A változás magunk vagyunk – Nox a Budapest Parkban

Nyitókép: Péter Szabó Szilvia Facebook oldala/Rosta Márk

Meglehetősen szkeptikusan álltam a Noxhoz, nem igazán tudtam, hogy élőben mire számítsak a zenekartól. Ez persze részben életkor és kulturális vonzat kérdése. És ha már életkor, akkor a Zaporozsec előzenekar kezdése előtt, az akkor még kissé szellős Budapest Parkban nézelődve nagy meglepődés mellett tapasztaltuk a néző- és hallgató közönség kimondottan vegyes összetételét. 

Volt idős, 70-80 körüli házaspár, akadt komplett család három gyerekkel, de még az az idős, nagyszakállú bácsika sem lógott ki az időközben kialakult tömegből, aki szépen, egyedül kezdte el ropni a zenére. Amit egyáltalán nem tudtam elképzelni magam előtt, az a tipikusnak mondható Nox-rajongó. De ki lehet az? Van egyáltalán ilyen? Tettem fel a kérdést, amire a válasz meglehetősen prózai.

Lassú víz színpartot mos

Ha már Zaporozsec, a koncert legelején még csak néztem, hogy kik ezek a favágók, akik feljöttek a színpadra, aztán a szakállas alakok a Rákkendrollal egy olyan rock and roll nótába kezdtek, hogy hirtelen abban reménykedtem, talán a svéd The Hellacopters tévedt el és kötött ki a Parkban. A rock azért lenyugodott a többi dalra, de a vége felé a Te vagy egyedül csak eszembe juttatta, hogy már ismerem a fiatal bandát. Aranyosak, nem is játszanak rosszul, de csak miattuk nem mennék koncertre. A hangulatot ettől függetlenül sikerült megteremteni ahhoz, ami ezután következett.

Július utolsó hétvégéje számunkra a népzenei elemek és a tánc hétvégéjévé vált, elvégre a Vártkertben előadott Drakula utáni napon olyan élményt kaptunk, aminél a folkos motívum és a táncosok jelenléte legalább ugyanolyan fontos. A Nox egy mainstream pop zenekarként élt az emlékeimben, melynek igazi különlegessége a vonós és a fúvós hangszerek használata, ami miatt egy Nem lesz több tánc még úgy is beleégett az emlékezetembe, hogy egyébként meg úgy voltam vele: a csapat inkább a slágerek, az egyszerűbb szövegek és zenék kedvelőinek szól.

Azt le kell szögezni, hogy míg a csapat egyik fő mozgatórugója Nagy Tamás, addig a szíve sokkal inkább Péter Szabó Szilvia, vagy ahogy mindenki szólítja, Szilvi, aki az elmúlt évek zuhanásait és csalódásait követően is úgy állt színpadra, hogy még akkor is minden szem rászegeződik, mikor a tűz a felhőket perzseli, a táncosok pedig olyan produkciót adnak elő, amilyet a Magyar Nemzeti Táncegyüttestől láttunk előző este. Színpadra termett előadóról van szó, aki vezet, konferál, lelkesít, majd energiával tölti fel azt a közönséget, mely utána hasonlóképp energiát generálva azt vissza is adja a zenekarnak, így beindítva az öngerjesztő folyamatot. Néha már-már Sharon den Adel jutott róla eszembe, főleg miután ruhát váltott és fehérből feketébe öltözött. Apropó Sharon, hamarosan jön a Within Temptation!

Szép szavak és könnyekkel teli pillanatok

De Szilvi és a Nox számára nemcsak a zene és a tánc a szeretetnyelv, amit a sokadik sláger magabiztos előadása után sikerült bizonyítani. Az énekesnő számtalanszor kinyilvánította szeretetét és békés természetét, a kimondottan új, 2022-es Boldog előtti beszéde és a dal alatt azonban olyan érzelmek rohamozták meg a hallgatókat, hogy még 40 feletti metalheadként is összeszorult a szívem és a torkom. A zene, a szöveg, a klip és maga az üzenet elég mélyre jutott, és itt már úgy voltam vele, hogy hálás vagyok az élményért. De a Két világ közt is kimondottan izgalmas volt az újabb dalok közül, itt ráadásul Szilvi már-már Sophie Ellis-Bextor színvonalat hozott. Ettől függetlenül többet szeretnénk tőle hallani a népdalos énekhangját, ami a legszebb és amit sajnos ritkán mutat meg.

Nem csak biodíszlet

Amiben nem végig voltam biztos a koncert során, az a zenészek szükséges jelenléte a pirotechnika, a ledfalak és táncosok árnyékában. Mert a mainstream popzenei vonal azért majdnem végig érezhető. A koncert közepén azonban a szólózásból indult jammelgetés olyanná tette az esti fellépést, mintha csak egy Deep Purple vagy Uriah Heep került volna elénk. Igazi zenészek, igazi tehetséggel bizonyították azt, hogy többre is képesek, amit később a Hej Dunáról feldolgozása is mutatott. Igazán meghallgatnék/megnéznék a bandától egy folkos hard rock albumot és koncertet.

És pont a napokban jutottam arra a következtetésre, hogy a hegedű-gitár párossal nem lehet mellélőni (persze ezt már a kilencvenes évek, sőt régebb óta tudni a Theatre of Tragedy és más zenekarok miatt), amire a Nox is csak újabb bizonyíték. Bár a napokban szembe jött velem egy olyan Tóth Gabis felvétel, ami mindent abszolút cáfol, és nem is értem, hogy ez a minőség (?) ki szerint megfelelő, és hogy nem érzi magát kellemetlenül, amiért részt vesz ebben a borzalomban.

MVM Dome-ba velük

Az biztos, hogy a Nox számomra hatalmas meglepetést okozott. Nem is kifejezetten a látvány miatt, hiszen arra sok-sok pénzzel bárki képes. És még azt sem mondhatom, hogy a popos érzés a rendszeresen megdörrenő gitárok ellenére nem maradt meg bennem. De olyan felemelő, olyan hangulatos mainstream koncerten még kevesen voltam, mint amilyet ez a csapat hozott össze a Budapest Parkban. Utóbbit egyébként régóta szerettem volna dicsérni a kialakítás és az elképesztő méretű és minőségű ledfalak miatt, amik még a stadionos koncerteken látott kivetítők javát is lepipálják.

Ettől függetlenül a Nox bejelentette 2025-ös koncertjét, méghozzá március 22-re, ami az MVM Dome-ban lesz, és amit Szilviék az eddigi legnagyobb show-juknak ígérnek. És amin remélhetőleg mi is ott leszünk. Mert ez a mostani hatalmas élmény és nagyon emberi volt, mi pedig százszor öleljük még egymást. Nem mondom, hogy rajongók lettünk, de már jobban átlátjuk, milyen lehet az igazi Nox-rajongó. Az átlag érző, szerető és lélegző ember. A nagypapa, aki képes idős korában is táncra perdülni. A család a gyerekekkel. A fiatalok, akik már ittasan érkeznek. Az ölelkező párok. Az újságíró, aki mindezt hírül viszi. 

Mi magunk. Akik a változás lehetünk és vagyunk.

Akik vagyunk.