Át a csillagkapun egy másik valóságba – A Magyar Nemzeti Múzeum Attila című kiállításáról

A Magyar Nemzeti Múzeum Attila kiállítása január 23-a óta több mint száztízezer látogatót fogadott, a nem csupán hazai viszonylatban kiemelkedő szám pedig azt jelzi, hogy az intézmény munkatársainak tényleg sikerült valamibe beletrafálniuk. Ezt nem lehet csupán azzal az amúgy ugyancsak kuriózumjelleggel magyarázni, hogy négy évtized után ez az első jelentős hun tematikájú tárlat világszerte, amelyen 

A hangsúly sokkal inkább a megidézés szón van, amibe olyan elsőre meghökkentő „leletek” is beleférnek, mint egy marokkói gyomirtó szer vagy egy francia bozótvágó gép plakátja – közös bennük, hogy mindkettőt a hunok fejedelméről nevezték el, jelezve a minden útjukba kerülő élőlényt elpusztítani képes erejüket. 

De ne szaladjunk ennyire előre, mert mire idáig eljutunk, addig is bőven van látni- és így gondolkodnivaló. Már az antré emlékezetes, és jól illeszkedik a szándékhoz: nem egy korszakot és annak vezérét bemutatni szigorúan a tudomány szemszögéből, hanem a lehető legjobban lekövetni a halandóból halhatatlanná, vagy ha úgy tetszik, emberből mítosszá válás hol egymásra épülő, hol egymásnak ellentmondó stációit. Hogy az Attila-tárlat főként a szívre akar hatni, pontosan kijelöli a jurtát formázó első helyiség, falán folyamatosan pergő sztyeppei pillanatképekkel, zenével – ügyes húzás, rögtön egy egészen más világba kerül be tőle az ember. Szimbolikusan is, amit csak fokoz az éppen hideg futurisztikusságával időtlenséget sugalló csillagkapun (-ösvényen) való átkelés. Innentől kezdve nem árt, ha az egyszeri látogató tényleg kívül helyezi magát az időn, és próbálja úgy szemlélni a virágszirmokként egymás után kibomló, a tárgyalt témákhoz színeiben is illeszkedő szobákat, mintha mondjuk egy lendületes hősmozit látna annak minden kötelező elemével a csodás felemelkedéstől a tündöklésen át a szinte szükségszerű széthullásig, majd a mindig más és más alakban való feltámadásig.