Szerelem, harag, minden – megjelent Lola, Márai feleségének naplója

Írta: Farkas Anita

„Ahol te vagy, ott vagyok én, ahol a te hazád, ott az én hazám” – ezt az idézetet írta 1948. augusztus 30-án naplójába Matzner – asszonynevén Márai – Ilona. A bibliai Rúth könyvéből való, kissé átfazonírozott mondat a Márai házaspár emigrálása előtti napon került egy újonnan kezdett füzetbe, és nagyon plasztikusan mutatja fel kettejük kapcsolatának lényegét: hogy több mint hat évtizeden át az idegenségben is egymás otthonai tudtak maradni, főképp Ilona – Márai naplóiban a titokzatos L. vagy becenevén Lola – türelmének, nagyvonalúságának és végtelen szeretetének volt köszönhető. 

A Helikon Kiadó jóvoltából az idei Könyvhétre megjelent Betűbe zárva – Márai Ilona Napló I-II. (1948–1964, 1965–1979) két vaskos kötetében

többszörösen is hiánypótló jelleggel.

Mivel Lola nem volt szépíró, reflexióiban egy feleség és anya aktuális, napi történésekre reagáló gondolatai sűrűsödnek össze: aggodalom az örökbefogadott fiukért, honvágy, a megélhetés gondjai, a férj depressziójának kezelése, rendíthetetlen hit a sorsuk jobbra fordulásában.

A jellemzően rövid bejegyzések érdekessége a személyességen és közvetlenségen túl, hogy sok helyen puzzle-ként egészítik ki a széles olvasóközönségnek szánt, ezért igencsak „kozmetikázott” Márai-naplókat is, illetve, hogy éppen arról az időszakról – az olaszországi és amerikai esztendőkről – adnak hiteles képet, amely források hiányában máig a legkevésbé ismert.

Lola sokszor emlékezik vissza a gyerek- és fiatalkori történetekre, a házasságuk első huszonöt évével kapcsolatos fontosabb momentumokra is, miközben megismerjük a közvetlen környezetüket, olvasunk a világban zajló eseményekről és azokról az emberekről, akikkel baráti, rokoni, munka- vagy egyéb kapcsolatban voltak.

az írástól a kiadásig és a sokszor sikertelen terjesztésig – mindez a jövő filológusai számára felbecsülhetetlen értékű forrás lehet. 

„Matzner Ilona huszonéves korától írt naplót, az 1948 augusztusa előtti írások, amelyeket egy budapesti barátnője gondjaira bízott, sorsa azonban máig ismeretlen. Az ez után született rengeteg feljegyzés létezéséről az irodalomtörténészek azonban már régóta tudtak. Márai Sándor hagyatéka 1997-ben került letétbe a Petőfi Irodalmi Múzeumba, a huszonkét doboznyi kéziratot, levelet, dokumentumot és néhány személyes tárgyat az író maga csomagolta be San Diegóban a halála előtt. Köztük voltak felesége naplói is, amiből arra lehet következtetni, hogy Márai ezzel szimbolikusan hozzájárult azok kutatásához, kiadásához” – mondja Ötvös Anna, a Betűbe zárva egyik szerkesztője. 

A Kassán élő történész-könyvtáros nem véletlenül tartotta szívügyének a kiadást. Már a diplomamunkáját a kilencvenes évek közepén Kassa várostörténetéből írta,

majd hamarosan arra is kíváncsi lett, ki volt valójában az a nő, aki haláláig rendületlenül támogatta ezt a nem könnyű természetű, az önkéntes száműzetésbe, idegenségérzetbe, az anyanyelvi közeg hiányába lassan bele-belekeseredő zsenit. 

„Loláról annyit lehetett nagyjából tudni, hogy a férjéhez hasonlóan szintén Kassán töltötte a gyerek- és fiatalkorát. Én viszont mélyebbre akartam ásni, ezért nyomozni kezdtem a helyi levéltárakban, könyvtárakban; magánleveleket, okiratokat, korabeli sajtótermékeket böngésztem hosszú időn át. A szerencse is a kezemre játszott egy idős úr személyében, aki a szemétből megmentette Matzner Ilona fiatalkori fotóalbumát benne négyszáznál is több képpel. A fotók ihletésére és a sokévi kutatás eredményeként jelent meg aztán 2017-ben a Lola könyve, amelyben nemcsak egy kivételes nő portréját próbáltam megrajzolni, de a családtagok, barátok, ismerősök révén azt a kulturális és társadalmi közeget is igyekeztem megmutatni, ahonnan a Márai házaspár elindult. Különös tekintettel az előkelő zsidó polgár Moskovicsok és Matznerek orvos-lapkiadó famíliáira, amelyek a 19. század végén, a 20. század elején fontos szerepet játszottak Kassa szellemi felemelkedésében” – magyarázza Ötvös Anna.

Ennek a kutatásnak, illetve a Máraival való megismerkedés és a házasság első éveinek történéseivel záruló Lola könyvének pedig mintha a természetes folytatásai lennének a Márai Ilona-naplók. Az 1948 és 1979 között telerótt 296, különböző típusú és méretű füzetet természetesen

A kézzel és általában ceruzával írt, gyakran olvashatatlan kéziratot Ötvös Anna és a Márai-hagyatékot kezelő Mészáros Mészáros Tibor muzeológus–könyvtáros gépelte be, a több mint kétezer oldalból Nagy Zsejke szerkesztő válogatott, az eligazodást precíz lábjegyzetek, részletes névmutató és az életrajzi jegyzetek segítik. 

És akár időrendi sorrendben, akár véletlenszerűen szemezgetve olvassuk az egyes bejegyzéseket, egy önmagában is érdekes személyiségű, nagy műveltségű, éles humorú és megfigyelőképességű asszony jelenik meg előttünk. Aki – mivel nem a köz figyelmére számított – megengedhette magának a teljes őszinteség luxusát, sokszor kíméletlenül, tapintatlanul, talán igazságtalanul szólva barátokról, ismerősökről, rokonokról. Sőt, a férjéről is,

Az időben előrehaladva egyre komorabbá váló feljegyzések, amelyek a vége felé többnyire a magányról, kilátástalanságról, az öregkor testi-lelki nyűgjeiről tudósítanak, pedig különösen megrendítőek.

„Nem tudtam eddig, hogy ennyire egy vagy velem, teljes testi és lelki közösség. Hatvankét éven át éltünk együtt, volt szerelem, harag, minden, ami a közös életből múlhatatlanul következik, de azt, hogy ennyire összenőttem vele, eddig nem tudtam” – írta aztán felesége halála után Márai Sándor 1986-ban a saját naplójában.

Utolsó éveiben megszállottan olvasta az asszony hajóládából előkerült füzeteit, újra átélve az immár teljes mélységében feltáruló múltat, és folyamatosan ámulva rajta, hogy Lola „mindenre figyelt, mindent felírt, az álmokat, a látogatókat, a napi tennivalókat, nappalt és éjszakát, csodálatos érzékiséggel”. 

Fotó: Helikon Kiadó