Az LMBTQ-lobbi vagy a hozzá nem értés okozza ennek a játéknak a bukását?

Nyitókép: Electronic Arts, Dragon Age: The Veilguard

Nehéz a nagyvállalatok élete, hiszen az érdekeik különböznek mindattól, amit a vásárlók szeretnének. A videojátékos iparban például a felhasználók új ötletekre, kiforrott játékmenetre és sztorira, sok esetben akár művészi megvalósításra, és hasonló izgalmakra vágynak, ezzel szemben a nagyobb kiadók teljesen mást részesítenek előnyben. A bevételt. Márpedig a bevételt a tömegek hozzák.

És bármekkorát is nőtt az ipar a nyolcvanas évek vége és a kilencvenes esztendők eleje óta, a tömeg a mainstreamet takarja, ami például egy FIFA, egy F1, egy NBA, egy Call of Duty, egy Battlefield, egy táncikálós Just Dance,

Persze utóbbi is lehet egy célcsoport igénye, például egy Elden Ring esetében. Csak ott sokkal nagyobb a rizikó.

Azt pedig nem szeretik a kimondottan pénzorientált vállalatok, sőt a kompromisszumokra is ritkán hajlandók. És ahogy az új Call of Duty bemutatójánál az azt kiadó Activisiont marasztaltam el, úgy nem sokkal lehetek elnézőbb azzal az Electronic Arts kiadóval (EA) szemben sem, amely szintén számos franchise-t és fejlesztőt véreztetett már ki lelkiismeret-furdalás nélkül.

És bizony a Dragon Age- és Mass Effect-sorozatok éppen úgy nem jártak sokkal jobban, mint a mögöttük álló BioWare stúdió sem.

Pedig a fejlesztők egykoron a legjobb játékokat, azon belül szerepjátékokat tették le az asztalra. Ilyen volt a 2009-es Dragon Age: Origins is.

Dragon Age: Dreadwolf

A Dragon Age egy fantasy-sorozat a szerepjátékos vonalon belül, amely ha nem is a legnagyobb, de komoly rajongói bázist tudhat maga mögött. Epizódjai kapcsolódnak egymáshoz, nem csupán egy univerzumon belül játszódva részei a „családnak”, emiatt pedig karaktereihez is jobban ragaszkodnak a játékosok, fejből fújva az egyedi történelem fontosabb eseményeit. Így szintén nagy felelősség egy újabb epizód elkészítése. Pláne, ha az eleinte 2-3 évente folytatással bővülő történet 10 teljes esztendőre parkolópályára kerül. Mert a Dragon Age-dzsel ez történt.

2012-ben a megmaradt két alapító, Ray Muzyka és Greg Zeschuk is elhagyta a stúdiót, de az Inqusition megjelenését követően számos fontos alkotóval lett szegényebb a csapat. Eközben a már 2015-ben alakulóban lévő legújabb Dragon Age munkálatai ugyancsak leálltak, mikor Mike Laidlaw, akkori rendező kilépett, ezzel magára hagyva a Joplin elnevezésű projektet. Ez aztán rengeteg hallgatás után (és a stúdiót érintő, kisebb-nagyobb bukásokat vagy botrányokat követően) került Corinne Busche rendezőhöz, aki a már Morrison munkacímű projektként vette át.

Ez lett az idén október 31-én megjelent, 2022-ben még Dreadwolfként bejelentett The Veilguard.

Dragon Age: The Veilguard

Igazán azonban idén kezdtek el beindulni az események a játék körül, amely számos bemutatót kapott. Ezek viszont a játékmenetet ért változások helyett érdekes mód inkább arra összpontosítottak, hogy a játékoskaraktereket a genderideológiának kedvezve bármilyen irányultság felé vihetjük, és miközben senkire sincs ráerőltetve a neme, a szereplő közötti viszonyok szintén nemtől függetlenül alakulhatnak.

Persze szerepjátékról beszélünk, avagy kérdezhetjük azt, hogy ebben az esetben miért ne lehetne szabadon és nemtől függetlenül szexuális kapcsolatokba keveredni,

A The Veilguard mindenesetre megjelent, a játék elkészült (manapság a hibák miatt sokszor ez sem egyértelmű), és ugyan nem borzalmas, de nem is lesz legendás. És nem csak az identitást érintő botrányok miatt. Mert egyébként a játék maga tényleg élvezhető. Az új, a taktikusan alakítható és álló tagokat vezérlő rendszert váltó dinamikusabb, valós idejű harc egyáltalán nem rossz, pláne a csapattársak képességeinek kombinálásának köszönhetően. Más kérdés, hogy komolyabb fantázia sincs benne, de ez a játék szinte minden eleméről elmondható,

A harc konkrétan a modern God of Warra emlékeztet, amit láthatóan megirigyelt az EA a Sonytól, miközben a történet egy kis csavarral folytatja az előzményeket, és persze a karakterek is ismerősek. Ami fejlemény, hogy a nagyerejű elf mágus, Solas, akit ellenfélnek hiszünk, azért semmisítené meg az átjárót a valóság és egy homályzóna, a Fade között, ezzel hatalmas pusztítást okozva, mert így akarja megmenteni a világot. Ez pedig az első percekben kiderül, amikor megakadályozzuk a tervét, ezzel ősi, gonosz isteneket szabadon engedve a Fade-ből.

Az LMBTQI-tól jobb lesz bármi is?

Szóval genderideológia és a többi. Nem az a legfőbb baj, hogy nem vagyunk rákényszerítve egy nem kiválasztására, magunkat pedig nonbináris létezésként határozzuk meg. Ez inkább csak kínos egy olyan fantasy univerzumban, ahol eddig sem ez volt a lényeg, egy-egy meghatározás pedig teljesen idegen tőle.

Az már inkább probléma, hogy a játékban semmi eredeti nincs, a klisék miatt a fordulatok előtt már percekkel sejthető, hogy mi fog történni,

Lényegében az első órában minden lehetséges emberi rasszal találkozunk, és az egész nemtelenségnek, sőt, játékalatti nemváltásnak, a színességnek semmi más jelentősége nincs, mivel a történet vagy bármelyik karakter szempontjából sem lényeges.

És ezen a ponton érdemes foglalkozni kicsit azzal, hogy ki az a Corinne Busche, aki a játék készítése alatt átvette a stafétát, és azt gondolta, hogy egy díjnyertes fantasy szerepjátékban ezek a fontosak, nem pedig a jó párbeszédek, választások, harcok.

Utóbbi egy-egy párbeszédre, párbeszéd-opcióra igaz, és bizony messze nem érezni a játék alkotóinak igényességét vagy intellektualistását. Ami a tavalyi Baldur's Gate 3 után különösen kellemetlen, pedig abban is volt mindenféle faj és nem közötti szabad szex. De Corinne büszke LMBTQI-aktivista, valamint transz – avagy férfi volt, és bár most is az, de nőnek képzeli magát. Ezért úgy gondolta, hogy ez a téma és a nonbináris karakter fontosabb, mint a jól megírt szerepjátékos cselekmény.

Transz-fantasy

Ez azért különösen szomorú, mert amúgy a Dragon Age: The Veilguard lehetne egy nagyon jó akció-szerepjáték. Az alapjai megvannak hozzá. Ehelyett viszont az átlagnál jobb, de semmiben sem kiemelkedő, pár elemében viszont gyengécske produkció született, ami ismét az erőltetett woke és gender-őrület oltárán lett beáldozva. Vannak jó pillanatai és szép vagy izgalmas helyszínei, sőt a rajongók biztos üdvözlik majd néhány megoldását, de ennél nem több.

Nem mellesleg jó lenne, ha az ipar megszabadulna az ilyen lobbistáktól és a játékokhoz nem értő üzletemberektől, és nem lenne több áldozat.