Számos családbarát, kimondottan különleges, de legalábbis nagyon élvezetes és szórakoztató videójáték után a hibrid Switchre olyasmi jelent meg, amire nem számítottunk.
Nyitókép: Mario & Luigi: Brothership, Nintendo
Jó, azt azért hozzá kell tenni, hogy bármennyire is tévedhetetlennek tűnik a japán óriás, miközben az otthoni gépekre és kiemelten a félig hordozható, félig asztali Nintendo Switch konzolra csak úgy záporoznak az emlékezetesebbnél emlékezetesebb játékok, a cég életében is találni csontvázakat a szekrényben. Ilyen csontváznak mondható az az AlphaDream is, amely 2003 és 2018 között, Game Boyra és Nintendo DS-re, 3DS-re csak úgy ontotta magából a Mario & Luigi-játékokat.
Aztán becsődölt. A szériát azonban nemcsak felélesztette a kiadó, de át is ruházta az Akiba’s Trip- és Octopath Traveler-sorozatokat fejlesztő Acquire-re.
Ezt is ajánljuk a témában
A magyar mozikba december 26-án száguld be a Sonic, a sündisznó 3., hogy a gyűrűk helyett ismét a forintok és dollárok csilingeljenek, és ehhez a Sega is új játékot időzített.
A bajszos vízvezeték-szerelőt talán senkinek sem kell bemutatni, sőt nem hogy mindenki ismeri, de még rejtélyes világokból is a segítségét kérik. Mint például egy másik dimenzióban lévő sziget lakói, akik nagy bajban vannak. A sziget ugyanis némi mesterkedésnek hála apró darabokra szakadt és a mi feladatunk az egyesítésük.
Mario és testvére, Luigi, egy „hajóval” közlekedve fedezi fel a közeli és távoli helyeket, ahol a kisebb szigeteket nemcsak bejárják, de azokat lényegében láncra is fűzik.
Merthogy az elektromosság nagyon fontos szerepet tölt be ebben a kalandban, és ezzel kapcsoljuk össze központi hajó-szigetünket és a többi kis darabkát. Ilyen sziget-darabból pedig rengeteg van, méghozzá a legváltozatosabb formákban, eltérő miliővel, ellenfelekkel, látványvilággal és jellemzőkkel. A fagyostól a láváson át az erdeiig, ami alapvetően erősítené a változatosságot.
A játékmenet pedig egy kaland-RPG keveréke, így felfedezünk és leginkább küzdünk a mindenféle támadókkal, persze a műfajhoz illeszkedve körökre osztott formában. Egyszer egyik, máskor a másik karakterrel támadva, különleges akciókat és kombókat is bevetve. Merthogy a harc szinte már ritmusjáték, aminél a megfelelő gombokat nyomkodjuk, ezzel még nagyobb sebzést és még látványosabb támadás-sort bevetve a mit sem sejtő ellenre.
Azt gondolnánk amúgy, hogy annyi kooperatív játékot, sőt annyi, a Switchre megjelent kooperatív játékot követően a legújabb Mario & Luigi-epizód is ezt a vonalat követi, miközben némi fejlődést láthatunk a DS- és 3DS-epizódok után. De nem is lenne Nintendo a Nintendo, ha egyszerre több lépésben indulna meg a fejlődés útján. A japánok ugyanis nagyon ragaszkodnak a hagyományokhoz, még olyan helyzetekben is, mikor ez ellentmond az ész érveknek.
Ebben az esetben például hiába adja magát a cím, melyhez igazodva a testvérpárt akár ketten is lehetne irányítani, legalább offline, ketten a kanapén ülve, erre sajnos esély sincs.
Tudom, így lett kitalálva a játékmenet, vagyis egy játékos irányítja a kontrollerrel (meglehetősen egyszerű és jól követhető módon) a testvérpárt, akár így megoldva különböző, nem túl nehéz logikai feladványokat. De olyan nemzetközi sikerek után, mint az It Takes Two és az Unravel 2, valamiért azt gondolná az ember, hogy a kiadó nemcsak tanul a korábbi hibákból, de ki is javítja azokat. Márpedig a Mario & Luigi-játékok eddig egyértelműen nem a műfaj csúcsát jelentették.
Ezt is ajánljuk a témában
Megszokott dolog, hogy a woke ideológia és a genderlobbi kifejezetten károsan hat egy kultúrtermék megítélésére, mégis akadnak olyanok, akik mindenáron letolnák az ember torkán a propagandát. Böjtös Gábor írása a Dragon Age: The Veilguard nevű videojátékról.
És nincs ez másként a Mario & Luigi: Brothership esetében sem. Maga az ötlet jó, a játék alapvetően színes, vicces, aranyos és élvezetes. Ettől függetlenül azonban messze nem tökéletes. Azon lépjünk túl, hogy nincs benne co-op, elvégre – bár legalább egy minijáték jó lett volna – az eddig sem volt a széria jellemzője. A Brothership azonban jóval hosszabb a korábbi epizódoknál, viszont nem elég izgalmas ahhoz, hogy ennek legyen logikus magyarázata.
Mert míg a sorozatban a legtöbb játék nagyjából 20 órányi időt igényelt, a legújabb epizód ennek közel a kétszeresét kívánja meg, amihez viszont nem elég izgalmas a játékmenet.
Lehet, a sorozat talán legjobb részét akarta lemásolni a fejlesztő, a 2013-as Mario & Luigi: Dream Team azonban még valahogy látványban is erősebb volt, nekem legalábbis a dizájnja sokkal jobban tetszik. A 2024-es etap leggyengébb pontja pedig jó eséllyel a harc, ami már rövid úton unalmassá válik, ráadásul hosszú is amellett, hogy kimondottan ismétlődő.
A régóta futó széria legújabb része
Persze túlzás lenne azt mondani, hogy a Mario & Luigi: Brothership rossz játék, mert ez nem igaz. Aranyos, egyszerűnek mondható, családbarát kaland-RPG, amelyben érdekes lények és változatos helyszínek váltják egymást, a főellenfelek pedig kifejezetten ötletesek. Gyereknek ideális, ráadásul őt még jó eséllyel az ismétlődés sem zavarja annyira. Ilyenformán a játék karácsonyra is jó választás lehet.
Persze csak akkor, ha Switchre már megvan a Super Mario Bros. Wonder, a Mario Kart, valamelyik Kirby, PS5-re pedig az Astro Bot.
Ezt is ajánljuk a témában
Szinte egyszerre indította el három nagyobb videójáték az őszi dömpinget, és ami a legizgalmasabb, hogy az egyik simán lehetne az év játéka.
Sokféle módon megálmodták már a jövőt, nem egy esetben akár legitimálva mások életének kioltását, és nem ritkán ebből még sportot is űztek. 25 éve az Epic is így tett, ami sokak életét változtatta meg.
Azt gondolnánk, hogy a hangyák csak vonulnak és a raj-intelligenciával élik a kis egyszerű életüket. De mi van, ha a bitang erős rovarok élére áll valaki, aki ért a stratégiához?
Megszokott dolog, hogy a woke ideológia és a genderlobbi kifejezetten károsan hat egy kultúrtermék megítélésére, mégis akadnak olyanok, akik mindenáron letolnák az ember torkán a propagandát. Böjtös Gábor írása a Dragon Age: The Veilguard nevű videojátékról.
Régen nem lepett meg film annyira, mint az Anora: Sean Baker alkotása úgy forgatja ki a prostituáltakkal kapcsolatos hollywoodi kliséket, hogy a tanulság észrevétlenül kúszik be a bőrünk alá.
Évről évre megújul a csatamező, miközben milliók hagyják ott a fogukat, de ebben az esetben senki nem foglalkozik a temetetlen és névtelen halottakkal.
Ezért aztán a Rogán-művek turbófokozatba kapcsol.
A projekt keretein belül képzési anyagot állítanak össze a hallgatók számára, amely segíti őket abban, hogyan ismerhető fel a világnézeti alapú diszkrimináció.
A szlovák miniszterelnök az államnyelvtörvényről is beszélt.
