Alkonyatkor a kertben

Nyitókép: Shutterstock 

„Minden a kertből indul, minden a kertbe tér meg. Kerteken visz át az életünk, a kezdettől, az ősitől, saját kezdetünk kertjén át az utolsóig, nyugtatóig, s azon is túl a végsőkig, az ismeretlen fényesig. Szeretnünk kell a kerteket. A kezdetét, ahonnan elindultunk, s az utolsót, ahová majd megérkezünk.” (Rónay György)

Mostanában sokat időzöm a kertben. Mindennap eljön az a pillanat, amikor az ember keltette mesterséges zajok megszűnnek, és maradnak a természetes létezés hangjai. Zümmög, ciripel, motoszkál, suhan, lélegzik – van benne valami megnyugtató, békés és fenséges, ami arra késztet, hogy elcsendesedjek és befelé figyeljek. Egyszerre szűkül és tágul a tér: kifelé szűkül, befelé tágul. Ettől a pillanattól kezdve a kertben minden hétköznapinak tűnő cselekedet rituá­lissá válik. Már-már az időfelettiség szabadságát hordozza.