Fellegajtó a lakótelepen – így festett mennyezetet egy iskola közössége Újpesten

Izgalmas látvány fogadott az újpesti Benkő István Református Általános Iskola és Gimnáziumba lépvén, amikor szeptember egyik reggelén beléptem a panelházak közt meghúzódó kockaépületbe. Az intézmény diákjainak és tanárainak ráadásul ezentúl minden nap részük lesz az élményben: mintha egy református templomban lennének,

Az alkotást kedden adták át Balog Zoltán református püspök jelenlétében.

„A 2010-es évek közepétől elkezdtem azon gondolkodni, hogy ha én igazgató lennék, akkor ezt a felületet biztos, hogy megváltoztatnám, de fogalmam nem volt, hogy miként. Közben igazgató lettem. 2019 nyarán a nyárádszentmártoni unitárius templomban ültem, és néztem a kazettás mennyezetet. Csend volt, békesség, magam voltam. Gondolataim valahogy folyamatosan az iskola körül jártak, ami furcsa volt, mert épp kipihenni, feledni mentem haza kicsit a fárasztó tanévet, az iskolát. »Meg kell tanulni vágyakozni azután, ami a miénk«, jutott eszembe Simone Weil mondata. Itt született meg a gondolat, hogy ilyen mennyezetet szeretnék az iskolában – meséli Madarász Levente, a Benkő igazgatója.

A kazettás mennyezet összesen 719 kazettából áll,

és 146 diák festette őket Pilaú Ildikó tanárnő vezetésével – aki ő maga több mint háromszáz kazettát festett.

A művészeti alkotás programja két részre osztható: az egyik felét az említett, már létező templomi kazettásmennyezetek egyes kazettái ihlették, a másik fele viszont teljesen új: ez a Biblia Pauperum, a szegények Bibliája, más néven Képes Biblia.

Pilaú Ildikó és Madarász Levente

A Biblia Pauperum azonban teljesen eredeti kazetta-sorozat, mivel a „szegények Bibliája” a katolikus hagyományból származik – a bibliai üdvtörténetet jeleníti meg képileg.

Ezt kellett úgy kialakítani, hogy az megfeleljen a református szimbolikus hagyományoknak. Először realista irányba indult az egész sorozatot festő tanárnő, és az igazgatóval való együtt gondolkodás, viták, megtorpanások és nekilendülések után aztán idővel fogást talált rajta, és sikerült egy stilizáltabb, jelzésszerűbb és a kazettás mennyezetek esztétikai világát jobban adaptáló stílust kialakítani.

Mint az igazgató meséi:

Ő javasolta, hogy visszafogott meleg színek legyenek az alapozások, kikeverte a festéket, majd majdnem az összes kazettát lealapozta. Már nagyon várta, hogy elkészüljön a munka, és elejétől kezdve mosolyogva bólogatott, hogy ez nagyon szép lesz.

Idén búcsúztatták el az egész iskola jelenlétében, vastaps közepette könnyezett és búcsúzott el: rá két hétre elhunyt, sajnos nem élhette meg a mennyezet elkészültét. Ő akkor már tudta, hogy halálos beteg, de mint kiderült, senkinek nem árulta el, még a közvetlen családtagjai sem tudtak róla.

„Végig ott volt velünk az öreg!” – mondja Madarász Levente. Hozzáteszi: a gyerekek be-be szökdöstek a Covid alatt, hogy fessenek, pedig elvileg nem lehetett volna. Szülők is becsalinkáztak, amikor nem figyelt a portás, hogy megnézzék, mi készül.

„Én négy kazettát festettem, ebből kettőt közösen a barátnőmmel. A tanárnő behozott néhány kazettás mennyezetről készült másolatot, amik más falvakban voltak, és azokat átdolgoztuk a saját stílusunkban. Nagyon szerettem, mert jól esett az órák között a festés, és kikapcsolt” – mondja Hanna. „Nagyon tetszik az egész, mert első óta ide járok, és most sokkal hangulatosabb az iskola. Jó tudni, hogy amikor egyszer visszajövök, talán itt lesz a munkám.”

„Én is festettem egy jó pár kazettát és óralapot, főleg virágmotívumok vannak rajta. Jó kikapcsolódás volt, főleg ez motivált. Itt is festettem, az iskolában, és haza is tudtam vinni. Van olyan darab, amin egy évig dolgoztam” – mondja Fruzsina.

s volt olyan is, hogy a nagyszülők lakóhelyének templomából hozott kazettafényképből dolgozott. Volt, aki először megfestette a darabot, aztán a családjával elmentek és megnézték az eredetit is. A kazettákra ráírták a származási hely és a készítő nevét. Pilaú Ildikó hozzáteszi: a dédnagyapja kézdikiskászoni, és ugyan ott nincs kazettás mennyezet, de az egyik kazettára ráírta a falu nevét, így dedikálva azt a dédapja emlékének.

De Madarász Leventének is van egy erős története:

„Felnéztem az egyik kazettára, és rá volt írva, hogy Kálnok, mely egy Sepsiszentgyörgy melletti kis falu. Megdöbbentem. 1993-ban az erdélyi Maroskeresztúron éltem édesanyámmal. Júniusban az érettségi után osztálykirándulásra mentem a többiekkel, de a második napon hazaindultam, mert nagyon nyugtalan voltam. Akkor már hónapok óta nem kaptunk hírt apámról, aki Pomázon, ’Magyarban’ dolgozott kőművesként. Hazaértem és délután megtudtuk, hogy édesapám egy hónapja meghalt, másnap eltemetik. A gyász közepette összeszedtem az otthon lévő utolsó 2400 forintot és elindultam érte. Akkoriban úgy engedtek át a határon, hogy ahány napot Magyarországon akartál tölteni, annyi ezer forintod kellett legyen. Három nap múlva elindultam haza a hamvaival egy óriási urnában, amit egy CBA-s zacskóba tettem. A buszon egész úton azon agyaltam, mit fogok mondani a határon. A határőr megkérdezte, miért a negyedik nap elején jövök haza, ha csak 2300 forinttal utaztam ki. Megszólalni se tudtam. Hosszan nézett rám. Felkészültem, hogy leszállítanak. Elnevette magát és legyintett, megúsztam.

A temetés után úgy éreztem, most kiszakadhat belőlem minden, ha elmegyek otthonról pár napra. Az akkori barátnőm szülei meghívtak Kálnokra. Megérkeztem, lobogott a tűz, délután volt, Éva néni várt egy üveg pálinkával, és végre úgy éreztem, most lehet zokogni. Aztán arra lettem figyelmes, hogy valaki a hátam mögött halálra váltan jajgat. Besiettem a házba, ahol a takarítónő mosott fel, megrázta az áram, és már épp dagadt fel a nyelve, nyelte volna le, de felrúgva a vizes felmosót, nem hagytam megfulladni. Másnap kaptam egy zsák cigarettát, mert az egész falu a szentgyörgyi dohánygyárban dolgozott. Azt hiszem, ekkor tanultam meg, hogy nekem másokkal kellene foglalkoznom, nem a saját nyavalyáimmal. A kálnoki templomban viszont nem voltam – azóta sem. Egyszer visszamegyek oda” – meséli mosolyogva.

Üzenetpalack is lesz elhelyezve a mennyezetben a jövő számára, amiben benne lesz a listája azoknak az ötleteknek, amelyeket a diákok összeírtak arról, hogy mit kellene a palackba tenni – annyi jó ötlet született ugyanis, hogy mindet nem lehetett megvalósítani.

Igaz, a palackot rejtő kazettára 2021 lett festve, mert eredetileg akkor adták volna át azt a mennyezetszakaszt, csak utána találták ki, hogy a teljes aulát bekazettásítják.

– a templomokban régen ugyanis volt egy „fellegajtó”, amely a menny és a föld közötti átjárást szimbolizálja valamelyik sarokkazettán (innen a népdalból ismert szókapcsolat: „fellegajtó nyitogató”).

Eredetileg csak a mennyezetet akarták lefedni, de végül spontán módon közösségi erőfeszítés lett az ötletből, mivel egyre több diákot vontak be – és nem tudtak annyit bevonni, ahányan csatlakozni szerettek volna. Így aztán a Benkő kazettás mennyezete egy évfolyamokon átívelő, tanárokat és diákokat is bevonó, nagy közösségi alkotás. Sőt, még most is festik a lépcsőkorlátot.

Utóbbit eredetileg az egyik Trianon-emléknapra készítették, de végső helye az ebédlőben lesz. A Biblia Pauperum egyes darabjaiból pedig memóriakártyát fognak készíteni. Madarász Levente igazgató azt szeretné, ha minden egyes benkős diák minimum ennek a 96 kazettának a történetét, vagyis a teljes üdvtörténetet magával vihetné.

A tanárnő és az igazgató úgy értékeli az elkészült művet: „az egész nem tolakodó, nem hivalkodó, inkább hívogató. Sokan elmennek alatta úgy, hogy észre sem veszik, aztán mikor másodszor-harmadszor mennek el alatta, akkor néznek fel, és döbbennek rá, mi van a fejük felett.”

Hogy aztán a jövő művészettörténészei vajon miként értékelik majd az unikális alkotást, arra az igazgató annyit mond: „ez nem egy templom, nem egy múzeum, ez a Benkő, a világ közepe.”

Fotók: Ficsor Márton