De ne szaladjunk ennyire előre, mert mire idáig eljutunk, addig is bőven van látni- és így gondolkodnivaló. Már az antré emlékezetes, és jól illeszkedik a szándékhoz: nem egy korszakot és annak vezérét bemutatni szigorúan a tudomány szemszögéből, hanem a lehető legjobban lekövetni a halandóból halhatatlanná, vagy ha úgy tetszik, emberből mítosszá válás hol egymásra épülő, hol egymásnak ellentmondó stációit. Hogy az Attila-tárlat főként a szívre akar hatni, pontosan kijelöli a jurtát formázó első helyiség, falán folyamatosan pergő sztyeppei pillanatképekkel, zenével – ügyes húzás, rögtön egy egészen más világba kerül be tőle az ember. Szimbolikusan is, amit csak fokoz az éppen hideg futurisztikusságával időtlenséget sugalló csillagkapun (-ösvényen) való átkelés. Innentől kezdve nem árt, ha az egyszeri látogató tényleg kívül helyezi magát az időn, és próbálja úgy szemlélni a virágszirmokként egymás után kibomló, a tárgyalt témákhoz színeiben is illeszkedő szobákat, mintha mondjuk egy lendületes hősmozit látna annak minden kötelező elemével a csodás felemelkedéstől a tündöklésen át a szinte szükségszerű széthullásig, majd a mindig más és más alakban való feltámadásig.