Eltörölné Szent Istvánt és Koppányt egy magyar kutató oxfordi könyve – történész a Mandinernek

Berend Nóra történész a Wikipédia szerint „komoly szakmai tekintélyre tett szert a középkorkutatásban”, ám úgy tűnik, ebből a szakmai tekintélyből nem sok maradt a témával foglalkozó tudósok előtt, miután Oxfordon kiadták a Szent Istvánról szóló könyvét: a kötetben tudományosan tarthatatlan megállapításokat tett. Tegyük hozzá: 

Interjúalanyunk dr. habil. Szabados György történész, Szent István korának kiváló kutatója, a Magyarságkutató Intézet László Gyula Kutatóközpont és Archívumának igazgatója, a Siklósi Gyula Várostörténeti Kutatóközpont történésze és a Szent István Király Múzeum történész tanácsadója.

*

A cambridge-i egyetem oktatója, Berend Nóra nemrég angol nyelvű monográfiát közölt Szent Istvánról. Ön egy helyütt arról ír, hogy a könyv írója „radikális dekonstrukciós tételeket” fejt ki. Miket állít konkrétan Berend Nóra, amelyek nem állják ki a tudomány próbáját

Szent István életműve politikai identitásunk alapja, ezért az alapok feszegetése kedélyborzoláshoz vezet, tudományon belül és kívül egyaránt. Költői kérdés, hogy Berend Nórát tudományon belüli, avagy azon kívüli szándék vezérelte-e. A válaszhoz fel kell idézni a kutatónő vitatott kijelentéseit. A legfontosabbak: 

Koppány történetét az Anjou-ház találta ki hatalmának megerősítésére.

Történészként mi a válasza arra, hogy István nem egyedül alapított államot, sőt akkor még nem is létezett állam?

Visszakérdezek.

 Az általam ismert jogtörténeti, szociológusi, kulturális antropológiai, medievista tanulmányok jó része angolul van. 2011-es állam-könyvemből – amelyet ismer és idéz Berend – vehetett volna jó néhány bibliográfiai tippet. Érdekes: nekem Szegedről és Bécsből sikerült összeszedegetnem azt, amit neki Cambridge-ből nem? Szakirodalmi tallózásom fogyasztható mértékű változatát is elkészítettem.

Most csak annyit hangsúlyozok, hogy 

 hanem tudták is, mit értenek rajta: egy terület lakossága feletti független főhatalmat, amely képes érvényesíteni politikai akaratát. És hogy István nem egyedül alapított államot? Meglepne, ha egyedül tette volna: egy állam irányítása mindig is közösségi élmény volt, s még a monarchikus forma sem kivétel ez alól. István is tudatában volt ennek, amikor az Intelmeknek – ha nem végső megszövegezését, de – fő gondolatait kidolgozta: értékként hangsúlyozta az idősebbek tanácsának fontosságát, valamint az idegenből jöttek szellemi és katonai tapasztalatait.

Koppány szerepe sem 14. századi koholmány?

Sem a neve, sem a személye nem az Anjou 14. század szülötte. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy 14. századi krónikáink jórészt szerkesztett művek, amelyek 11–13. századi gesztákra és krónikákra támaszkodnak: ezt a szakmában azért – ha máshonnan nem, a krónikakutatás révén – szokták tudni.

No, de térjünk rá Koppányra! Nemcsak nevének krónikabeli „Cupan” változata tükrözi a 11. századi archaikus, zártabb változatot, hanem személye is megfelel egy 10. századi nagyúr valóságának. 

A Képes krónikából az derül ki, hogy Koppány akart lenni az új magyar nagyfejedelem. Mivel egy 10. század közepén Bizáncban szerkesztett államkormányzati könyv és Anonymus 13. század eleji magyar geszta egymástól függetlenül, egybehangzóan állítja, hogy kizárólag egyetlen nemzetségből kerülhetnek ki a magyar uralkodók, ezért – minden ellenkező híresztelés dacára – 

Koppány egy régi sztyeppei szokás szerint viselkedett, amikor az elhunyt nemzetségfő, Géza özvegyét akarta nőül venni, hogy a vele hozott politikai kapcsolatrendszer az uralkodóházon belül megmaradjon. Ez az úgynevezett sógorházasság vagy rokonházasság egy olyan elterjedt sztyeppei szokás volt, amit már Sima Qian (Kr. e. 145–86 – a szerk.) kínai történetíró is feljegyzett az ázsiai hunokról. 

Ennek tükrében miért hangsúlyozza Berend, hogy az Anjou-ház hatalmának megerősítését szolgálta csupán Koppány története?

A kutató egy kevésbé sikerült elméletet elevenít fel, de bár ne tette volna, mert az elgondolás még az alapvető logika próbáját sem állja ki.

 Ami a magyarországi Anjouk uralmát valóban erősítette, az trónfoglalásuk jogalapjának nyilvános képi megjelenítése volt. Tőlük ismert az első magyar címeregyesítés: itt fejezték ki pajzsaikon és zászlaikon azt, hogy ők az 1301-ben kihalt Árpád-ház leányági leszármazottai és ekként jogosultak a Magyar Királyságra. 

és csak a szerényebb „térfelet” kaphatta az apai felmenők jelképi hagyatéka! A pajzsokat és a zászlókat, így az általuk hordozott üzenetet pedig tömegek láthatták: ez volt a cél.

Milyen érvei vannak a szakmának arra, hogy a Szent Jobb eredeti ereklye, nem középkori hamisítvány?

Jogi szemlélettel közelítve nem ártott volna a „hamisítás” ismérveit tételesen kimutatni, elvégre 

Persze a régi korok kutatója nem elégedhet meg ennyivel, hanem a lehető legtöbb oldalról meg kell közelíteni egy témát. Főleg olyan esetben, amelyben jelen tudásunkkal nem adható száz százalékos biztonságú válasz. Erre csak úgy nyílhat lehetőség, ha a Szent Jobbot, ezt a kézereklyét archeogenetikai vizsgálat vetnék alá. 

Van biztos viszonyítási alapunk, elvégre III. Béla király (1172–1196 – a szerk.) csontjaiból meg lehetett határozni az Árpád-ház Y-kromoszómáját. E tudomány jóvoltából már sikerült igazolni egy Árpád-házi szent ereklye hitelességét: ez a Szent László-hermában őrzött koponya, amelyről bizonyították, hogy III. Béla távoli férfiági rokona volt, vagyis ez valóban Szent László király (1077–1095 – a szerk.) koponyája. 

Alig hinném, hogy ezt a roncsolásos vizsgálatot a Szent Jobbon el lehetne végezni, mert félő, hogy nagy kárt okozna az ereklyében és nem biztos, hogy értékelhető génmintát tudnának venni belőle. De 

 amelynek markolata egy kis kezű tulajdonost sejtet: olyan kis férfikézét, mint amilyen élő korában a Szent Jobb lehetett.

Az Intelmekkel mi a helyzet? Tényleg nem István királyunk írta a fiához?

Komolytalan hozzáállás azt sulykolni, hogy nem István volt az Intelmek szó szoros értelemben vett szerzője. 

Hogy mást ne mondjak, Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár (913–959 – a szerk.) birodalom kormányzásáról írott – az Intelmekhez hasonló, didaktikus rendeltetésű – művét sem maga a császár dolgozta ki és írta meg egyvégtében. 

Viszont mindkét említett esetben

 Így érvényes az, hogy az Intelmek értelmi szerzője István király volt. Erre a hagyatékra méltán lehet büszke a jelenkor magyarja. És hogy nacionalizmus-e a múlt reális ismeretéből pozitív érzéseket nyerni? Aligha.

Végül még valamit meg kell jegyeznem. Bár a romantika liberális nacionalizmusa sok téves képzettel „boldogította” történeti tudatunkat, a 20. század tömeggyilkos ideológiáinak ismeretében nem látom be, hogy egyesek számára miért pont a nacionalizmus jelenti a legnagyobb tehertételt.

(Nyitókép: Koppány-szobor, Regöly, fotó: Szabados György)