„Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz útat nem lelém.
Ó, szörnyü elbeszélni mi van ottan,
s milyen e sűrü, kúsza, vad vadon:
már rágondolva reszketek legottan.
A halál sem sokkal rosszabb, tudom.
De hogy megértsd a Jót, mit ott találtam,
hallanod kell, mit láttam az uton.
Akkortájt olyan álmodozva jártam:
nem is tudom, hogyan kerültem arra,
csak a jó útról valahogy leszálltam.”
Az Úr ezerkettőszázhatvanötödik esztendejében megszületett Firenze városában Durante Alighieri. Régi nemesi családba született, apai ágon a rangos római patrícius família, a Frangipani nemzetség utóda volt, anyai ágról pedig a tekintélyes ferrarai Alighieriek leszármazottja volt. A második keresztes hadjáratban hősi halált lelt ferrarai felmenők miatt vette fel az Alighieri nevet. Édesanyja viszonylag korán elhunyt, apja pedig újranősült.
A gyermek Dante szerzetesiskolákban tanult, retorikamesterétől, Brunetto Latinitől megismerte Arisztotelész, Cicero, Seneca és a Biblia tanításait, amelyek később műveltségének és műveinek az alapköveivé váltak. A retorika mellett jogot, orvostudományt és művészeteket tanult a híres Università di Bolognán.
Széleskörű és mély tudásával a kor egyik legműveltebb emberévé vált.
A száműzetése előtt
Mint firenzei katona és államférfi, Dante saját bevallása szerint határozottan hűséges volt Istenhez, de gyakran kritikus volt a római katolikus egyházzal szemben. Különösen nem szerette a burjánzó nepotizmust, illetve a szimónia gyakorlását, azaz az egyházi és lelki javak anyagi előnyök révén történő megszerzését, például a bűnbocsánat megvételét.
Sok csoport kihasználta ezeket a meglehetősen korrupt szokásokat, de kevesen támogatták ezeket annyira, mint a „Guelfi Neri”, avagy a Fekete Guelfek. Ők egy politikai és vallási frakció voltak, akik a pápa politikai befolyásának a kiterjesztésére törekedtek. Dante ellenben a „Guelfi Bianchi”, avagy a Fehér Guelfek tagja volt, akik úgy vélték, hogy Firenzének nagyobb szabadságra van szüksége a római befolyás alól.
Dante a Fehér Guelfek nyilvános képviselőjeként többször is felszólalt a pápa hatalma ellen addig, amíg a Feketék ki nem használták a hatalmi helyzetüket és száműzték Dantét 1302-ben Firenzéből (egyes források szerint halálra ítélték és ő elmenekült). De ahelyett, hogy ez elhallgattatta volna,
ez az élethosszig tartó száműzetés vezette el Dantét a legnagyobb bírálattételéhez.