Az Attila-leszármazás sztyeppei hagyomány, vagy német lovagok hozták? – Szenthe Gergely a Mandinernek

Nyitókép: Attila ábrázolása a Képes krónikában (részlet)

Nagy vihart kavaró cikkünkre a hun, vagy éppen avar Attiláról válaszul kérdeztük Dr. Szenthe Gergely régészt, történészt, a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ, Nemzeti Régészeti Intézet, Régészeti Tár munkatársát, a kor kiváló kutatóját, akinek szűkebb szakterülete a hun kor és az avar kor régészete. Az interjú végül az egész problémakört megvilágító beszélgetéssé alakult, amit két részben közlünk. Az első rész következik.

*

Komoly kutatókban is fölmerült már, hogy kezdeni kell valamit a hatalmas időbeli távolsággal a hunok és a honfoglalók között. Legutóbb mi is foglalkoztunk egy cikkünkben ezekkel a kérdésekkel: középkori krónikásaink például miért nem ejtenek szót az avarokról, miért a honfoglalókkal „indítanak” a hunok után? Ön is kifejtette korábban, hogy Avarország lakossága megérte a magyar honfoglalást, komoly kulturális-életmódbeli lenyomatot hagyva a Kárpát-medencében. A civilként kutató Kontos Gábor egyenesen így fogalmaz: „Hun hagyományunknak több köze van az avarokhoz, mint az ókori hunokhoz!” Mit gondol a felvetésről? 

Távolabbról indítanék. Nagyon tisztelem mindazokat, akik bármilyen témával – lehet ez régészet, történelem, művészet vagy bármilyen természettudomány – önszorgalomból, szabadidejükben foglalkoznak, képezik, művelik magukat. Azonban ettől nagyon különbözik az 

 Az ilyen ötletek persze hatnak az érzelmekre, simogatják az öntudatunkat, és emiatt nagyon vonzók. Csak az a baj, hogy többnyire kiegyensúlyozatlanok, a források részleges ismeretén alapulnak. 

Nem azt akarom mondani, hogy a történész vagy régész szakember tévedhetetlen, sőt. Az előnyünk csupán annyi, hogy mi fő munkaidőben foglalkozunk egy témával, a szakmánk az, hogy olvassunk, értelmezzük a forrásokat. Eközben egymással sem értünk egyet, vitatkozunk. De ez a dolgok rendje, az ember szubjektív, sokszor ugyanazokból a történeti vagy régészeti adatokból is különböző következtetéseket von le. Eközben a vita közelíti egymáshoz a véleményeket, meglátjuk a másik érvelésében is az igazságot. Ehhez azonban 

A szakember előnye a témát kedvelő laikussal szemben, hogy neki sokkal több az adata. Nem azért, mert ezek az adatok nem hozzáférhetők másoknak is, hanem azért, mert a laikus ezeket általában nem találja meg, vagy nem mindet találja meg. Egy olyan korszakban, mint a korai középkor – így nevezhetjük az avar kortól a magyar honfoglalás korig terjedő időszakot – amúgy is kevés a történeti adatunk, a régészeti források értelmezéséhez pedig speciális tudás kell. 

Mire gondol pontosan?

Speciális tudás alatt értem például az egyetemen tanított tudáshalmazt, amely a régészettudomány esetében az elemzés alapjaitól, az egy-egy témához szükséges, ezerszámra előkerült leletek ismeretétől a társadalom és kultúra folyamatainak ismeretéig tart. El kell ismernem: ezek természettudományos, matematikai, statisztikai, szociológiai, kultúrantropológiai módszerek: ezen tudományterületek nagy részének felszínét éppen csak karcolhatja egy régész vagy egy történész. Nem véletlen, hogy ma nagyrészt specialisták vagyunk, 

A régészettudomány ily módon kicsit a történettudományok, társadalomtudományok húzóágazatává lett. Ez leginkább az archaeogenetikai kutatásokra érvényes, ezekből ma már látjuk, hogy az európai hunok valóban az ázsiai hunok rokonai, leszármazottai. 

Vagyis?

Hogy önző módon egy saját és témába vágó elemzést idézzek: most jelent meg egy többszerzős tanulmányunk, amelyben radiokarbon adatsorral bizonyítani tudjuk azt, ami több érv alapján eddig is nagyon valószínű volt: 

Kutatóként egy ilyen kijelentést nem általánosíthatok automatikusan. 

A mi kutatásunk például a frank és bolgár hadjáratok által valószínűleg legkevésbé befolyásolt területre, a Közép- és Felső-Tisza-vidékre, Tiszántúlra fókuszált. Hiába látom a továbbélést valószínűnek máshol is, máshová, például a Tisza mentének délebbi szakaszára, a Maros mentére, vagy akár Erdélyre nézve is ugyan ilyen adatsorokat kell létrehoznunk, elemeznünk. Erre egy személy képtelen, kutatócsoportokban kell gondolkoznunk. 

Kanyarodjunk vissza a „hun és avar Attilák” problémájához!

Igen, először is itt a történeti források problematikája. A vitatott témában, vagyis, hogy ki volt Attila, a válaszadáshoz a Kr. u. 5. századtól a magyar középkorig húzódó időszak forrásainak ismerete és használatának képessége szükséges. 

itt már elhivatott történészek generációinak munkájáról beszélünk. 

Ezek a források Priszkosztól, Olympiodorustól tartanak az őket kivonatoló, idéző Cassiodoruson, Jordaneszen keresztül a középkori krónikákig. A szövegek közötti rokonság, a másolás, kivonatolás tényét általában indirekt módon állapítják meg a szöveghagyományokkal foglalkozó filológusok, annak alapján, ahogyan egy-egy szó, kifejezés, egész mondat vagy akár egy nagyobb szövegrész is átkerült a korábbi szerzőtől a későbbiekhez. 

A kornak a szellemi munkával szemben támasztott elvárásai azonban teljesen mások voltak, mint ma. Eközben azonban például Anonymus a műve elején említi, hogy korábbi szerzőket használt, kompilált műve megírásához.

Említi valaki kimondottan az avarokat a magyar történet kapcsán?

A magyar krónikák nem. Figyelemre méltó Attila és a Nibelung-hagyományból és Jordanes híradásából összegyúrt Krimhildi-csata esete. Ez egyértelműen a Jordanestől ismert, az Attila-fiak és az alávetett népek haderői között lezajló döntő ütközet, amely véget vetett a hun uralomnak a Kárpát-medencében. Kézai azt írja, hogy ez után tíz évvel emelkedik fel Zventobold. Közkeletűbb nevén Szvatopluk, északról érkező, szláv uralkodó, akitől Árpád magyarjai a krónika szerint meghódítják Pannoniát. A zavart itt az okozza, hogy

 A mitikus idő csak a fontos eseményekre koncentrál.

Nyugaton előfordul, hogy az avarokat és a magyarokat is egy kalap alá veszik, mégpedig azon közmegegyezést elfogadva, hogy a Kárpát-medencét birtokba vevő sztyeppei népek a Hérodotosz által említett szkítáktól az Ammianus Marcellinus munkájában említett hunokon és a frank évkönyvekből ismert avarokon át igazából mind ugyanazok. 

Fel szeretném hívni a figyelmet a középkori gondolkodásnak arra az alapvető jellegzetességére, hogy analógiákban szemléli a világot: ami számára lényegileg hasonlónak tűnik, az már ugyanaz is. A középkori ember az összes nyilazó, lovagló, kaftános alakot összevonta, számára mind ugyanazok voltak. 

A szövegek között, a régészeti anyagban, embertanilag, a különböző természettudományos mérések révén. 

Csapjunk a közepébe! Kontos Gábor cikkünkben Erőskezű Valter történetére hivatkozik avar Attilával kapcsolatban. Hogy van ez?

A hexamaterben megírt latin versezet a szájhagyomány útján terjedő Nibelung-kör egyik változata. Mindenki szerepel benne, akinek a burgundok vesztét elbeszélő Attila-énekben szerepelnie kell. 

Azt, hogy a hunok szinonimájaként ez egyszer az avarok is megjelennek, nem érzem egy költői műben történeti forrásértékkel bíró motívumnak. Lehet, hogy a kérdés bagatellizálásának fog hatni, de szerintem sokkal inkább a versláb indokolta, mint bármi más. A szerző a saját kolostori könyvtárában is közvetlenül hozzáfért a frank krónikákhoz, amelyek leírták a Duna-völgyben zajló avar háborúkat, és az avarokat néhol hunoknak nevezték. Ennél többet nem kell az azonosítás mögött látnunk.

Egyszerűen 

 – gyakorlatilag egyedüli alapkőként használva a szöveget.

Kontos szerint a hun–magyar történetek bizonyos elemei a frank–avar háborúk korához és népeihez kapcsolódnak, sőt, krónikásaink megjegyzései is egy kései avar kori Attilára vonatkoznak a józan ész alapján. Hogy is van ez? Nem logikus, hogy lehetett egy hun és egy avar Attila is?

Erőskezű Walter története jól példázza, mi a bajom ezzel. A hasonló elméletek többnyire nélkülözik azt a forráskritikus hozzáállást, szolid tudást, amellyel ki lehetne állni nagy nyilvánosság elé. Ahogy említettem, én sem vagyok szociológus, kultúrantropológus, klasszika-filológus, genetikus, fizikus, kémikus, hanem régész és történész. Ezért 

 és eredményeiket próbálom – amennyire értem azokat – használni a saját kutatásomban.

Kontos Gábor elmélete azonban minden tekintetben sántít. Tudunk egy hun Attiláról, aki igazi sztyeppei uralkodó volt, birodalmában számtalan népet egyesített, köztük sok germánt, akik később nyugatra vándoroltak, de legendáik közé beépült a hun birodalomban eltöltött idő, különösen Attila. Ezt fenntartották az említett, Nibelung-körből ismert eposzok. Ezek 

 a szájhagyomány útján való átadást lehetővé tevő módon, versben megfogalmazott mondakör utóbb lejegyzett változatai. 

A kör erős csoportját alkotja a hun korra visszavezethető réteg, hiszen köztük van a hunokkal szembeszálló burgundok pusztulásának története.

Jól belemerültünk, de ha már lúd, legyen kövér. Mi a „sztori”?

A szövevényes szerelmi történetben a burgund királylány annak érdekében, hogy bosszút állhasson szerelmesének gyilkosain, feleségül megy Ecelhez, Attilához. A Duna-völgyben kelet felé haladva elérik Ecelburgot, Attila városát. Ecelburg azonban a 12. században, amikor végül lejegyezték az eposzt, már az Árpádok központjával, Budával azonosul. 

És tényleg: ha elővesszük Anonymust, ő megemlíti, hogy Budát – illetve a mellette fekvő, romos Óbudát – némelyek Ecelburgnak nevezik. Így, németül. Ne feledjük, az Árpádok állama számtalan szállal kapcsolódik a nyugati kereszténységhez és annak kultúrájához. 

Többen is fölteszik a kérdést, az avar Attila elméletében is elhangzik, ezért tisztázzuk: a középkori Nyugat valóban egy démoni, gyilkos figurának látta hun Attilát?

Valóban sokan gondolják, hogy ezért nem jöhetett nyugat felől az Árpádok Attilától való leszármazásának tudata, mert ki akarta volna magát egy ilyen szörnyetegtől származtatni? A keresztény világban Attila „flagellum Dei”, Isten ostora jelzője ekkoriban már létezett. Ezzel szemben azonban

Az Árpádok Attilától való származtatásáról már a 11. század végén is tudtak nyugaton: Hersfeldi Lampert krónikája leír egy történetet, amely szerint egy bizonyos Leopold lováról lebukva felnyársalta magát a saját kardjával. A kardról viszont elmondja, hogy Attila kardja volt, amellyel a hun király végigdúlta Galliát, és azt később Salamon király édesanyja ajándékozta Ottó bajor hercegnek, amikor segítséget keresett fia számára. Az tehát bizonyos, hogy az Árpádok hun Attilától való származásának tézisét nyugaton a magyarokkal fenntartott kapcsolatok elmélyülésétől kezdve közismert tényként kezelték.

Ebben a pillanatban 

 Mindenképpen a magyarság öntudatának számunkra ismert legkorábbi rétegeiről beszélhetünk. Szerintem ehhez kapcsolódik a magyarok hunokkal való azonosságának képzete is.

*

Tartson velünk a második résszel is, ami jövő hétvégén következik, sok-sok érdekes gondolattal!