogy mindegyik választásnak megvan a következménye, ahogy befolyásolónak szánt válaszainknak, a népek pedig megjegyzik tetteinket, ahogy azt is, ha lazán kezeljük a személyes higiéniát.
A Kingdom Come: Deliverance 2 tényleg a személyes döntések játéka, így a kapcsolatok terén is mi szabjuk meg, hogy milyen irányba tart a karakter – figyelem, Daniel Vávra azonban továbbra sem a progresszív diverzitást tartja fontosnak! Egyébként meg 20-40 óra alatt az ember itt még mindig csak a felszínt kapargatja, nem jut el a játék igazi mélységéig, amit egyfelől meghálál, aki erre vágyik, másfelől pont ez a középkor-szimulátor legnagyobb hátránya is.
Merthogy nem mindenkinek van ideje, energiája és türelme egy olyan játékhoz, melynél egy-egy párbeszéd és közjáték hosszú percekig zajlik, pláne, ha meg akarjuk érteni a történéseket és személyes viszonyokat, amik szükségesek a teljes képhez. Bevallom, bár kíváncsi voltam a folytatásra, egy idő után én is azt éreztem, hogy ez nekem túl sok, munka és a mindennapok mellett nem erre van szükségem. Nem erre a harcrendszerre, nem erre a mélységre és tartalomra. Éppen ezért a Warhorse Studios játéka nem mindenkinek való, a magyar nyelv hiánya pedig tovább csökkenti a potenciális felhasználók számát.
Ha azonban valaki szeret elveszni a részletekben, élvezi a szabadságot és a rengeteg lehetőséget, illetve vágyik a párbeszédek terén néhol kicsit szabadosan kezelt középkorra, akkor a KC:D2 a nehézkes megoldások és a lassú játékmenet ellenére könnyen lehet új kedvenc, akár az év játéka is, amibe végtelen számú órát képes eltölteni.
Nyitókép: Nemzeti Filmintézet, Hunyadi
Amikor a Partium fővárosa választhatott: megtört vörös brigantiként, vagy méltóságát megőrizve megy román rabságba. Dr. vitéz Jánossy Gyula és a nemzeti érzelmű polgárság, ha csak rövid időre is, de visszaadta a Körös menti település becsületét, és megmentette a várost a megszállók bosszújától.
Egy biztos, ahogyan a kő, és a magyarság, úgy a bocskai is megmarad.
Ritkán látott nyíltsággal állt bele a brüsszeli elitbe Václav Klaus. A volt elnök nyíltan kimondta: Magyarország maradt az egyetlen tagállam, amely dacol a központosító nyomással, a vasárnapi választáson pedig nem csak a hazai ellenzéket kell legyőzni.
A legmagyarabb Habsburg személyéről, csodálatos örökségéről a Habsburg Történeti Intézet könyv és kisfilmek formájában is megemlékezik.
Titkos napló leplezi le, hogyan bántak 1919-ben a védtelenül maradt többségi nemzettel az ukrán soviniszták az első világháború után.
Egy választási győzelem normális esetben a jövőről szól: reformokról, gazdaságról, fejlődésről. De mi történik, ha a hatalom másnap már nem kormányozni akar, hanem elszámoltatni? A történelem azt mutatja, hogy a bosszú logikája gyorsan felülírja a jogot – és ezzel nemcsak a politikát, hanem a gazdaságot is megrendíti. A kérdés nem elméleti: minden demokrácia életében újra és újra felmerül.
A helyzet politikai csapdába ejtette Bukarestet: az offshore-törvény alapján a román államnak mindössze hét napja volt élni elővásárlási jogával, ám a jelenlegi ügyvivő kormány korlátozott jogkörei miatt az utolsó pillanatban kért haladékot a tárgyalásokra.
Több fontos területen lehet komoly változás.
