Színek és gondolatok – megnyílt a nagy Matisse-kiállítás a Szépművészetiben!

Írta: Kéri Gáspár

Csak kapkodjuk a fejünket, amikor a Szépművészeti Múzeum aktuális kiállítási évadának naptárát böngésszük. Már túl vagyunk a lenyűgözően gazdag, Cezanne-tól Malevicsig. Árkádiától az absztrakcióig című tárlat katarzisán, ám nem volt sok időnk az eszmélésre, mikor megnyílt a Menny és pokol között. Hieronymus Bosch rejtélyes világa kiállítás, mely a németalföldi festő életművének mintegy felét hozta el Budapestre.

S bár Bosch a ma emberét is határozottan megszólító enigmatikus képei még mindig megtekinthetők a múzeumban, júliustól – az ősszel nyíló El Greco-kiállítás előtt – már a francia festészet és az egyetemes művészettörténet sajátos egyénisége, Henri Matisse (1869-1954) életműve ad okot a rácsodálkozásra.

A párizsi Centre Georges-Pompidou együttműködésével létrejött retrospektív tárlaton

Henri Matisse nem volt született festőzseni, nem fűződnek gyermekkorához fantasztikumba illő és csodaszámba menő történetek például arról, hogy milyen élethűen rajzolta meg a szomszéd macskáját; de csendéletet sem kezdett korán festeni nyári gyümölcsökből összeállított kompozíciókról. Matisse mégis úgy vonult be már életében a festészet történetének élvonalába, úgy lett atombiztos helye a 20. század legnagyobb hatású alkotói között, hogy az oeuvre legfőbb jellemzője a folyamatos útkeresés, a színek, vonalak és formák összefüggéseinek állandó vizsgálata. Mindamellett Matisse-ra a szintézis egyik legnagyobb múlt századi mestereként is tekinthetünk. 

Önarckép

Pedig a pálya egészen másképp indult az észak-francia városka, Le Cateau-Cambrésis idilli polgári miliőjében. A gyönge fizikumú Henri-t a családi hagyomány szerint kereskedőnek szánták, majd miután a terv meghiúsult, a jogi pálya következett. Ám kezdő ügyvédként sem volt túl acélos egészségi állapota, s végül egy vakbélgyulladás utáni hosszú lábadozás közben, mintegy véletlenszerűen találta meg a festészet.

Az autodidakta próbálkozásokat végül festészeti tanulmányok követték, s huszonéves fejjel már a szimbolista Gustav Moreau tanítványának tudhatta magát. Nem telt bele sok idő, és Matisse a fauve-ok, a francia Vadak élén akkora követ dobott a Belle Epoque, a francia századforduló máig nagyon szerethető állóvizébe, hogy a hullámok

Algíri nő

Matisse sorait olvasva már-már Luther Márton-i magasságokba emelkedik az eredeti forráshoz való visszatalálás magasztos szándéka:

„Ha az eszközök úgy megkoptak, mint a huszadik század festészetében, hogy kifejezőerejük kimerült, akkor vissza kell térni az alapokhoz… Akkor képeink megtisztulnak… közvetlenül a szép kékkel, a szép vörössel, a szép sárgával beszélnek, az elemi tartalmakkal, amelyek az emberi lélek mélyét érintik meg. Az a fauvizmus kiindulópontja: a bátorság, hogy visszataláljunk a tiszta eszközökhöz.”

Míg a francia fauve-ok némelyike az ellenséges német oldalon harcoló festőkollégákkal együtt vesztek Verdun, Somme és Ypres poklába, addig Matisse festészete – őt nem sorozták katonának – is komorabbra váltott; redukált képi világa nem egyszer az absztrakció határterületeivel érintkezett.

Hegedűs az ablaknál

Párizs mellett ekkor talált rá a Riviéra egyik gyöngyszemére, Nizzára, mely élete végéig a festő bázisa maradt.

de jelentős szerep jutott a tárgyaknak, csendéleteknek, ajtóknak, ablakoknak és enteriőröknek, melyekben a hagyományos festészeti témák újraértelmezésének szándéka is tetten érhető. Szavaival élve a „nizzai fény gazdagsága és ezüstös tisztasága” jelentős nyomott hagyott ekkor készült munkáin, amire ráerősítettek a marokkói és algériai utak tapasztalásai, velük az észak-afrikai archaizáló motívumvilág gazdagsága. Ám elsősorban nem az egzotikumok primer tapasztalását hozta haza Afrikából, sokkal inkább a tér és az ember kapcsolatának vizsgálata került fókuszba. 

Matisse 1930-ban az Egyesült Államokban és Tahitin tett útjai művészetének modernista kísérletét hozták el, velük az alakok és a terek kapcsolatának vizsgálata jutott érvényre. A festő már az évszázad első évtizede óta foglalkozott szobrászati tevékenységgel, számos jelentős, az emberi alakot vagy testrészleteket ábrázoló plasztikája – összesen tizenhét – tekinthető meg a mostani kiállításon is.

Ülő rózsaszín akt

Ám Matisse-t nem egyszerűen a szobrászat mint önálló művészeti ág és kifejezésforma érdekelte: plasztikáival a festészetében folytonosan feltett kérdésekre, vizsgálódásokra próbált új és másfajta válaszokat találni. Ha mindezekhez hozzávesszük, hogy már 1919-től tervezett díszletek – akkor éppen Sztravinszkij egyik operája és az Orosz Balett számára –, akkor világossá válnak azok az alkotói szándékok is, amelyek a társművészetek közötti átjárás folyamatos szándékait tükrözik.  

A második világháború idején Nizzából évekre Vence-ba költöző Matisse a háború után elkészítette vence-i enteriőrök címen jegyzett utolsó koherens festménysorozatát, ami egyfajta összegzése festészeti programjának.

Mindeközben késői főműveként tekinthetünk a vence-i dominikánus nővérek Rózsafüzér-kápolnájára. Mind a szakrális épület koncepciója és a belső kialakítás, mind a bútorzat, az üvegablakok, valamint a liturgikus tárgyak és az öltözékek az ő tervei szerint valósultak meg,

Csendélet magnóliával

Matisse ollóval való rajzolásként írta le papírkivágásos technikáját, mellyel az 1930-as évek végétől egészen haláláig foglalkozott. A szokott módon tiszta színek használatával, gouache festékkel előre megfestett papírlapokból organikus és geometrikus mintákat vágott, melyeket tetszőlegesen helyezett el a leendő mű felületén. A technika nem állt meg a táblakép műfajánál: az évek során textilterveken, monumentális murális munkákon, könyvek borítóin és folyóiratok lapjain köszönt vissza e sajátos világ. Jazz című művészkönyvének eredeti lapjai, melyek a kiállítás záróakkordjaként az életmű befejezését is kijelölik, ugyancsak ezzel a technikával születtek, s emberöltők multán is frissességet sugároznak. 

A kiállítás – melynek kurátorai Aurélie Verdier és Fehér Dávid voltak – nyolc szekción keresztül vezeti végig a látogatókat az itt vázolt életművön. A Centre Pompidou – Musée national d’art moderne őrzi Franciaország legértékesebb Matisse-kollekcióját, a Szépművészeti Múzeum tárlata is ebből az anyagból válogat,

melyet a folytonos megújulás és mediális kísérletezések széles tárháza jellemez. Matisse a 20. század egyik legnagyobb jelentőségű alkotója volt, hatása a mai napig tetten érhető a kortárs vizuális kultúrában. A tárlat jelentőségét nagyban növeli, hogy Magyarországon most először találkozhatunk az életművet reprezentáló anyaggal, korábban ilyenre soha nem volt példa.

Henri Matisse – A gondolatok színe. A kiállítás október 16-áig tekinthető meg a Szépművészeti Múzeumban.