A diplomácia fővárosai között lesz Budapest, mert mi nem tudunk megbújni és eltűnni a szürkezónában

Münster, Versailles, Teherán, Jalta, illetve Várad, Drinápoly, Karlóca, Szatmárnémeti – városok, amelyek békekötésekről, vagy az azokat megalapozó tárgyalásokról híresültek el. A történelemkönyvekbe belekerül majd az a település is, ahol az orosz-ukrán háború befejezéséről, esetleg annak előkészítéséről döntöttek. 

Bárhogyan is alakulnak az események, már az nagy dolog, hogy egyáltalán szóba jött a lehetőség. A Fehér Ház szóvivője egyenesen a legesélyesebbnek nevezte fővárosunkat. 

Számtalan érv szól mellettünk: egyfelől NATO-tagok vagyunk, s bár sokan megpróbálják kétségbe vonni elköteleződésünket, ennek az „árulásnak” semmi alapja. Éppenséggel talán egyedüliként ragaszkodunk az eredeti elvekhez, amely szerint az Észak-atlanti Szövetség egy védelmi szerződés. Ha bármelyikünket támadás éri, kötelességünk hadba szállni mellette. De miért kellene akár fegyverrel vagy pláne katonával beavatkozni két nem NATO-tag küzdelmébe? (Kicsit hasonló a helyzet a határok védelmével. Miközben az érvényben lévő szerződések – Schengen – előírják a külső határok védelmét, lazán megbüntetnek minket ennek érvényre juttatásáért, és senki által meg nem szavazott, az írott szabályokkal ellentétes új ötletekre hivatkozva ültetnek minket a szégyenpadra.) Kormányunk már akkor jó kapcsolatot ápolt az Egyesült Államok jelenlegi elnökével, amikor az európai többség még nyíltan ellenfelének szurkolt, és tragédiaként tekintett Trump győzelmére.

Putyin pedig biztos lehet benne, hogy nálunk nem fogják letartóztatni az ellene kiadott végzésre hivatkozva.

Szijjártó Péter három okot jelölt meg, amiért Budapest megfelelő volna: először is, már a háború kitörése után pár nappal felajánlotta mindkét félnek a magyar közvetítést. Másodszor – hangozzék ez bármilyen nagyképűen, aligha vonható kétségbe – a miénk az az európai ország, amely „egyszerre tud korrekt, kölcsönös tiszteleten alapuló párbeszédet folytatni az Egyesült Államok és Oroszország vezetőivel is”. Harmadszor pedig képesek is vagyunk megfelelő körülményeket biztosítani egy ilyen rendezvényhez.

Azt ezúttal nem mondta a külügyminiszter, de senki előtt sem titok, hogy Orbán Viktor mindig is a béke embere volt; az Unió soros elnökeként példátlan misszióba fogott, minden érintetthez ellátogatott. Sajnos akkor nem volt megfelelő fogadókészség, és az EU sem állt mögéje,

Nem mellesleg a magyar kormány az egyetlen, amelyik rendszeresen konzultál a választókkal, így nálunk pontosan ismerhető a lakosság véleménye a háborúról. Zelenszkijt akkor választották meg, amikor még béke volt, azóta egyszer sem kérdezték meg a népet, valójában mit akar, mire hajlandó, mekkora áldozatokra képes. A mandátuma is régen lejárt, így a várható trilaterális találkozó legkevesebb demokratikus felhatalmazással bíró tagja lesz. Szokták a churchilli párhuzamot megvonni; kétségtelen, hogy Churchill is úgy ígért vért, verejtéket és könnyeket (akár Zelenszkij), hogy erre a nép nem bólintott rá, és az első adandó alkalommal, amikor végre választást tartottak, nem szavaztak neki bizalmat. Alighanem a színész-elnök is így járna.

A magyar kormányok – legalábbis azok, amelyek nem a „merjünk kicsik lenni” szlogen mentén építkeznek – bátran vesznek részt hasonló kezdeményezésekben.

Ami ugyan éppen amiatt betegeskedik, mert a lengyelek nem hajlandók más érveit is megérteni, és meglehetősen leegyszerűsítően, elvakult oroszellenességükben a magyar érdekek képviseletét teljesen tévesen orosz befolyásnak vagy trójai falovaglásnak minősítik. Meg is kezdték rögtön az áskálódást. A Rzeczpospolita című lengyel lap főszerkesztője szerint elfogadhatatlan, hogy a béketárgyalások helyszíne Budapest legyen. Azzal vádolja hazánkat, hogy a magyar miniszterelnök nyíltan támogatja Oroszországot, szerinte Magyarország orosz befolyás alatt áll.

Tudjuk, hogy a hála nem politikai kategória, de ennél sokrétűbben és lojálisabban (azt nem is mondom, hogy bizalommal vagy szeretettel) tekinthetnének ránk, akár az 1920-as, 1939-es önfeláldozó segítségünkre vagy az 1956-os, 1989-es közös küzdelmekre gondolva. (A németekről se hittük volna, hogy 1989-es szerepvállalásunkat ilyen gyorsan elfelejtik…) 

Idehaza ugyanis van egy tábor, amelyik mindent megfúr, ami a nemzeti dicsőséget előmozdíthatná, legyen az bár egy olimpia, egy születésnapi tűzijáték vagy egy diplomáciai manőver. Érdekes, a pride-nál nem rinyáltak, hogy mennyibe kerül, mi szükség van erre, miért nem inkább lélegeztetőgépet vesznek a rendőrségi biztosításra költött pénzből.

Természetesen – akár az olimpiánál – nem magunk vagyunk a rajtvonalon, mások is törekszenek a világpolitikai jelentőségű esemény rendezésére. Svájc vagy Belarusz mellett például még az osztrák miniszterelnök is beszállt, szerinte Bécs hagyományosan a párbeszéd helyszíne. A kardcsörtetést félretéve hirtelen többen is felfedezik magukban a kommunikációra való hajlandóságot.

Igazából nem is az a lényeg, itt lesz-e végül a találkozó. A politika játék is, taktika, diplomácia.

Bármit gondolnak rólunk hazai és külföldi rosszakaróink, mi nem tudunk megbújni és eltűnni a szürkezónában, mert történelmünk, felelősségérzetünk, az igazságba vetett hitünk ezt nem engedi. Egyszerre áldás és átok. Magyarnak lenni fájdalmas és dicső, tragikus és felemelő, néha talán nehéz, de semmiképpen sem középszerű.

Nyitókép: MTI/Bodnár Boglárka