A látáshoz tudás is kell, mert a műveltségünk szerint látunk – Móser Zoltán fotográfus a Mandinernek

Móser Zoltán 1946-ban született Szekszárdon. Balogh Rudolf- és Prima-díjas fotográfus, író. Ez idáig nagyjából hetven önálló kötete jelent meg. Ezek részben fotóalbumok, részben esszék és tanulmányok. Önálló kiállításainak száma is a hetvenhez közelít. Legutóbbi könyve idén látott napvilágot Amor Vitae címmel az MMA Kiadónál. (Erről a kötetről mi is írtunk.) 

Móser Zoltánt mecseknádasdi otthonában látogattuk meg. A szabadtéri tűzhelyen már ott rotyogott a kiváló gulyás, amit aztán fánkkal és juhtúrós süteménnyel fejeltünk meg. A dombra felfutó kertben megnéztük az alkotóházikót, ahol a kiadós ebéd után szívesen le is dőltünk volna, de sajnos nem azért jöttünk, hogy szunyókáljunk a régi könyvek illatától valahogy még mélyebb csendben. Körben a Keleti-Mecsek lankái, a kertben itt-ott Móser saját kezűleg esztergált szobrai. Ezeket azóta készíti, mióta felhagyott a fényképezéssel. Értjük már, miért fogalmazott így az Amor Vitae utószavában:

„Amikor kilépek az ajtón, nem azt érzem, hogy az udvaron vagyok, hanem azt, hogy belépek egy tájba.”

*

Hol volt a kályha, ahonnan elindult? 

Ez Tevel volt. Szekszárdon születtem. Akkora hó volt, hogy szánkóval hoztak haza. Apám postás volt, úgy kerültek Tevelre. 1946-ban költöztették oda a bukovinai székelyeket, és egy évvel később a mátyusföldi magyarokat. A szomszédjaink székely tanítók voltak, és Hőgyészről elűzött apácák. A felnőtteknek az élet kín és keserv volt, meg félelem, de mi éltük az életünket, tanítás után egész estig az utcán játszottunk. Hisz nem fogtuk fel, hogy Rákosi Magyarországán élünk. Azt is el kell mondanom, hogy nem szerettem Tevel lakni, de felnőtt fejjel beláttam, hogy mindent, a látásmódomat, a gondolkodásomat Tevelnek köszönhetem. 

Miért nem szerette? 

Ennek komoly családi okai is voltak, meg azután származásilag nem tartoztam sehová. Az ötvenes években mindannyian szegények voltunk, de postás szüleim révén engem valószínűleg úri fiúnak tarthattak a sokkal szegényebb bukovinai székely, a sváb és a Mátyusföldről kitelepített osztálytársaim. 

A fotózással hol ismerkedett meg? 

Még otthon, Tevelen. 

Volt egy Kijev fényképezőgépe, azzal dolgozott. Az ötvenes években az volt az elérhető legjobb gép. Egyszer megengedte, hogy bemenjek a kis szobájában berendezett sötétkamrába, ahol a képeit előhívta. És ott valami történt velem. 

Mi történt? 

Aztán érettségire egy fényképezőgépet kértem. Később előfelvételivel az ELTE magyar-történelem szakára kerültem, de előtte egy évig képesítés nélküli tanárként dolgoztam. Egyetem után azt hittem naiv módon, hogy olyan híres fotós leszek, hogy majd meg is tudok élni ebből. 

Ezt mire alapozta? 

Nyertem egy újságíró pályázatot úgy, hogy én nem is pályáztam semmivel. Kiválasztották az egyik anyagomat, amely egy képből és a hozzá írt rövid szövegből állt, és eredetileg a Tiszatájban jelent meg. Felajánlották, hogy az első három helyezett elhelyezkedhet valamelyik napilapnál. 

Ez nagy dolognak tűnik. 

Igen, de szerencsére nem lettem fotós egyik lapnál sem. Így maradt a tanári pálya, és közben azt fotózhattam, amit akartam. Nyugatra sem mehettem, de ebben is volt valami szerencse.

Miért? 

Mert így a Kárpát-medence lett a hazám. 

Amikor fotózni kezdett, mennyire ismerte a közeget, a fotótörténetet, az egész műfaj szellemi hátországát? 

Semennyire. Nem ismertem senkit. Kaptam egy konzervdobozból készített nagyítót egy barátomtól, és berendeztem otthon a pincében egy fotólabort. Amikor Pestre kerültem az Eötvös Kollégiumba, ott rám bízták, hogy működtessem a fotólabort, meg készítsek riport képeket. De csalódást okoztam nekik, mert nem voltam alkalmas arra, hogy a különböző hivatalos eseményeket fotózzam. Egyszerűen nem érdekelt.

Honnan jött ez a motívum? 

Amikor hazautaztam az egyetemről, jártam a határt. Mindig láttam valamit a fákban, egy alkot, egy jellemet. Egy filozófiai tartalmat. Egyszer Visegrádon voltam, az egyetem üdülőjében. Télen senki nem akart menni, a diákok ilyenkor ingyen mehettek. Esténként egy lélek nem járt az utcán. Jöttünk haza a kocsmából, és észrevettem a falon egy fa árnyékát. 

És még egy fontos adalék a kezdetekhez: Tevelen, a postán akkoriban több irodalmi folyóirathoz is hozzá lehetett jutni. A Kritika című folyóirat műmellékletében láttam Lucien Hervé képeit. Egy ciszterci kolostorról készült képek voltak. Ez mélyen megérintett. Ekkor döbbentem rá arra, hogy a fotó sokkal több, mint valóság. Tevelen minden vasárnap moziba jártunk. Amikor egyszer Mándy Ivánnál jártam, fél napig az ő és az én mozimról beszélgettünk. A mozi olyan nagy élmény volt, hogy filmrendező vagy operatőr akartam lenni. Egyetem után kétszer is jelentkezem a Filmművészeti Főiskolára, de szerencsémre nem vettek fel, így maradtam fotós. A filmesek tízévente csinálhattak egy filmet, kivéve a híreseket, de én akkor fotózhattam, amikor akartam, és azt, amit akartam. 

Ha Nyugatra nem is, Lengyelországba többször is eljutott a hatvanas években.

Az Ifjúsági Magazinban volt egy levelező rovat, kiírtam három címet, és angolul elkezdtem levelezni három lánnyal, köztük egy lengyel lánnyal. Végül ő maradt egyedül, meghívott Lengyelországba. Két hét alatt végig kalauzolt Lengyelországon. Lengyelország jelentette nekünk a nyitottságot: a jazz, a lengyel filmművészet, színjátszás már egyetemistaként is megérintett. Varsóban láttam először valódi fotókiállítást. Sok barátot szereztem ott, a Lili nevű lány közben valahol elmaradt. Viszont Lengyelországról öt könyvet, albumot is készítettem.

Rémlik, hogy egy régi interjúban – talán Bartóktól – olyasmit idézett, hogy „arra kell tartani, ahol véget ér a világ.” 

Erre nem emlékszem, de azt tudom, hogy Bartók és Kodály úgy indult el népdalokat gyűjteni, azzal az elhatározással, hogy először a peremterületeken, a nyelvhatáron kell végig menniük. Akkor ezt még nem tudtam, de 1968 óta – akkor jártam egy kis motorral végig Erdélyt – 

Erdélybe is, Gömörbe is, az egész Kárpát-medence bejárásra a kíváncsiság vitt. Egy fotós, ha nem kíváncsi, akkor nem lesz fotós. Erdély főként a teveli székely osztálytársaim és tanítóim kapcsán nagyon érdekelt. Akkoriban, a hatvanas évek végén Erdélynek még a nevét sem lehetett leírni a sajtóban, csak néprajzi kiadványokban. 

Mi érdekelte, a mítosza? 

Szinte semmit nem tudtunk, mert nem olvashattunk Erdélyről. Az ottani emberek érdekeltek, hogy hogyan élnek, mit csinálnak. Nekik nagyon fontos volt, hogy jött valaki hozzájuk látogatóba Magyarországról.

Kassán volt 1969 telén egy kiállításom, onnan az egyik nap elmentem busszal Stószra, Fábryhoz. Olvastam a tanulmányát, amelyet a magyarok megalázásáról írt a Vádlott megszólal címmel. Stószi remeteségében látogattam meg. A róla készített portréval nyertem meg a már emlegetett pályázatot. 

A fáktól az emberi arcok felé fordult. 

A szakdolgozatomat az abszurd dráma és a magyar népballada összehasonlításáról írtam. Mindig úgy vágtam bele dolgokba, hogy nem tudtam róluk semmit. Addig egyetlen abszurd drámát olvastam, Beckett Godot-ra várva című drámáját, viszont egyetlen balladát sem hallottam még. Autentikus balladát sehol nem lehetett hallani. Egy néprajzos barátomnak mondtam, hogy szeretnék népballadát hallani. Ő ismert Jászárokszálláson egy embert, elvitt hozzá. Balladagyűjtés közben készítettem az első portrét. Ott éreztem meg, hogyan kell jó portrét készíteni. 

És hogyan kell? 

Nem úgy, hogy jó napot kívánok, jöttem fotózni. Beszélgetés közben meg kell érezni a pillanatot. Türelemmel kivárni, és akkor elővenni a gépet, amikor megérett a helyzet. 

Balzac kérdezte Nadartól, a híres fotográfustól: Mit akarsz fényképezni? A bőrömet? Nekem nyolc bőröm van, és az arcom a nyolcadik bőröm alatt van. Azt fényképezd le, ha tudod. Mert a fotós el akarja lopni az arcunkat, de mi ellenállunk. Szerencsére nem mindig és mindenki. 

Fotói hol jelentek meg? 

Csak irodalmi folyóiratok műmellékleteiben, ez volt a szerencsém. Így ismertek meg. Juhász Ferenc bemutatott az Új Írásban 1971-ben. Ez nagyon sokat jelentett nekem. Rengeteget támogatott. A Jelenkorban, a Tiszatájban jelentek meg fotósorozataim. A Valóság című folyóiratban jelent meg talán a legtöbb. A Fotószövetségbe kétszer jelentkeztem, de akkor nem vettek fel, mert amatőr fotósnak tartottak. Ez lényegében igaz is, soha nem tanultam fotózást senkitől, viszont tanítottam több mint egy évtizedig.

Van egy nagy anyaga a Kárpát-medence román-kori emlékeiről. 

Ez is Lucien Hervéhez kötődik. Az ő kolostor-sorozatához. Egyszer egy barátom elhívott az esküvőjére Felsőörsre. Egy nagyrészt román-kori templomban tartották az esküvőt. Ezt a templomot aztán egy hétig fényképeztem. És attól kezdve csak román-kori templomokat és romokat fotóztam. Zolnay Lászlóval, a régésszel aztán bejártam a Felvidéket, miután látta Esztergomban a kiállításomat. Az én legendás Trabantommal „csináltuk” a könyveit. Ahogy László Gyulával is a Szent László-legendáról szóló könyvet. 

Írókkal, régészekkel, művészettörténészekkel dolgozott együtt. Tehát bekerült a szellemi életbe. A hetvenes-nyolcvanas évek magyarországi szellemi élete milyen volt? 

Egy szóval: pezsgő. 

És a rendszerváltás utáni? 

Ezt az átmenetet rosszul éltem meg. Nehezen. Nehéz is beszélni erről. Barátságok törtek ketté, minden megváltozott. 1989 után tanárként egy kollégiumi reformon dolgoztam, de eredménytelenül. Aztán egy napilaphoz kerültem olvasószerkesztőnek. Nem sokáig bírtam. Nem az én világom volt. Felmondtam, bizonytalan idők voltak, három gyerekkel és egy mindent vállaló, soha nem panaszkodó, tanítónő feleséggel. Aztán a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre kerültem, a kommunikáció tanszékre, ott dolgoztam 2013-ig. Filmeseket, újságírókat tanítottam, és néha fotóesztétikát is vállaltam. Közben három évig jártam havi rendszerességgel Kolozsvárra, az akkor alakult Sapientia Egyetem film- és fotószakának a kezdését segítettem.

Úgy ismerik, mint néprajzi fotóst, meg portré fotóst, aki csak fekete- fehér képet készít.

Sokáig csak fekete-fehér képeket csináltam. A színes képeim nem sikerültek. Aztán átálltam a színes képekre, akkor viszont a fekete-fehérek nem sikerültek. 

Ennek mi lehetett az oka? 

Valószínűleg az agynak egy másik részét veszi igénybe a színes kép. 

Ez azt jelenti, hogy a látáshoz tudás is kell, mert a műveltségünk szerint látunk. Vagyis gondolkodunk a képekről, mert van asszociációs képességünk. 

Mesélte, hogy abbahagyta a fotózást. A digitális képrobbanás miatt fejezte be? 

A képeimet mindig magam hívtam elő, én dolgoztam ki ezeket. Régebben, egy-egy pályázaton nem csak a képet díjaztuk, hanem azt a módot is, ahogyan a kép elkészült. Ez a fajta képkészítés megszűnt. Bejött a számítógép. A képek ma legalább hatvan százalékban számítógéppel készülnek, és ehhez én nem értek, bár próbálták elmagyarázni, de sikertelenül.

A fotózásnak akkor most már vége van. 

Számomra igen. Negyven éve itt kezdtem, és itt, ezen a helyen fejeztem is be. Az összes negatívomat (hatvan-hetvenezer felvételt) átadtam az Országos Széchenyi Könyvtárnak megőrzésre. 

Viszont közben belekezdett egy nagyívű vállalkozásba. Olvasatok címen írt egy magyar irodalomtörténetet, nyolc kötetben. 

A fotózást felváltotta az írás, ami esszéket és tanulmányokat jelent. A Napút kiadója, Szondy György kérésre kezdtem írni tíz-tizenkét oldalas esszéket a középiskolások számára azokról az írókról és költőkről, akiknek neve szerepel a tananyagban. Időközben elért bennünket a covid-járvány, de ez a másfél éves bezártság nem börtönt jelentett nekem, hanem ezen anyaggal való kellemes „bajmolódást.” Szerencsémre van egy nagy könyvtáram, és ami itt nem volt meg, azt elértem az interneten, és így három év alatt – a győri Magyar Kultúra Kiadónak köszönhetően – nyolc kötetben (kb. 1300 oldalon) jelentek meg ezek az írások. Nem irodalomtörténet, hanem kedvcsinálás az olvasáshoz. Pázmányhoz éppúgy, mint Mészölyhöz, Zrínyihez éppúgy, mint Nemes Nagy Ágneshez. 

Vissza kell őket szoktatni a betű szeretetéhez, a szavak tiszteletéhez, a jól megfogalmazott mondatok ívének élvezetéhez. 

Hogy bírja ki fotózás nélkül? 

A napokban véletlenül elém került Fritz Riemann 1987-ben megjelent könyve, Az öregedés művészete. Negyvenegy évesen olvastam, és egy észrevételét jól megjegyeztem. A könyvben az szerepelt, hogy öreg korunkra minden régi, gyermekkorunkban meglévő rossz szokásunk újra előjön. Ezt a mondatot kerestem egész nap, de nem találtam, mert más észrevételeket jelöltem meg harminchat évvel ezelőtt ceruzával. Ezekből csak egyet idézek, amely megnyugtatott, sőt, aminek megörvendtem. Ez a rész a Felkészülés az öregségre című fejezetben található:

„… az idős kor fölszabadíthat olyan dolgokra, amelyek iránt titkos vágyakat melengettünk, csak eddig nem jutottunk hozzá. Nem az a fontos, hogy valami jelentőset alkossunk, sőt: inkább valami játékféléhez igyekezzünk visszatalálni, ami nagyon örömteli lehet, s éppen céltalansága teheti számunkra nagyon fontossá. Ez érvényes minden olyan kifejezési módra, mint amilyen például a festés, faragás, zenélés vagy iparművészeti tevékenység. Egyáltalán nem az a cél, hogy műalkotásokat produkáljunk, hanem csakis az, hogy közben feltöltődjünk, kifejezhessünk-megformálhassunk valamit, s így talán felfedezzük az elhanyagolt belső világot. Koros emberek ilyen érdeklődésének és tevékenységének a különös vonzereje éppen a célmentessége: ezzel nem kell pénzt keresnünk, becsvágyunk kielégítését sem szolgálja, egyáltalán semmiféle határozott célunk nincs vele – ez adhatja meg a bázisát új fölfedezéseknek, tölthet el kíváncsisággal útközben saját belső mezőink felé, melyeket még nem ismertünk meg.”

Miért örültem meg e néhány sornak? A kiemelt faragás miatt. Mert amikor hetvenéves lettem, vettem egy faesztergát, és azóta járok erdőbe fát keresni, majd a kivágott fát hazahozva kiszárítom, később megfaragom, aztán szépen megmunkálom esztergával. 

A forgács illata, amely egy napig tart, varázslatos, és az, hogy ezzel semmi különösebb célom nincs, roppant örömmel tölt el. Ez egy befelé vezető út, amely hihetetlen nagy nyugalmat ad.