A szerb származású tábornokot katonai tehetsége, személyes bátorsága már a szabadságharc alatt élő legendává avatta: sosem veszített csatát, katonái rajongtak érte, mártírhalált halt Magyarországért.
„A hősök iskolamestere se Mészáros, se Klapka – hanem Damjanich volt.” (Karsa Ferenc hadnagy)
Ma, október 6-án, az aradi vértanúk emléknapján Damjanich János szellemét, tetteit idézzük meg. A honvédtábornok a hős archetípusa volt, neve hívószóként szolgál 1848-49 átérzéséhez, nem véletlenül. Nála minden együtt volt: tehetség, szabadságvágy, történelmi helyzet. Azért halt meg, amiben hitt.
Sosem veszített csatát a harcmezőn.
Damjanich János szeretett élni, nagytermészetű ember volt: katonáival mulatott, de a golyózáporba is velük tartott, amiért a rajongásig imádták. Hogy volt-e árnyoldala Damjanichnak, az embernek? Hogyne lett volna, mindenkinek van, az árnyék kísér minket: de a történelmi nagyságot az árnyék is igazolja.
Haynaunak már korábban is „beszólt”
Damjanich vagyontalan, szerb határőrcsaládba született Horvátországban, apja után a katonai pályát választotta. Származása, ortodox hite ellenére hamarosan „a magyar nemzeti törekvések és a radikális polgári reformok híve lett”. Életének a szabadságharc előtti szakaszáról viszonylag keveset tudunk, de 1848 tavaszán, még századosként keveredett vitába akkori felettesével, későbbi hóhérával, Haynauval, aki a magyarokat és forradalmukat gyalázta.
A szópárbaj állítólag a következőképpen hangzott:
– Tábornok úr! Én magyar ember vagyok, s
nem tűrhetem, hogy jelenlétemben gyalázza nemzetemet és annak legjobb fiait!
– csattant fel Damjanich.
– Hát ön mióta lett magyar? – kérdezett vissza Haynau iróniával.
– Azóta, tábornok úr, amióta föl tudom fogni, hogy aki Magyarországon született, az magyar állampolgár, s köteles Magyarországot hazájának tekinteni, s annak, bármily állásban legyen is, törvényes jogait védelmezni – így Damjanich.
A büntetés nem maradt el: Haynau Itáliába helyeztette át hősünket gránátosnak, aki majd Mészáros Lázár hadügyminiszter hívására tért haza. Damjanich János őrnagyként lépett a magyar honvédsereg kötelékébe.
Damjanich, a verhetetlen tábornok
A következő hónapokban Damjanich megalapozta hírnevét. Győzelmeihez katonai tudása, gyors helyzetfelismerései a legnehezebb szituációkban, valamint személyes bátorsága is hozzájárult, ami több csatában döntő faktornak bizonyult. 1848 októberében leverte a szerb támadást a Bánságban, amikor is
az egyik fontos hadműveletnél Rózsa Sándor betyárjaival szövetkezett.
1848 decemberében négyezer magyar katonával aratott győzelmet tízezer szerb harcos fölött. Pár napon belül tábornoknak nevezték ki.
Káprázatos sikereket ért el a tavaszi hadjárat során,
innentől élő legendának számított: a szolnoki, hatvani, tápióbicskei, isaszegi, váci és nagysallói győzelmek elsősorban az ő és híresneves vörössipkásai bátorságához fűződtek.
A történészek egybehangzó értékelése szerint Damjanich János legszebb győzelmét a nagysallói ütközetben aratta, Ludwig von Wohlgemuth ellen: a császári tábornoknak, Erdély későbbi kormányzójának a megfutamodása után ugyanis lehetőség nyílt a Habsburg erők által ostromlott Komárom felszabadítására.
1949 áprilisában úgy tűnt, elérkezik Damjanich nagy pillanata, hiszen ideiglenes hadügyminiszteri kinevezést kapott – ami értelemszerűen karrierje csúcsát jelentette – ám a sors közbeszólt: a tábornok csapatszemlét tartott, és a harctéren ugyan nem fogta golyó, ám
alkalmi kocsiútja során súlyos balesetet szenvedett, eltörte a lábát. A hadvezér így kénytelen-kelletlen távolmaradt a balesetet követő hadműveletektől, hiánya azonban pótolhatatlan veszteséget jelentett
a vezérkar, és a magyar szabadságharc számára.
Damjanich később az aradi vár parancsnoka lett, és csakis Görgey kérésére, a cári csapatok előtt tette le a fegyvert augusztus 17-én. Az oroszok ugyan kegyelmet ígértek a tábornoknak, sorsa fölött mégis egykori parancsnoka, ekkor már az ország teljhatalmú főparancsnoka, Haynau döntött, aki halálra ítélte.
Damjanich nem angyal volt, hanem hős
Kiváló képességei és oroszlánszíve ellenére a tábornok hírhedten nehéz természetű, hirtelen haragú ember volt, aki a kegyetlenkedéstől, indokolatlanul kemény döntésektől sem riadt vissza. Egy esetben például
hazaárulás vádjával kivégeztetett kettő katolikus papot,
„szabályos eljárás, kihallgatás, tanúvallomások figyelembe vétele, az ügy vésztörvényszékhez történő továbbutalása nélkül”, vagyis statáriális eljárással.
Hogy mi történt? A tápióbicskei ütközet alatt Jellasics egy helyi plébánosnál „vendégeskedett”, majd reggel elhagyta a falut. Aznap délután –az isaszegi csata előestéjén – egy honvédtiszt jelent meg a tápiószecsői papnál: abból a borból kért Damjanich számára, amiből Jellasics is fogyasztott, ám a bor elfogyott. A katona többször visszatért ugyanazzal a kéréssel, végül katonák már nem a bort keresték, hanem a papért jötte. Damjanich később agyonlövette a papot, elmondása szerint a következők miatt:
„Az ellenséges csapatokat minden tőle telhető élelemmel ellátta, s a lakosságot erre felhívta, az ellenség falragaszait nyilvánosan szétosztotta és fölragasztotta, sőt
a templomban is azt prédikálta, hogy a magyar ügy már teljesen elveszett.
E semmirevaló embert én ma reggel 5 órakor agyonlövettem, s erről a köteles jelentést ezennel megteszem.”
Hozzá kell tenni, hogy Damjanichnak részben igaza is lehetett – bár az eljárása mindenképpen törvénytelen volt – másrészt az eljárása nem volt sem egyedülálló, sem kirívó a háború során, de „jól jellemzik a szabadságharcnak azt a képlékeny politikai-katonai-jogi jellegét, amelyben az ország politikai és katonai vezetői az önvédelmi harcot irányították” – írja a téma szakértője.
Kortársainak a megítélése is változó volt. Egy másik aradi vértanú, a hercegi származású Leiningen-Westerburg Károly így vélekedett az alacsony származású Damjanichról:
„Szívesen vette, hogy ünneplik. Fényes tábornoki egyenruhában járt.
A nép hőse lett, ámbár a nép józan eszével belátta, hogy csak vitéz vagdalkozó,
és ha kedvence volt is, reményeit nem belé helyezte…Jó barátait odagyűjtötte a tűz köré, melyre mindig ő rakta a fát, mert szerinte ahhoz senki sem ért olyan jól, és jókedvével mindnyájunkat fölvidított…Damjanich tán nem nagy hadvezér, de egy nem túlságosan nagy harcvonalat hidegvérrel s kellő belátással tudott vezetni. Nagyobb stratégiai tervek fölülmúlták tehetségét” – hangzik a kissé talán irigykedő vélemény.
„Damjanich túlzásig kíméletlen, mondhatnám durva volt,
midőn valaki ellen haragja fellobbant, de e homályos oldalát felejteté bátorsága s a katonák előtti nagy tekintélye” – ezek már Vukovics Sebő igazságügyminiszter szavai.
Életrajzírói sem tagadják: Damjanich szigorú parancsnok volt, kőkemény kiképzést vezetett be, amivel eleinte sok ellenséget szerzett, lázadtak ellene, még fel is jelentették, amiben származása és rossz magyar kiejtése is szerepet játszhatott. Egyöntetűen hangsúlyozzák ugyanakkor, hogy később már rajongtak érte a katonái, mert megosztotta velük a nélkülözést, sebesültjeit gondosan ápoltatta, figyelt az étkeztetésre, így egységeit kiváló közösséggé kovácsolta.
Haynau szadista bosszúja
Damjanich Jánost 1849. október 5-én a császári hadbíróság halálra ítélte, az ítéletet október 6-án Aradon végrehajtották. Több helyütt megjegyzik:
a kivégzések módja és sorrendje a Habsburgoknak okozott fizikai és eszmei kár mennyiségétől és a Haynauval való személyes viszonytól függött,
vagyis a „hiéna” patikamérlegen számolta, ki jön ki után.
Minél később végeztek ki valakit, annál több lelki kínt szenvedett, hiszen bajtársai halálát is végig kellett néznie, akasztás pedig akkoriban a köztörvényes bűnözőknek járt, amivel az osztrákok a megaláztatás érzetét próbálták növelni – el sem tudjuk képzelni, milyen fontos „apróságok” voltak ezek a 19. század közepén. Így már érthető, miért az utolsó előtti helyre került az akasztásra ítélt Damjanich: ő okozta a legtöbb gondot, Haynauval is összeveszett. Nála csak Haynau egykori haragosa, Vécsey gróf járt rosszabbul, aki utolsóként ment a bitó alá.
„Haynau korábbi rossz személyes viszonyukból adódó kicsinyes, de annál szadistább bosszújaként
a csaknem kétméteres Damjanich-ot szabvány-méretű bitófán végezték ki. Lábai, így törött lába is leért a földre, miközben a pribékek a kötelet húzva kézi erővel fojtották meg”
– írja Máthé Áron történész.
Damjanich 44 éves volt ekkor, kettő éve vette el fiatal szerelmesét, Csernovics Emíliát. A férje halálakor csupán 30 éves özvegy a tábornok kérése ellenére, hosszú élete végéig nem házasodott újra: haláláig, 60 éven át gyászolta hitvesét, de nem tétlenül – ahol tudott, segített az özvegyeken, árvákon.
*
Felhasznált irodalom:
https://huszarvagasblog.hu/damjanich.html
https://rubicon.hu/kalendarium/1804-december-8-damjanich-janos-szuletese
https://ujkor.hu/content/papokat-gyilkolo-honved-tabornok-damjanich-janos
https://cultura.hu/gasztro/damjanich-janos-nem-turte-az-elnyomast/
https://mult-kor.hu/cikk.php?id=8830
https://www.origo.hu/tudomany/20191005-ferjuk-halala-utan-gyotrelmekkel-neztek-farkasszemet-az-aradi-ozvegyek.html
https://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC03014/03049.htm
Hermann Róbert. „Az 1849–1850. évi kivégzések”. Aetas 2000 (1-2).
https://felvidek.ma/2020/10/az-aradi-vertanuk-foldi-porhuvelyei/
Nyitókép: Medve Imre: A nagysallói ütközet. Damjanich János fehér lovon a csata sűrűjében (Wikipédia)
Az angol beteg című film magyar főhősének valódi élete lenyűgöző, interaktív albumot ihletett: tartalmában és esztétikájában is méltó ajándék kerülhet a karácsonyfák alá.
Legismertebb labdarúgónk példája azt mutatja, hogy nem az eszközkészlet számít, hanem hogy mi jön belülről.
Sokkal fontosabb és súlyosabb problémákkal bajlódunk, mint pár éve, amikor a mozgalmatok elfoglalta az agonizáló baloldal helyét a céges érdekeltségek miatt.
Hogyan lehetséges, hogy a történelem összes kultúrája észak, dél vagy kelet felé orientálódott, és sohasem nyugat felé? Az égtájak kultúrtörténete színesebb és tanulságosabb, mint azt a GPS korában bárki gondolná – állítja Jerry Brotton, a reneszánsz professzora.
Nincs miért kárörvendeni az egyre mélyebb és szerteágazóbb német válságjelenségek kapcsán. Rajcsányi Gellért írása.
A közel négyszáz oldalas, gazdagon illusztrált kötet nem csak a Liget páratlanul gazdag, több mint két évszázados múltját mutatja be történeti hűséggel, a jelen, azaz a Liget Budapest Projekt fejlesztései is kiemelt szerepet kapnak.
Ausztriában 2015 óta 87 ezer szír állampolgár kapott menedékjogot.
Megzavart egy-két fejtegetést a statisztika az ATV péntek esti műsorában.
