Látnak-e még a gyerekeink tehenes szekeret? – film készült az utolsó magyar igásról

Derékszögben hajlott hátú, járni alig tudó, idős, mégis valahogy meghatározhatatlan korú férfi tűnik elő a vásznon, „Zsuzsi, na”, mondja a tehenének, az állat pedig engedelmesen hajtja bele a fejét az igába. A felvétel sok évtizeddel, sőt évszázaddal ezelőtt is készülhetett volna: a tehenek ballagnak szépen, közös ritmusban a szekér előtt, nem sietnek, ahogyan a bakon ülő gazdájuk sem. Miért is tennék, a munka megvár,

etetni, itatni, felnevelni, levágni, elvetni, learatni, megtermelni, eladni, kis pénzből megpróbálni lassan gyarapodni, amíg egyszer csak észrevétlenül el nem múlik az élet. 

Ahogyan el nem múlik lassan Kondás Károlyé, az utolsó magyar igástehenesé is. A penészleki öregemberre a huszonnegyedik óra utolsó percében, egy korábbi filmje (A Sátán fattya) forgatásakor talált rá Zsigmond Dezső rendező, hogy aztán mások mellett a fansztatikus munkát végző Becse Tibor operatőrrel együtt három éven át kövessék kamerával a mindennapjait. De nemcsak az övét – bár az abszolút főszereplő kétségkívül Károly bácsi –, hanem a feleségéét és az örökséget legalább nyomokban menteni próbáló, fehérgyarmati parasztudvar-tulajdonos Szabó Andrásét és az ő párjáét, Melindáét is. 

A többértelmű, Igában cím mindannyiukra vonatkozik. Zsigmond Dezső dokujának ugyanis éppen ez a legnagyobb erénye,

Ez különösen a visszaemlékezésekben érhető tetten. A cselédsorba született Károly bácsinak, aki már hét-nyolc évesen mások teheneit legeltette, és cipő híján a friss tehénlepénybe állva melegítette a lábát, egyetlen vágya volt, hogy egyszer a saját ura és igástehenes lehessen. Hogy ez sikerült, és mellé még lett ház, kis tanya is, annak persze ára volt. Erről leginkább a felesége, Marika szavai tanúskodnak: a „szerelem nélkül megkötött házasságban” elképzelhetetlen fizikai-lelki teher hárult és hárul rá a mai napig. Tárgyilagos és igen pontos panaszai mögött külön tragédia rejlik: az elvesztegetett életé. Ellenpárja Melinda, aki önként és szerelemből tért vissza a gyökereihez, hogy Andrással együtt – ugyan kényelmesebb körülmények között, de nem kevesebb erőfeszítéssel – újratanítsák a környékbelieket egy nem is olyan régen még természetes életmód és az állatok egészséges szeretetére, tiszteletére. 

Mert hiába minden gond, nyűg és szakadatlan kötelesség, akadnak azért felfénylő pillanatok is, például egy kisborjú premier plánban közvetített születésekor. Károly bácsi egészséges humorán és egyszerű életigazságain – utóbbiakból a mostani, Néprajzi múzeumbeli vetítésen élőben hallhattunk jó párat – is jókat derülünk; a már-már burleszkszerű jelenet a Szabóéknál elszabadult tehenekkel pedig simán beférne egy szépen megkomponált játékfilmbe is.

Akárcsak a fehérgyarmati vigasságokon felvett képsorok, amikor a megszokott útvonalukon folyton csak jobbra húzó állatok nem hajlandók balra menni, így a gyerekekkel teli „látványszekér” körbe-körbe kering a településen. Az Igában utolsó percei ugyanakkor alaposan megfacsarják a szívet: a téli tájban a talicskáját ősi ritmusra lassan eltoló öreg

„Több mint három és fél Szatmárban töltött évtized után, talán elmondhatom, hogy már nem idegennek, hanem kicsit idevalónak érzem magam. Erre nem is az jo gosít fel, hogy kis parasztházam van, sőt házaim vannak a környéken, hanem inkább az, hogy lelki honfoglalóként szinte mindig itt vagyok akkor is, ha fizikailag éppen másutt” – mondta Zsigmond Dezső még 2019-ben a Kölcsey Emlékplakett átvételekor. Mindezt ezzel a filmmel is több mint bizonyította. Ahogyan azt is, hogy az efféle mikrotörténetekre igenis szükségünk van. Nem – vagy nem csak – azért, hogy a jövő néprajzosainak legyen mit kutatniuk. Hanem azért is, hogy lássuk, hogyan lesz az egyre több lehetőséget kínáló mai világunk a Károly bácsik és Marika nénik hiányában mégis egyre szűkebb.

A Kölcsey Televízió felvétele a nyírbogáti bemutatón, a magyar kultúra napjához kapcsolódó rendezvényen

Nyitóép: Jelenet az Igában című filmből (Zsigmond Dezső/Facebook)