Pontosan. Alighogy befejeződik az egyik szezon, már készülünk a következőre, ráadásul a közönség növekvő elvárásaihoz igazodva mindig eggyel emelnünk kell a tétet. De egy cseppet sem bánom az immáron két évtizede erre szánt rengeteg időmet, energiámat. Magam is művész voltam, balett-táncos, és bár a korom miatt a színpadon már nem tudok megnyilvánulni, a művészet, a színház örökre rabul ejtett. A Margitszigeti Színházat vezetni ezért számomra nem nyűg vagy kötelesség,
hanem szenvedély, élethivatás, isteni adomány.
És óriási felelősség is egyben: nem adhatok rosszat a közönségnek. A nézők élményt szeretnének hazavinni, ami, ha szervesülni tud bennük, később is visszahozza őket. Az én dolgom, hogy ennek létrejöttéhez olyan körülményeket teremtsek, hogy a közvetlen munkatársaim és a műszak – velük szinte állandó társulatként működünk –, illetve a nálunk fellépő művészek estéről estére kihozhassák magukból a maximumot. Ez a tartalomra és az infrastruktúrára egyaránt vonatkozik. Utóbbi téren nagyot léptünk előre az elmúlt időszakban. Az átépítés után nemcsak hogy gyönyörű lett az egész épület és a fogadótere, a légkondicionált öltözőkben a legnagyobb nemzetközi sztárokat is pironkodás nélkül tudjuk elhelyezni, a díszleteket, jelmezeket, hangszereket korszerűen tudjuk tárolni. Jellegünk folytán az energiaválság is kevésbé érintett minket, hiszen gázfűtésünk nincs. Elektromos áramot viszont bőven használunk, ám ezzel is igyekszünk a lehető legtakarékosabban bánni; nemrég vettem át a Parlamentben a Virtuális erőműprogram energiahatékonysági díját ennek elismeréseként.