Belebukott legújabb vádaskodásába Magyar Péter: összenőtt Gyurcsányékkal (VIDEÓ)
Szembesítették az exférjet.
Fideszes apuka buta kisfia megbukik történelemből, majd jön a rendszer, és felkarolja – ez így elsőre igen sovány, balos sablonfilmnek hangzik. A Magyarázat mindenre mégis valahogy több ennél.
Nagy várakozások előzték meg Reisz Gábor Magyarázat mindenre című filmjét (egyébként október 5-től vetítik a moziban). A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan (2014) és a Rossz versek (2018) alkotójának filmje darázsfészekbe nyúl: a mindennapi politika és a magyar emberek viszonyába.
Pontosabban: csinált egy filmet „ami végre ki meri mondani, hogy Fidesz” – írja róla a Telex.
Maga Reisz viszont arról nyilatkozott, hogy a két táborra jellemző, egymás mellett elbeszélést, illetve a kettészakadtságát akarta filmvászonra vinni az országnak, vagyis elméletileg
ez egy amolyan középrehúzó, mindenkinekmegmondós film lenne. Vagy akarna lenni.
Mi pedig megnéztük, hogy lássuk, mi sült ki ebből: árokásás vagy hídverés?
S kezdjük talán a jóval. Mert van erénye bőven e filmnek, forma, tartalom és üzenet szintjén is. Szép, intim képek, jó vágások, ügyesen megragadott részletek – igen, biztos van, aki kicsit unalmasnak tartja két-három évtizednyi divat után a cigarettaszippantásban elmondott elidegenedést. Vagy a kényszeresen végigzongorázott liftgombokat, meg a közeli felvételeket egy hajvágásról, esetleg a sokáig kitartott kamerát jelentéktelennek tűnő részleteken, jelentőségteljes háttérzajokkal; netán minden életnesz életszerű feltekerését odáig, ahogyan az ember csak akkor hallja, amikor igazán feszült. Mégis otthonos, ismerős érzetet ad.
S ki ne bámulta volna hosszan a legyet a ronda iskolai neonlámpa körül körözni, amikor éppen próbálta leküzdeni a vizsgadrukkot, vagy már minden reményen és leblokkoláson túl kibekkelni a hátralevő kínkeserves perceket? Még annak is ismerősek, akik mindig minden megmérettetésükre alaposan felkészültek, hát még Ábelnek, aki jóformán semmit. A történet röviden nem tűnik izgalmasnak: a srác, akinek az apukája vérnősző fideszes, megbukik történelemből annál a tanárnál, akivel apuka korábban összerúgta a port, s akibe az ő szerelme, Janka szerelmes; de
a történetbe belekeveredik egy zakón fent maradt kokárda, s innentől kezdve politikai üggyé válik a dolog.
Banális sztori, de nem a történet a lényege. Hanem a karakterek, akiket felvonultat.
Akik élnek, interaktálnak, működnek. Mind ismerünk Györgyöt, Jakabot, Ábelt, Jankát, az igazgató figurája is remek. A film pedig kommunikált szándéka szerint nem ítélkezik, vagyis nem az egyes nézetek, a két táborra szakadt magyar társadalom egyik vagy másik fele fölött, hanem az egész polarizáltság fölött. És tényleg jóval árnyaltabb mindegyikük, mint ahogy azt politikával átitatott filmekben megszokhattuk; nem billen nagyon durván és azonnal a mérleg erre vagy arra, a buta didaktika megmarad a hanyatló Nyugat ópiumának. Minden szereplő megkapja a maga kis nézőpontját, mindegyik valamelyest átélhetővé válik, senki se velejéig rohadék, és senki sem hibátlan. György keményvonalas fideszes, de szereti a fiát és nem üti szíjjal Kőbányait iszogatva pörköltszaftos asszonyverő atlétában, sőt, esetében még némi jellemfejlődés is mutatkozik;
Jakab divatos liberális hipszter-tanár figura, de önmegvalósítása önzésbe fordul, amit a felesége a fejéhez is vág,
ahogy az is megcsillan a filmben, hogy valójában a nagyon toleráns liberális álláspontból is lehet szemét, kirekesztő dolgokat mondani, és legitim lehet, ha ez valakinek rosszul esik, még ha csak egy fent maradt kokárdát kérnek is számon rajta. Mindketten múltbéli sérelmeiket dédelgetik, és a végső szócsatában György lakásán el is megy mindkettő a falig,
nem csak a „libsizés”, de az „agymosott fideszesezés” is elhangzik,
egyszóval van egyfajta egyensúlyra törekvés, vagy valami látszata ennek. Ábel suta segítsége Jankának szerelmi reményekkel párosulva már korántsem olyan önzetlen, lustaságára nem feltétlenül magyarázat, hogy kamaszként ezerfelé jár az agya minden látszatbeli rendezettség ellenére, Janka viszont, noha totál szét van csúszva folyamatosan, egyfelől teljes nyugalommal kihasználja Ábelt, másfelől azonnal eldobja, amint kényelmetlenné válik. A film emellett egy kis Moszkva tér-nosztalgiát is megcsillant az erre figyelmesebbeknek, egyszóval jól ki van ez találva.
És akkor a kritika. Mert bizony a film kormánybírálatnak zsenge, de középen sem áll, ahogy ígérte magát. Valahol becsúszott a kettő közé, de előtte mindkét széken megpihent kicsit.
Ó, ki meri mondani, hogy Fidesz. Abban nincs hiba. Ugyanakkor azzal, hogy az alkotás ezáltal kibújik az utalgatások és összekacsintások biztonságos akolmelegéből, magára húzza a tárgyszerűség kényszerzubbonyát.
Ilyen lenne a NER, vagy amit annak neveznek?
Mármint hogy felső utasításra egy ismeretlen srácnak lehetővé teszik az újravizsgázást, minden megkérdőjelezett kokárdára ugrik az úgynevezett kormánypárti sajtó, egy idevaló újságíró egyetlen, (egyébként a való életben a belföld rovat sokadik oldalára való) cikkével kivívná a tekintetes minisztérium figyelmét, és telefonon egyből állásajánlatot kapna?
Tényleg jó, hogy a Magyarázat mindenre nem esik bele a hasonló, úgynevezett „bátran politizáló” filmek túlzás-csapdájába (igen, ezt szokás elk*rni minden, politikailag részrehajló filmben), nem rúgják ki a tanárt, nem próbálják titkosszolgálati eszközökkel lekapcsolni, nem egy komikusra köpcösített alak sziluettje adja a parancsokat telefonba szuszogva, Bödőcs Orbán-hangján a TEK-nek. Pedig tudjuk, csúszós a lejtő, aminek az alján rengeteg efféle film találja magát a Tanú és a klasszikus amerikai thrillerek infantilis keverékével, de legalább a honi célközönség lelkes tapsa mellett.
Az viszont ebben a filmben is valahogy süt a történetből egyrészt, hogy a rendező nem igazán ismeri az őt körülvevő világ másik felét (ez kicsit rímel a Pesty László/Pálffy István kapcsán való értetlenkedésre), másrészt, hogy nem vette a fáradságot vagy bátorságot, hogy igazán bedobjon témákat, mintha a mindenkori kormányzat, pláne, ha tizenhárom éve regnál, nem adott volna elég, egyébként a jobboldali nézők számára is átérezhető ziccert hozzá földön, vízen, levegőben, hogy csak kapásból a lombkoronasétányt, a hajókázó-csikónéző lányokat, vagy épp a helikopterező rénszarvast említsük. Egyszóval a filmbéli NER úgy működik, mint ahogy egyébként mind az elvakult ellenzői, mind egyes résztvevői nagyon szeretnék, ha működne. Itt bicsaklik a dolog.
Másfelől maga a sztori, a figurák, és persze a díszletek.
A történetben kicsit érintve is érzem magam: nekem konkrétan az emelt szóbeli töriérettségim rontották le épp annyira, hogy végül két ponttal lecsúsztam a Pázmány jogi karáról, miután a Kádár-korszakból feleltem a Hazafias Népfront egykori helyi fejesénél. Fellebbeztünk, elhajtottak – utólag nem bánom, sőt, örülök ennek, de akkor nagyon nem így éreztem. Más kérdés, hogy
csináltam volna-e sajtócirkuszt az egészből, ha bárki megkeres vele – valószínűleg nem. És a jobbos/konzervatív diákok nagy része sem.
Talán mert a jobboldali értékrendhez valamiképpen hozzátartozik az intézmények tisztelete (ez semmiképpen sem összekeverendő a bizalommal!), illetve a szabott keretekben gondolkodás, mármint, hogy ami az iskolában vagy az iskolaudvaron történt, azt ott kell megpróbálni megoldani. S talán az „árulkodni ciki”, illetve a szocializmus spiclimegvető ellenzéki örökségéből van itt valamiféle berzenkedés a nyilvánosságtól is.
Ezzel élesen szemben áll a Nagy Blanka vagy újabban Pankotai Lili-vonal, ahol a durván extrovertált személyek használják fel sérelmeik orvoslása mellett saját pszichoterápiájukhoz a környezetüket, amihez az erre ugró sajtó és politikum ácsolja a széles és magas pódiumot. Persze, ettől függetlenül ilyen – mármint a filmbéli kokárdáshoz hasonló ügy – igenis megtörténhetett, és azt is tudjuk, hogy a diákokat sem kell messzire szalasztani egy kis kifogásért, ha rosszul sikerült egy vizsgájuk; de ez meg már korosztályi sajátosság.
A figurák, mint említettem, amúgy valósághűek, jól ábrázoltak, a szó szoros értelmében élnek, és még önazonosak is. Talán inkább a kiválogatásukban érezhető a tendencia. Például, hogy már azzal eldől, kivel tudunk inkább azonosulni és kivel nem, hogy a jobboldali figurák „vezéralakja” a fideszes apuka, középkorú, elhízott, rendmániás, ódon, avítt lakásban él, kicsit mindene ócska, kopott, a ruhái rosszul szabottak, ő és a lakás is megrekedt az ezredfordulón (ó, azok a díszletek: egyszerűen nem igaz, hogy egy mozgóképnek nincs szaga, idáig érzem a felmelegedett lakásban a koloniálbútorok lakkjának ragadós aromáját), húzva maga után a nyolcvanas évek beletörődő jóléti szocializmusát...
Kimondatlanul is ott az érzés, egy ennyire tipizált fideszest csak azért nem pakolt a rendező egy faluba, mert az már mégiscsak túlzás lett volna.
Ezzel szemben a progresszív tanár úr jóvágású, sportos, menő hipszter, igazi városi figura, jógázni, futni jár, önmegvalósítós filmprojektet csinál, mint Reisz filmje célközönségének a kilencven százaléka biztosan így tett élete egy pontján. Mindezzel akarva-akaratlanul sikerült generációs ellentétté alakítani a politikai ellentétet, és megadni az alaphangot az egésznek. Nem véletlen talán, hogy Reisz valamikor nyilatkozott úgy, hogy ő jobboldali, és egykor ilyen körökben is mozgott: az apuka karakteréből elég jól ki lehet venni, hogy ez az ezredfordulón történhetett vele, csak hát a mostani jobboldali karakter úgy viszonyul az akkorihoz, mint Partizán a Heti Heteshez. A rendező emellett nem gyűlöli a fideszes apuka figuráját, de minden eszközzel jelzi, hogy szerinte ő és a világ is meghaladta.
De van súlyosabban sztereotip alak is, a külügyminiszter villáját lemásolni akaró, tébláboló jobbágy figurája konkrétan olyan, mint amilyenekről a bukott választás után vizionáltak tele lapokat a cseppet sem elfogulatlan progresszív értelmiségiek; a kabinetben tüsténkedő, idegesítő yuppie még éppenséggel létezhet, de igen karikatúraszerű lett, és persze jobbos orvosok is akadnak összeesküvés-elméletbe hajló világképpel, de mindennek bőven megvan az ellenpárja baloldalon, csak ezek valahogy kimaradtak a filmből.
Kapcsolódó vélemény
Orbán népének nincs perspektívája, nincs iskolája.
Ahogy a nyelvi regiszter is mutat egyfajta tendenciát. Hogy, hogy nem, mindig a jobbosok a bután vulgárisak (haha, Sargentini, érted, szar-gentini), a fogcsikorgatva, ökölbe szorult arccal, komikumba hajló módon gyűlölködők, míg a balosok szövege ellenpontként átélhetően elkeseredett, vagy éppen frappánsan trágár – ha így kell bizonygatni a szellemi felsőbbséget, ott valami komoly komplexus munkálkodhat a háttérben. Meg hát végtére is Ábel az, aki végső elkeseredésében kimondja, „egy hülye, buta fasz vagyok”, illetve Jankának is megvallja, ő a legokosabb ember, akit ismer (és akiből valahogy nem kellemetlen strébert, hanem bulizós zsenit csináltak). Miképp Jakab jelenete is a morgós ötvenhatos bácsival, ami egy az egyben leképezi
kicsiben a szalonbalos sajnálkozást: „hát mi próbálnánk veletek párbeszédet nyitni, de amint a tényekkel szembesítünk, ti menekülőre fogjátok”.
Persze, nem baj, ha több az empátia az egyik irányba, csak hát akkor kár olyanokat gondolni, hogy majd ez a film most híd lesz oldalak között.
Ehelyett marad a két szék közötti padló, mármint itthon. Ellenben a Magyarázat mindenre című filmben benne vannak azok a finom kódok, amelyek a nemzetközi díjeső és az érzékeny laudációk beugrója: egy elejtett buzizás, egy kis külföld-szidás, némi propagandázás – nem nagyon terheli a filmet, mi el is engedjük a fülünk mellett, de ott van elegáns könyvjelzőként, érti, akinek értenie kell.
Mégis, mindezzel együtt, a Magyarázat mindenre legalább nem markológéppel mélyíti az árkokat – de aki szerint betemetni igyekszik azokat, az valami másik filmet nézett.