Két fiatal szerelmes a háborút figyelmen hagyva csak egymásért élne, de a kor közömbös az ember, a költészet, a szépség iránt. Hubay Miklós, Vas István és Ránki György 1961-ban bemutatott zenés sikerdarabja, az Egy szerelem három éjszakája ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében most a Pesti Színházban kap új árnyalatokat.
„Olyan darabot kerestem, amelynek révén fiatal emberek szemén keresztül lehet megmutatni, milyen az, amikor a világ szétesőben van” – indokolta ifj. Vidnyánszky Attila, miért A szerelem három éjszakáját gondolta színpadra állítani a Pesti Színházban. Bár Hubay Miklós, Vas István és Ránki György 1961-ben bemutatott zenés előadása, amely egyben a magyar musicaljátszás kezdőpontja is, első blikkre – és a saját bevallása szerint sem – illeszkedik igazán az eddigi rendezései sorába, annál „emberesebb kihívás volt” színpadra tenni.
A Radnóti Miklós sorsa és egy Apollinaire-vers (Búcsú) ihlette történetéből, amelyben a második világháború árnyékában összekapaszkodó fiatal szerelmespár fokozatosan elboruló idilljét a katonai behívó töri össze örökre, persze minden korban levonható a tanulság:
A nagy kérdés, hogyan lehet mindezt ma is érvényesen megfogalmazni úgy, hogy az egyszerre legyen méltó a sokszor sok színházban játszott korábbi feldolgozásokhoz, illetve nagy sikerű filmes adaptációkhoz, és szóljon azokhoz a mostani, főleg fiatalabb generációkhoz is, akik természetes állapotként élik meg a biztonságot és a relatív jólétet – még a covidjárvány és a szomszédunkban dúló háború okozta hullámzóan nyomasztó fenyegetettségérzet ellenére is.
Az utóbbi megteremtette közös érzelmi alap azonban kevés volna ahhoz, hogy egy ilyen típusú, fogalmazzunk így, régimódi színmű a 2020-as években is jól működjön. Ifj. Vidnyánszky Attila azonban, különösen a második felvonásban, megugorja a majdnem lehetetlent: olyan módon porolja le a sztorit és a dalbetéteket, hogy közben abszolút nem sérül a mondanivaló. Sőt, a minimál díszlet és jelzésszerű jelmezek révén kiszélesedik a tér és az idő:
Egyszerre megható és elborzasztó a színpadról sugárzó emberi törékenység és kiszolgáltatottság, amitől – üzeni talán nekünk a beregszászi születésű és az ukrán behívótól joggal tartó ifj. Vidnyánszky –, nem véd meg minket semmilyen civilizáció.
Miközben szó sincs arról, hogy a néző itt két és fél órán keresztül folyamatosan feszengene és nyomasztódna. A humornak, mint a túlélés hagyományos eszközének nagyon is fontos szerepe van, ami ráadásul elég széles skálán mozog az apró gegektől a korábbi rendezésekre való önreflexív utalásokon át (Ifjú barbárok, Kinek az ég alatt már senkije sincsen) a már-már kabarészerű jelenetekig (Planta tea). Gáspár (Rudolf Péter a december közepi bemutatón zseniális beugróként), Menyhért (Hegedűs D. Géza) és Boldizsár (Lukács Sándor) viccein szintúgy jót nevetünk, miközben minden, a halált, a pusztulást egyre valóságosabbá tevő feltűnésük teker is egy jó nagyot a lelkünkön.
Szívvel teli csapatjáték (Vígszínház/Dömölky Dániel)
A három nagy, vagy ahogyan Rudolf Péter a közönség derültségére spontán odaveti magáról szólva, kis öreg erős és természetes színpadi jelenlétét nem kell magyarázni. És bőven állják a sarat a többiek is: a néhol hajmeresztő tornamutatványok közepette éneklő Nagy-Kálózy Eszter remekel, ahogyan az álmodozó költő szerepében Ertl Zsombor és a szerelmét, Júliát alakító Varga-Járó Sára érzékeny-bohém kettősére sem lehet panasz. Hirtling Istvánnal, Orosz Ákossal, Gyöngyösi Zoltánnal, Horváth Szabolccsal, Zoltán Áronnal és Csapó Attilával (az ő karakterének erőltetettségéből mondjuk volna mit faragni) kiegészülve
amelynek fiatalos lendülete halvány reményt kínál az egyelőre nem túl reménykeltő jövőre nézve.
(Hubay Miklós – Ránki György – Vas István: Egy szerelem három éjszakája, Pesti Színház, bemutató: december 17.)
Nyitókép: Az előadás plakátja (Vígszínház)
„Nem fogunk semmilyen módon politikai ideológiával beleszólni abba, hogy hogyan, és milyen módon kell a kultúrának működnie” – jelentete ki a Magyar Nemzeti Múzeumban Tarr Zoltán.
Hankó Balázs hozzá nem értése is azt mutatja, hogy a kultúra – és annak finanszírozása – az elmúlt években komolyan lezüllött.
És miért hisz benne rendületlenül, hogy a tehetség nem lehet emberség nélkül? Erről is beszélgettünk azon kevés magyar művészek egyikével, akik nem csak itthon világhírűek.
Az Operaház főigazgatója Rost Andreával való kapcsolatáról, és az intézmény jövőjéről is beszélt.
Aggódtam már a Magyar Narancs operai botránykeltésre szakosodott munkatársáért.
A spanyol klubnál ez nem meglepő, az angolnál már annál inkább.
Lannert Judit autonóm és nyitott felsőoktatás megteremtését várja el Katz Sándortól.
