A végtelenre nyíló zene – Kobza Vajk a Mandinernek

Kobza Vajk több mint másfél évtizede játszik különféle pengetős hangszereken. Fő hangszerei az arab lant, a szaz, a pszaltérium és a kithara. Elsősorban a népzene, a régizene és a keleti zenék nyelvezetén keresztül ismerkedett meg a muzsikálással. Évekig a szentendrei Nyári Régizenei Akadémia, a győri Lant- és Kobozfesztivál és a csíkszeredai Régizenei fesztivál hallgatója és később résztvevője is volt. Ud játékával már elbűvölte Ankara, Isztambul, Berlin, München, Krakkó, Bécs és Salon-de-Provence zeneértő közönségét is. Művészetében az európai zeneesztétika, az orientális játéktechnika, a kortárs kompozíciós technikák valamint a régi korok zenéinek hangzásvilága egyaránt megtalálhatóak. Mára kialakult saját „neofolk” zenéje viszont már nem köthető szorosan egyik műfajhoz sem. Eddig tizenhárom önálló lemeze jelent meg.

***

Hogyan kerültél az úd vonzásába?

Régizenét művelő, népzenét kedvelő családban nőttem fel. Otthon volt jó pár kazetta és vinyl is keleti muzsikákkal, legfőképpen török-perzsa zenével, de akkor még nem kaptam „hívást”. Kiskoromtól kezdve zongoráztam és nem sokkal utána a pengetős koboz került a kezembe. 2000 nyarán kaptam egy albumot egy barátomtól, Anouar Brahem Madar c. lemeze volt. Azelőtt sose hallottam ilyen letisztult úd játékot és ilyen zenei nyelvet. Azon nyomban éreztem, hogy ez az én világom, és hogy az arab lant az a hangszer, amin meg kell tanulnom játszani. Egyébként az úd az európai lant őse és egy népi pengetős hangszerrel, a kobozzal mutat rokonságot.

Mi az, ami ebben a hangszerben ennyire megragadott?

Az időn kívüliség élménye.

Akkor úgy éreztem, hogy nem először hallom, hanem mindig is hallottam, mindig is bennem élt ez a hangzásvilág.  

Mintha egy előző életedből ismernéd...

Mondhatjuk. Mély, belső élmény volt.

Mint amikor Hamvas Béla azt írja az egyik barátjának, hogy ha gondol rá, az olyan, mintha már ötezer éve is együtt vadásztak volna a bronzkori erdőkben.

Igen. Jó, hogy mondod ezt az ötezret, mert az Iraki Munir Bashir, aki az arab lant nagykövete volt (és jó pár évig Magyarországon is élt), azt mondta, hogy az úd története körülbelül ötezer esztendős és a hangszer az ókori Babilonból származik. Az úd számomra egy olyan tudatállapotot idéz meg, amely időtlenséget és végtelenséget, a feltétel nélküli létezés érzését adja. Ilyenkor az úd együtt rezeg azzal, ami bennem él. A végtelenre nyit.

Ez a fajta hozzáállás a zenéhez elég ritka manapság. Mintha a kezdetekhez, a zene szakrális gyökereihez akarnál visszatérni.

Eleve az, hogy létezik a zene, az egyik legnagyobb misztérium. A tény, hogy képesek vagyunk a hangokat érzékelni és hangokat létrehozni, felfoghatatlan, mágikus élmény. Nap mint nap rengeteg muzsikát hallunk, de keveseknél tudatos, hogy miféle hatalmas talány maga a hang. A tudással együtt persze felelősség is jár. Tudnunk kellene, mit hozunk létre, mit teremtünk, melynek nyomai és hatásai a térbe és belénk ivódnak. Tisztában kellene lennünk azzal, hogy mi zajlik bennünk és körülöttünk.

A hamis és a pillanatnyi vágyképek sokasága között az örök értékek és az igényesség iránti hajlam szinte eltűnt. Láthatatlanná vált. Az őszinte alkotók és a vájt fülű, érzékeny hallgatók helyén a zeneipar és annak fogyasztói állnak, ami lényegiségében egy teljesen más kapcsolódás.

Szabados György mondta egy interjúban, hogy számára a hangzó világ elsősorban történeteket jelent; és amikor azt hallja, hogy leesik egy kávéscsésze az asztalról, akkor az nem pusztán annyit jelent, hogy a kávéscsésze összetört, hanem azt jelenti, hogy meghalt.

Erről eszembe jut egy Fodor Ákos-idézet: „Ahogy a szél meglebbenti a függönyt: nem a függöny, nem a szél. A lebbenés.” Nehezen értjük és fogjuk fel, hogy milyen jelenség-világban élünk, és hogy ez milyen kincseket rejt magában.

A belülről építkező zenéknek egyfajta ébresztő erejük van. Viszont a rádiókból a nap huszonnégy órájában áradó zenék zöme mintha az éberség altatója volna inkább.

Számomra

a belülről építkező muzsika egy állandó hívás a bennünk élő eredendőhöz.
 
Mit értesz eredendő alatt?

A minden dologban rejtező, de nem rejtőzködő élő végtelent.

Mondhatjuk, hogy hívő ember vagy?

Inkább hívó. Mondjuk, hogy hiszek az útban, amin járok, így ha a hívő jelentését elég tág értelemben gondoljuk el, akkor igen. De kész vagyok ezt is bármikor elengedni, ha azáltal közelebb kerülök a valóság igazi, kendőzetlen természetéhez. Nehéz erre válaszolni. Talán ez az a pillanat, amikor az embernek inkább csendben kellene maradnia. Így tudja a legtöbbet kifejezni.

Azt írod az Illanás című lemezed belső borítóján: „Most kőemberek virrasztanak, minden más illanás.” Kik ezek a kőemberek, akik virrasztanak?

A kőemberek leegyszerűsítve: menhirek, dolmenek vagy kőbálványok. Számomra a mágikus világlátás, az áldozó és szent helyek őrei. A mostból visszatekintve látszólag egy letűnt, távoli kor hírvivői. Pedig a kőemberek ma is világok összekötői, a mindenben ott élő eredendő közvetítői. Ma is állnak és virrasztanak, míg minden más elillan.

de ez a zakatoló gépkorszak is el fog tűnni és a kőemberek még mindig jelen lesznek a térben. A kő marad. Ők emlékeztetnek engem arra a valóságra, amikor még megvolt a tudatos belső kapcsolat a világegyetemmel, a Mindenséggel.  

A menhirek – legalábbis Európában – Észak-Európa kultúrköréhez állnak közel, e kultúrkör mélyrétegeiben rejtőznek. A Kárpát-medencében szerinted ennek az archaikus világnak megvannak a maga kőemberei?

A kőemberek javarészt ugyanúgy rejtve vannak, mint ahogy saját magunk lényegisége is el van rejtezve bennünk. Sokan azt hirdetik, hogy nagyok a változások és az emberiség a következő „spirituális” ugrásra kész. Ezt kissé túlzásnak érzem az eddigi tapasztalataim alapján, de ha több tudatosságot csempészünk napjainkba s hajlandóak vagyunk szellemünket is lomtalanítani, akkor összhangba kerülhetünk a bennünk élő eredendővel és így nagy lépésekkel haladhatunk a befelé vezető végtelen felé. A lényeg, hogy önmagunkban fedezzük fel újra a forrást, ne pedig a külső, véges és vetített világ káprázatának játéka legyünk. Kezdjük el magunkban a rendrakást! Még mindig sok a színjáték.

ahelyett, hogy elsőként inkább a lélek belső szentélyére rakódott, évszázadok-évezredek mocskát leporolnák. Pedig a belső rend fokozatosan látszana kint is.

A legutóbbi lemezedet többször meghallgatva eszembe jutott Krúdy Gyula Szindbádja. Egy álomszerű utazás a régi Magyarországon, amely talán sosem létezett, vagy ha létezett is, inkább a lélek tájain.

A pszicho-genetika tükrében az ősök tapasztalásai, élményei bennünk erednek tovább. Ez sokszor álomszerű ismeretet, felismeréseket ad valóban. Nem tudatosan, de bennünk laknak. Ük és szép apák-anyák mintái hatnak ránk. Amikor Selmecbányán járok, amit a lemez is megidéz és ahol az őseim egy része is élt, sokszor elfog az időn kívüliség. Olyankor egyszerre van jelen bennem a múlt és a most. Nem a folyamatot látom, vagy a családi láncot, hanem egy bizonyos tudatállapotot élek meg. Minden, ami valaha ott a térben történt; egyszerre van jelen. Hogy ezt az élményt érthetővé tegyem az egyik legnagyobb költőnket idézem: „Én úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, mit százezer ős szemlélget velem”.

Azt írod az önéletrajzodban, hogy 2006-2007-ben hónapokat töltöttél Törökországban, tanulmányúton. Milyen emlékeid vannak erről az útról?

Nem annak indult, aztán tanulmányút lett belőle. Első alkalommal többedmagammal indultam neki, de meghatározó időt töltöttem az úton befelé figyelve. Sok szempontból fontos volt számomra ez az első utazás. Urfáig és a szír határig is eljutottam. A teljes kintlétem egy látomásos élmény volt, otthonos hangulattal. Az a fajta szerénység és egyszerűség, amit ott tapasztaltam, nagyon megérintett. A táj olyan érzésekkel ostromolt, hogy megint „hazatértem”. Az ottani társadalmi minta viszont idegennek hatott.

Mintha a táj eredeti kultúrája a térből eltűnt volna és más vette volna át a helyét. Nagyon furcsa sejtés kerített hatalmába. Belül egy ősi világ képe jelent meg, amit később a Sanliurfai látomás és a Harrán szellemei c. számokban életre is hívtam.

Zeneileg mit adott az ott töltött idő?

Azt, hogy visszakaptam valamit. Egy lélekrészt, tudást vagy eszközkészletet, amivel életre tudtam hívni azt, ami már eleve bennem szunnyadt. Azért is hívom tanulmányútnak, mert zeneileg több készséget sajátítottam el ottlétemkor, mint előtte bármikor. Ezek után kezdtem el komolyabban gyakorolni és foglalkozni az úddal is.  

Ennek a zenének Magyarországon mennyire van visszhangja?

Igen csekély. Aki viszont találkozik idehaza az úddal, azt egytől egyig elvarázsolja, de egyelőre nem nagy az ismeretség.

Miért?

Rengeteg dolgot tudnék felsorolni. Nagyon összetett a válasz. Szerintem nagy igény van a befelé nyitó-vezető-figyelő muzsikára, viszont az emberek nem jutnak el a felismerésig sem, mert nem botlanak bele. Ebben szerintem óriási felelőssége van a médiának. A zakatoló civilizáció vonzáskörében élő emberek nagy részének hallójárata jókora túlterheltség alatt áll.

Pedig a nem zeneipari gyárszalagon kifutó muzsika mélységeit, magasságait meghódítani vágyóknak elengedhetetlen a zajnélküliség. Egy igazabb, emelkedettebb zeneélmény-befogadó nemzedéket kellene életre hívni. Ez (ön)nevelés kérdése is.

És a te zenédet szerinted hogyan lehetne eljuttatni nagyobb közönséghez?

Azt látom, hogy a világ számos pontján hallgatják a zenémet. A hallgatók száma évről évre bővül. Jelenleg is van három-négy komplett lemeztervem és rengeteg ötletem. Teszem a dolgom. Sajnos önmarketingben egyáltalán nem vagyok jó. Volt most bő másfél évig egy kiváló menedzserem, viszont a jelenlegi körülmények és családi okok miatt nem tudtuk folytatni a közös munkát.

A legutóbbi, Illanás című lemezed bizonyos tekintetben közel áll a legendás ECM Records egyes kiadványaihoz. Nem gondoltál még arra, hogy demót küldj nekik?

Elmondhatatlanul megtisztelő a hasonlat. Köszönöm szépen. Azt hiszem, oda születni kell. Tudomásom szerint eléggé zárt világ, nehéz bekerülni, de el tudnám képzelni. Számomra nagyon fontos kiadó az ECM Records, sok lemezüket szeretem és hallgatom. Például Anouar Brahem, Stephan Micus, Jan Garbarek, Lena Willemark és Areni Agbabian eléggé meghatározóak számomra.

Mennyire követed a magyar zenei életet, kikre figyelsz oda? Vagy egyáltalán kikre figyelsz?

A mai felhozatalt illetően vannak erős hiányosságaim, pláne amióta családapa lettem. Nem követem az eseményeket. De vannak régről meghatározó zenekarok. Talán furcsa lesz hallani, hogy a VHK-t mondom elsőre, de

Kamaszkori kihívásaimnak egyik nagy gyógyírja volt ez a zenekar, de a mai napig hallgatom őket és eljárok a koncertekre. A mostani felállásban szerintem új reneszánszukat élik, ami azért nem semmi, tekintve, hogy idén 45 éves a zenekar. A másik az Úzgin Űver, akikkel volt szerencsém többször is együtt muzsikálni és egy EP-t is megjelentetni. A Thy Catafalque-ot az egyik legizgalmasabb hazai projektnek tartom. És szintén hatalmas megtiszteltetés, hogy a legutóbbi albumon két számban is közreműködhettem. Szabados György zongoraművész, zeneszerző életművét mérföldkőnek tartom a magyar zenei életben. Valamint a jelenleg is aktívan alkotó Szabó Sándor világutazó gitárművész, zenekutató és esztéta munkásságát tekintem példamutatónak. Első közös lemezünk egyébként idén jelent meg Ró címmel. Nagy örömömre, akiket itthon előttem járónak tartok és akikre felnézek, azokkal előbb-utóbb összehoz az élet, amiért nagyon hálás vagyok. Igyekszem továbbra is a mindenben jelen lévő élő végtelent a legérthetőbben tiszta hangokká varázsolni.  

Fotók: Földházi Árpád