De ugyanez történt akkor, amikor Pesty László – láthatóan nem feltétlenül a legihletettebb pillanatában – kikelt a „Lölő-jelenség” ellen. Hohó, micsoda kuncogások közepette várták a selyemzsinórt! Ami nem jött. Pesty interjút is adott ugyanebben a témában – s láss csodát, akkor se. Ez érthetetlen! Kis gondolkodás itt is kellett, hogy megszüljék a magyarázatot: szelep!
A kognitív disszonancia akkor a legkellemetlenebb, amikor állandósul, krónikusból akuttá válik. Pedig sokkal egyszerűbb lenne a fizetett félreértőknek feltenniük a kérdést:
vajon tényleg úgy működik a jobboldali média, ahogy azt gondoltuk?
Talán nem (vagy nem csak) droidok dolgoznak a jobboldalon, hanem gondolkodó emberek, saját véleménnyel?
Sokszor látni az őszinte megdöbbenést arcokon (a legjobb példái ennek a Transzparens Újságírásért Alapítvány Zsurnaliszta Vitaestjein voltak láthatók). Itt jött persze megint a kognitív disszonancia: elvégre az lehetetlen, hogy az ember egyszerre legyen értelmes és szuverén is, meg jobboldali is, az nem fér bele ebbe a logikába…
A legtipikusabb beszélgetési séma, amit számos kollégával tapasztaltunk, körülbelül így néz ki:
– Nahát, te kritizálhatod ezt meg ezt? Nem rúgnak ki ezért?
– Persze. Így gondoltam, megírtam.
– Haha, jó, akkor kritizáld azt meg amazt is!
– Nem fogom.
– Na ugye! Félsz, hogy kirúgnak!
– Nem. Csak nem akarom leírni, mert nem így gondolom.
– Mert félsz!
Innen szokott megakadni a lemez. Hogy az ember azt nem akarja megírni, ami nem a véleménye (hanem a másiké), ezért minden bizonnyal pórázon tartják: mi ez, ha nem színtiszta logika?
Értelemszerűen a jobboldali média nem értéksemleges.
Tetszik vagy nem tetszik, az ellenzéki sem az, akkor sem, ha előjönnek az ősrégi mantrával, hogy kiktől és hogyan függetlenek, egészen egyszerűen nem azok, akkor sem, ha a velük hasonló nézetet vallókkal folyamatosan leíratják, hogy de.