Nyugat-Európában kétféle Attila-kép létezett, az Árpádok nem voltak rászorulva Attilára, mint ősre, krónikásaink esetében pedig „ősvállalásról” beszélhetünk, nem „ősválasztásról” – mondja Szabados György.
Nyitókép: Attila Aquileiát ostromolja. Miniatúra a Képes krónikában
Interjúalanyunk Szabados György, a Magyarságkutató Intézet László Gyula Kutatóközpont és Archívum igazgatója.
*
A hun-hagyomány magyar műveltségbe jutása a korai magyar történelem egyik legérdekesebb, egyben legnagyobb vitákat generáló, eldöntetlen kérdése. Nemrég Szenthe Gergely történész-régész szólt hozzá érdemben a vitához: szerinte tudományosan megállapíthatatlan, hogy az Attila-leszármazás a német lovagok közreműködésével került a magyar mitológiába, vagy volt saját, sztyeppei hagyomány mögötte, de a maga részéről végül a germán eredet mellett teszi le a voksát. Úgy véli, a turul-monda, mint az Árpádok eredetmítosza, beleillik abba, amit egy sztyeppei dinasztia eredetmítoszairól tudunk, ám az Attila-hagyomány nem. Ön mit gondol?
Fontos az elején leszögezni, hogy az Árpád-ház Attila-hagyománya és a magyar nép hun kötődése, noha összefügg egymással, két külön tudományos kérdés. Elég ezt azzal szemléltetni, hogy Anonymus ugyan szólt Álmosnak Attilától való származásáról, de le nem írta a hunok nevét, mégpedig azért, mert nem a nép őstörténetének, hanem „a királyok és nemesek származásának” kívánt emléket állítani.
Az etnikus eredetmítosz, a csodaszarvas mondája krónikáinkban maradt fenn. Kutatásaim során arról győződtem meg, hogy
a turul-monda és az Attilától való származás nem két, egymást kizáró hagyomány, hanem egy eredettudat két oldala.
Tegyük hozzá: a turul szót Kézaitól ismerjük.
Íme, a monda Képes Krónikából ismert, archaikus változata: „[Álmos] anyjának, amikor az várandós volt, álmában egy madár, mintegy sólyom formájú, hozzá jővén feltárta, hogy méhéből folyam indul, és nem az ő földjén fog sokasodni. Ez pedig azért volt, mert az ő ágyékából dicsőséges királyok származnak. És mivel a sompnium a mi nyelvünkön álom, és az ő eredete álomtól jövendöltetett, ennélfogva Álmosnak nevezték el, aki Előd, aki Ügyek, aki Ed, aki Csaba, aki Attila [fia volt]…”
Egyesek szerint Álmos mitikusan sem származhat Attilától, mert eredetileg a turul termékenyíti meg az anyát, és csak keresztény klerikusok szelídítették álomlátássá a fogantatást. Ám ez a nézet kiforgatja a szöveget, ráadásul egyetemes motívumpárhuzamokkal sem számol: két ókori álomlátásmonda, Kyros perzsa király és Gautama Siddharta, vagyis
Buddha születéstörténete kapcsán pedig keresztényi szelídítésről beszélni eleve képtelenség lenne.
A mi Kézai Simonunk pedig pap-krónikásként sem érzett késztetést szemérmeskedésre, nem kellett félteni.
Ezt is ajánljuk a témában
A neves régész-történész Kontos Gábor hun és avar Attilákról szóló, érdekes elméletére válaszolva többek között kifejti: Attila a germán kultúrában lényegében pozitív hős, nem szörnyeteg! Első rész.
Szenthe Gergely hozzáteszi: az Attila-hagyomány az adott politikai szükségleteknek, kommunikációs céloknak megfelelően Géza nyugati irányvonalának hatására, már igen korán, de nyugati hatásra érkezhetett.
Én ebben logikai ellentmondást látok, azonfelül a források sem támogatják ezt az elképzelést.
Milyen forrásokra gondol?
Thietmar merseburgi püspök krónikájából tudjuk, hogy Géza, jóllehet kemény kézzel térített, de a keresztény Isten mellett más „istenségek különféle hiú képzeteinek is áldozott, s midőn főpapjától szemrehányást kapott ezért, magáról azt állította: elég gazdag és hatalmas ahhoz, hogy ezt megtehesse.”
Gézáról, a két világ határán élt nagyfejedelemről nem tudom elképzelni azt, hogy a nyugati keresztény irányultság kiépítése közben egy, a nyugati keresztény világ számára gyűlölt emlékű hun nagykirályt akarjon politikai propaganda céljából használni.
Több kutató, például Szenthe Gergely is leszögezi: a hun nagykirály emléke egyáltalán nem volt olyan gyűlölt a német területeken, sőt.
Nyugat-Európában kétféle Attila-kép létezett:
a germán hősmondák pozitívabb alakja és a latin nyelvű egyházi történetírás negatív figurája.
Amikor a XI. század második felében a magyar történetírás megszületett, akkor a latinul alkotó keresztény klerikusok szellemi világába csatlakozott be, amely ellenségesen viszonyult Attila emlékéhez. Ennélfogva a mi egyházi historikusaink eleve „széllel szemben” haladtak, amikor a mintaadó közeghez képest más hozzáállással közelítettek a hun nagykirály emlékéhez.
Jóllehet a germán folklór hatását kizárni nem lehet Kézainál sem, ám ez felvet egy kérdést: ismerve több mondánk sztyeppei párhuzamait – a csodaszarvas-monda mellett a fehér ló mondája is felhozható például –,
miért kell egyes kutatóknak a XIX. század óta bizonyos hagyományelemeket germán kultúrimportként beállítani,
ahelyett, hogy a magyar folklór hatásával (is) számolnának?
Egyéb érvekkel is számolhatunk?
Persze.
Fontosabb érv, hogy krónikáink a nyugati keresztény írásművekkel vitatkoznak, vagyis az a közeg váltotta ki belőlük a reflexió kényszerét,
s nem a germán hősmondák világa. Itt térek rá a klerikusi szeméremtől nem feszélyezett Kézai-példára. Kézai Simon teológiai és biológiai alapon cáfolt egy nyugat-európai toposzt. Így fogalmaz arról, hogy a hunokkal egynek vett magyarokat rosszféle nők és parázna ördögök közösüléséből származtatni hamisság:
„arra első bizonyíték az Evangélium szövege, hogy »a szellemnek nincs húsa és csontja«, továbbá: »ami a testből születik, az test, ami Lélekből születik, az lélek«. Megítélésem szerint a dolgok természetével is ellentétes, s az igazságnak alapvetően ellentmond ama állítása, hogy képesek a nemzésre a szellemek, akiknek nem adattak meg azok a természet szerinti eszközök, melyek a nemzéshez szükséges képességet, a nemzés végrehajtását biztosíthatnák, hogy igazi magzat foganhasson tőlük. Így hát nyilvánvaló, hogy a magyarok is, akárcsak a világ többi népe, férfiútól és nőtől vették eredetüket…”
Milyen bizonyítékok kellenek Ön szerint, hogy ezt a vitát megnyugtató módon lezárhassa a szakma? Vagy nem nagyon kerülhetnek már elő új adatok, alátámasztott megközelítések?
Megnyugtató módon csak egyféleképpen lehetne lezárni az Árpád-ház Attila-hagyományának a kérdését. Mivel
ismerjük az Árpádok Y-kromoszómáját, ezért „csupán” meg kellene találni és azonosítani Attila sírját,
genetikai mintát venni csontjaiból, s ha egyezést lehet kimutatni, akkor ez a kérdés természettudományosan el van döntve.
Csakhogy hiába vélik egyesek időről-időre fellelni Attila sírját a Kárpát-medence különböző tájain,
ez a bizonyítási mód kizárható:
Attilát úgy temették el, hogy ne lehessen megtalálni, s még kevésbé azonosítani! A hármas koporsó és a folyómederbe temetkezés hazai szájhagyományának ázsiai eredetét néprajzi, írott történeti és régészeti adatok is igazolják.
Milyen eszköz marad akkor a szakma kezében?
A lehetőségek mérlegelése bölcsészettudományos alapon.
Ön hogy mérlegel?
Szerintem
az Árpád-ház eredeti és hiteles családi hagyomány erejével vállalta fel Attilát.
Induljunk egy költői kérdéssel: az Árpádok rá voltak szorulva Attilára, mint hivatkozási alapra? A XI–XIII. század művelődéstörténeti közegének ismeretében e haszonelvűség vádja tarthatatlannak bizonyul. Történelmünk egyik páratlan jelensége éppen az első ezredfordulón hivatalossá vált keresztény kultúraváltásban mutatkozik meg: a magyar az egyetlen közösség, amelynek sztyeppei eredetű etnikai és állami ősmúltja a nyugati keresztény műveltség keretei között – latinul alkotó egyházi férfiak lejegyzésében – fejeződött ki.
Amikorra pedig elkészültek legkorábbról fennmaradt históriáink, Anonymus XIII. század eleji, majd Kézai Simon 1285 előtti Gesta Hungaroruma,
addigra az első magyar uralkodóház már egy, a keresztény világba illeszkedő, valódi – és nem mindennapi rangot adó – politikai legitimációval büszkélkedhetett.
I. István és fia, Imre szentté avatása, valamint az őket avattató I. László kanonizációja után Álmos nagyfejedelem keresztény leszármazottai a „szent királyok nemzetsége” kifejezésbe sűrítették ezt.
Az is fontos tényező, hogy Kézai nem palástolja el Attila alakjának sötét vonásait, jelesül a testvérgyilkosságot, valamint azt, hogy halála után a birodalma összeomlott. Ha ehhez hozzászámítjuk a nyugat-európai történeti köztudat negatív Attila-képét, akkor jobban
látszik a nagy hun uralkodó magyar szempontú politikai hasznavehetetlensége.
Ezért az Árpád-ház udvari történetíróinak íráshagyatékát tekintve beszélhetünk inkább ősvállalásról, mint ősválasztásról, mert ez utóbbi esetén – a történeti legitimáció kedvéért – egy valóban „hasznavehető” őst kellett volna választani.
Ki lehetett volna ez az ős?
Például Baján avar kagán: az ő műve volt a sikeres Kárpát-medencei avar honfoglalás 568-ból, ami egy negyed évezreden át Közép-Európában fennálló sztyeppe-birodalom, az Avar Kaganátus megalapozását jelentette. Emellett testvérgyilkosság sem terheli alakját. Ehhez képest mit látunk?
Krónikáink teljességgel hallgatnak Bajánról és népéről:
az avarok emlékét csak az itáliai humanista Antonio Bonfini vezeti be a magyar történetírásba.
Nálunk még mindig több hónapos lemaradással készülnek állati kellemetlen videók.
A nagy vihart kavaró tanulmányban a honfoglaló minták helyett neolitikus egyéneket vizsgáltak, pedig Árpád magyarjainak nincs közvetlen genetikai kapcsolata a neolitikus Kárpát-medencei lakossággal.
Az etnikai identitás kulturális jelenség, így se nyelvészeti, se régészeti, se archeogenetikai módszerekkel nem vizsgálható, vallja Somfai Kara Dávid, aki nyelvek és népek kapcsolatáról is beszélt.
Az Abák és Árpád-házi királyaink közös őshazából, az ázsiai hun birodalom területéről származnak, Aba Sámuel felesége pedig Szent István testvére lehetett – tudjuk meg a tanulmány szerzőitől.
Rácz Zsófia vezető régész elmondta: létrejött egy közel száz egyénből álló hálózat Mongóliától a Kárpát-medencéig, és közvetlen bizonyítékot találtak az európai hunok ázsiai hun eredetére.
A magyar archeogenetika világszínvonalú, a tudomány pedig nem felejt – vallja az Archeogenetikai Kutatóközpont igazgatója, aki Baskíriában találta meg az Árpád-házi rokonokat a legnagyobb számban.
Most már más lehet a cél.
Óriási az érdeklődés az Otthon start program iránt.
