Riadó!

Nyitókép: Shutterstock 

„Intézem” – mondja az egyik ügyeletes katona a másiknak, amint beérkezik az első riasztás. Álmosan rápillant a megfigyelőkamera infravörös képet mutató monitorára, majd valószerűtlenül nagy tempóval kapja föl felöltőjét, lábbelijét, és rohanni kezd. A riasztás helyszínének közelébe érve a katona szíve a torkában dobog, a félhomályban alig látja át az objektumot, minden mozdulatán érződik: nem sok bevetése volt még. A protokoll azonban világos: meg kell indítani a helyszíni felmérést. A vészjelzés közben erősebb fokozatra kapcsol, a kiskatona egyre feszültebb. Türelmetlenül botorkál az objektum keleti sarkáig, ahonnan a vészjelzés érkezik, amely közben még egy fokozattal feljebb kapcsol.

„O-á! O-á! O-á!” – visszhangzik a kiskatona fülében a minden kételyt elsöprő hang, és nem teketóriázik: megnyomja a kapcsolót, amely az egész laktanya számára világos üzenetet küld: erősítés kell, lehetőleg azonnal! A fényárban úszó szobában az újszülött angyali kis arcán azonnal látni: komoly dolgok zavarták fel éjjeli álmából. Apuka iménti bizonytalansága köddé válik, a gyermek fejének tartására rutinosan koncentrálva a pelenkázóra helyezi a még vigasztalhatatlannak tűnő kisdedet. „O-á! O-á! O-á!” – üzeni apukájának sírva a kisfiú, amiről tudja, hogy apukája tudja: ő éhes. Ő nagyon. És a pelust sem ártana csekkolni valakinek, mert kényelmetlen. De a legfontosabb, hogy éhes. Nagyon!