Az alaposan bepálinkázó dobos visszavonulás helyett támadást vezényelt, a honvédseregek először mutatták meg a bennük lakozó fenevadat, Damjanich a Tisza partján is nagyot harcolt.
Az 1848-49-es szabadságharc fontos állomásait követő sorozatunkban most a szolnoki csatára emlékezünk, ami
kiváló példát hozott arra, hogy az emberi tényező és egy kis szerencse a sorsdöntő csaták irányát is befolyásolhatja.
Damjanich János és Vécsey Károly magabiztosan diadalmaskodtak a császári erők felett Szolnoknál, visszafoglalták a várost és annak kulcsfontosságú hídját az osztrákoktól. Dicső nyitánnyal indulhatott a legendás tavaszi hadjárat épp 175 éve, 1849. március 5-én.
Ezt is ajánljuk a témában
A szerb származású tábornokot katonai tehetsége, személyes bátorsága már a szabadságharc alatt élő legendává avatta: sosem veszített csatát, katonái rajongtak érte, mártírhalált halt Magyarországért.
A terv és a valóság
Bár a minden ízében alkalmatlan Henryk Dembińskit leváltották a fővezérségről a kápolnai ütközet után, a Szolnok elleni hadműveletek még az ő tervei szerint indultak meg, bár ezeknek a terveknek a középpontjában korántsem Szolnok állt. Dembiński úgy képzelte, hogy a Délvidékről felvonuló Vécsey Károly és Damjanich János csapataikkal egyszerre támadják meg a szolnoki hidat, amivel magukra vonják a Windisch-Grätz vezette császáriak figyelmét, lehetőséget adva magának Dembińskinek, hogy az osztrákok oldalába kerüljön valahol Eger és Gyöngyös környékén.
Csakhogy, ahogy azt megénekeltük, a szolnokinál korábban bekövetkező kápolnai csatában a császáriak kezén maradt a harctér február 27-én, és
bár Dembiński röpült, a terve hasznosítható része maradt: irány Szolnok,
még pontosabban Szolnok stratégiai fontosságú hídja, amivel a Tisza valamennyi átkelője a magyar csapatok kezére kerülhetett. Nagy volt a tét.
Hermann Róbert adatai szerint a magyar támadók legalább 12 000 főt és 35 löveget számláltak; ennek az erőnek körülbelül egynegyede tartozott Vécsey hadoszlopához. Az ellenséges haderőt vizitelve: Karger dandárja nagyjából 5800 főt és 12 löveget, az Abonyban állomásozó Ottingeré 1450 főt és 6 löveget számlált.
Ezt is ajánljuk a témában
A magyar sereg nem aknázta ki lehetőségeit, amiről a közutálatnak örvendő fővezér, Dembiński tehetett. Stratégiai vereségről nem beszélhetünk, a szabadságharc legszebb pillanatai Kápolna után jöttek.
A részeg dobos
A terv szerint Damjanich hadosztálya oldalról támad, hogy elvágja az osztrákok Cegléd felé történő visszavonulását, majd megpróbálja nekiszorítani őket a Zagyvának, miközben Vécsey megindítja a főtámadást a hídfő ellen. A terv szerint Vécseynek kellett volna kezdeményeznie, hogy magára vonja a császáriak figyelmét, ami Damjanich számára lehetővé tette volna az ellenség bekerítését.
Persze, máshogy alakult.
Damjanich csapatai délről északra lopakodtak a Karger vezérőrnagy vezette császári dandár ellen. A hadtörténészek rendre kiemelik a tájat uraló ködöt, ami a magyaroknak kedvezett. Fontos megemlíteni, hogy Abonyban egy másik császári dandár is állomásozott: a két sereg együttesen elég erős lehetett volna ahhoz, hogy a magyar támadást meghiúsítsa. Volna.
Vécsey támadása késett, és reggel 7 óra körül az osztrák védők észlelték Damjanich csapatainak a közelségét. Karger mozdonnyal üzent Abonyba, majd riadóztatott: dandárja java részét Szolnoktól délre, a Tisza és a vasútvonal között állította fel, a hídfőre nem fektetett hangsúlyt.
A császári támaszpont a vasúti indóház volt, ide állítottak egy hatfontos lovasüteget: az üteg lőni kezdte az előnyomuló honvédzászlóaljat, a magyar zászlóaljparancsnok erre, veszélyt érzékelve „félre húzódj”-ot vezényelt. Itt jön a fordulat, a fátum, a vakmerőség, a parancsmegtagadás, a butaság, a bátorság, összefoglalva az emberi tényező, vagy nevezzük, ahogy akarjuk –
a reggeli pálinkaosztásnál többször sorba álló, részeg dobos ugyanis visszakiáltott a parancsnokának:
„én nem retirálom, én verem sturmot”, magyarán szólva a visszavonulás helyett támadást indított. A szuronyt szegező, hősies zászlóalj gondolkodás nélkül nekirontott az ágyúknak, azokat azonnal visszavonták, Damjanich katonái pedig benyomultak a városba. Bizony, nem egy csatát döntött el az együgyűségből kinövő hősiesség.
Ezt is ajánljuk a témában
Innentől kezdve viszonylag simán ment a dolog. A Damjanich-féle csapat elkergette a Tisza-hidat védő kis létszámú ellenséget, a megérkező Vécsey-hadosztály pedig egy császári lovasosztálynak rontott neki, azok zömét a Zagyvába szorítva.
A csata szíve
Érzékletes képet ad leírásában az ütközet legvéresebb részleteiről gróf Leiningen-Westerburg Károly, akinek a parancsnoksága alatt a győri zászlóalj állt. A menekülő osztrákok 150 szekere föltorlódott egy belvízlevezetőn átívelő kőhídnál: a honvédek közeledtek, pánik tört ki, borzalmas utcai harcok kezdődtek. A kőhíd elfoglalásáról írja a gróf:
„Sajnos, a mi csapataink közt már nagy volt a rendetlenség, ami ily ifjú katonáknál és tiszteknél roham alkalmával természetes, úgyhogy nem voltunk képesek zárt sorokban támadni. Végre azonban sikerült nekem több századot összeszednem, és egy mellékutcában előrenyomultam. Itt is közel jutottam a fogsághoz vagy a halálhoz. Ugyanis embereim előtt lovagoltam egy utca mellett, amely tele volt ellenséges katonákkal.
Alighogy megláttak, legalább ötven lövést irányoztak rám,
de én ugyanabban a pillanatban megsarkantyúztam lovamat, és túl voltam az utca nyílásán. A visszatérés nagy veszedelemmel járt volna, embereim pedig a tüzelésre megállottak, valami nyolcvanlépésnyire tőlem. De mihelyt fölismerték válságos helyzetemet, előrerontottak, és éppen idejében jöttek, mert már az ellenség is az utca sarkán volt, hogy elfogjon. Aztán gyorsan mentünk előre a Zagyva folyó mentén. Ezen a vízen a városon kívül vezet át az a híd, melyen sok lőszer- és más kocsi volt átmenőben. Ezek megmentésére ismét megállt egy ellenséges osztag, melyet azonban azokkal, kiket összeszedhettem, szuronyt szegezve megtámadtam.
A legtöbben a vízbe ugrottak, sokat elfogtunk. A Zagyva vize igen posványos, csak kevesen jöttek ki belőle,
azok is csak a mi segítségünkkel. A hídon át nem juthatott több kocsi, mert az elsőknek a lovait a kezdet kezdetén ellőtték, és így fönnakadt az egész. Ezzel Szolnok meg volt tisztítva az ellenségtől, kinek nem maradt más útja, mint a Zagyva mocsaras partja. Két ágyút, mely nehezen volt elmozdítható, néhány emberével együtt szerencsésen elfogtam. Mivel legényeim nagyon elfáradtak, megparancsoltam a tiszteknek, hogy gyűjtsék őket össze, meghatároztam azt a pontot, ahol majd találkozunk, és a futó ellenség után siettem.
A mező tele volt halottakkal és sebesültekkel.
Egyre több volt az elmaradozó, úgyhogy meglehetősen sok foglyot ejtettünk.”
A nagyjából négy órás csata délelőtt 11 órakor magyar győzelemmel zárult. A császáriak vesztesége 5 löveg, 678 halott és sebesült, míg a magyarok háromszáz főt veszíthettek a becslések szerint. Az ütközet végére egyébként, óriási késéssel Abonyból is megérkeztek az osztrák erők, de szinte azonnal vissza is fordultak.
„Az osztrákok meggyőződhettek róla, hogy nehéz lesz elbánniuk velünk”
Leiningen gróf naplójából az is kiderül, hogy Szolnoknál megérezték a magyarok, a hadiszerencse is melléjük állt: „Március 5-e szerencsénk fordulópontjának tekinthető.
Mindaddig sohasem állhattunk ellen az osztrákoknak nyílt csatában.
De itt azt kellett tapasztalniuk, hogy gyalogságunk, melyet különösen kevésre tartottak, halálra szántan nekimegy ágyúiknak; azt kellett tapasztalniuk, hogy néhány ütegünk is fölér az ő legjobb ütegeikkel. Egyszóval, a rác háború olyan katonákká képezett bennünket, akik több csatát láttak, mint ők. Körülbelül ugyanebben az időben Görgey, mert Dembińskit, azt az árnyékvezért, nem kell számba venni, három napon át harcolt főerejük ellen Kápolnánál, és nem verték meg, bár visszavonult. Amott három napig tartó eredménytelen csata, itt határozott vereség: az osztrákok meggyőződhettek róla, hogy nehéz lesz elbánniuk velünk.
Ettől fogva Buda elfoglalásáig egyszer sem győztek.
Bizalmuk megrendült, különösen Windisch-Grätzben, akit általánosan szidtak. Nálunk ellenben ugyanilyen arányban nőtt a bátorság és a tulajdon erőnkbe vetett bizalom.”
Íme, Damjanich jelentése Kossuthéknak: „Hazafias tisztelettel van szerencsém a Honvédelmi Bizottmánynak jelenteni, hogy tegnap Szolnokot elfoglaltam, s az ellenséget vad megfutamlásra kényszerítettem. A megrémült ellenség szaladásában sok hadiszerelvényeket, sőt a 2. vasasezred pénztárát is visszahagyta.”
A lényeg a lényeg: a győzelem és az összes tiszai átkelő uralása lehetővé tette, hogy a magyar csapatok gyors átcsoportosításával
ismét a honvédsereg vegye át a kezdeményezést
– értenek egyet a történészek.
A cikk végén egy rövid, érdekes videót mutatunk, ami kiemeli a csata kevésbé ismert hadtörténeti mozzanatát is. Bagi Gábor hadtörténész szavaiból és a kiváló illusztrációkból kiderül, hogy a császári haderő a legnagyobb veszteségeit nem az indóháznál, hanem a város északi részén szenvedte el, ahol csaknem megsemmisült és csak „egy váratlan dolog”, a hirtelen megjelenő vértesek mentették meg az osztrákokat a totális összeomlástól. Íme:
*
Felhasznált irodalom:
https://honvedelem.hu/hatter/multidezo/a-szolnoki-csata.html
https://rubicon.hu/kalendarium/1849-marcius-5-a-szolnoki-utkozet
Kemény Krisztián: Az 1849. március 5-ei szolnoki ütközet története és okmánytára; HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Budapest, 2021
https://www.youtube.com/watch?v=9bdP7SLU5pI
https://magyarnemzet.hu/mozaik/2022/03/damjanich-fenyes-sikere-szolnok-1849-marcius-5
Nyitókép: A második szolnoki ütközet 1849. március 5-én. Than Mór festménye
Az elkövetők inkább menekülőre fogták a dolgot.
Harminc napra kerültek rács mögé a pénzmosás bűntettével gyanúsított elkövetők.
A helyszínelés ideje alatt a vonatok ezen a szakaszon csak egy vágányon közlekedhetnek, megnő a menetidő.
Várhatóan estig csak egy vágányon haladnak a vonatok Tápiószele és Nagykáta között.
Bár az örvények és medermélyedések miatt ez veszélyes, és nem ajánlott!
A miniszter szerint jobban sikerült a műsor, mint ahogy hitte. Azt mondta benne, amit gondol.
A megválasztott amerikai elnök korábban hangsúlyozta: megvenné a Dániához tartozó északi-tengeri szigetet.
